(Részlet)*
1618-ban, amikor hazatérése után Tomasz Zamoyski1 megkapta a podóliai vaj-daságot, egykori nevelője latin nyelven írt tragédiával ajándékozta meg. A Penthesilea Szymonowic utolsó előtti ránk maradt munkája. Témája a trójai háború egyik epizódja, amely az Íliászban szereplő események után következett be.
Hektór halála után társnőivel együtt Trójába érkezik az amazonok királynője, Pentheszileia. Priamosz készségesen vendégül látja és ajándékokkal halmozza el. Bár az agg király kéri az amazont, hogy legyen óvatos és már csak azért se bocsátkozzon harcba egyedül az ellenséggel, mert hamarosan Trójába érkezik Memnón, az etióp uralkodó, Pentheszileia megfontolatlanul megtámadja a mit sem sejtő görögöket, és először győzelmet arat, amivel lelket önt a trójaiakba, hamarosan azonban az Akhilleusszal folytatott párharcban életét veszti. Eles-nek társnői és számos trójai vitéz is. A görögök még eltemetni sem hajlandók Pentheszileiát – holttestét a Szkamandroszba dobják.
Az amazonok trójai háborúban való részvétele későbbi hagyomány, vagy legalábbis a homéroszitól eltérő, hiszen az Íliászban az amazonok Priamosz ellenfeleiként szerepenek (Hom., Il., III, 189). Az eposzban Pentheszileia ne-vét sem találjuk. Az amazonkirálynő trójai tetteiről azonban olvashatunk az Aeneisben (Verg., Aen., I, 481), a Homérosz- és Vergilius-scholionokban (Serv., ad Aen., I, 481), az antik mitográfusoknál (Hyg., Fab., CXII, 4), sőt, még tör-ténetíróknál is (Diod., Bibl., II, XLVI, 5).2 A mítosz legteljesebb feldolgozását Szymonowic Krétai Diktüsz Ephemeris belli Troianijában (A trójai háború nap-lója), valamint Quintus Smyrnaeus 4. századi szerző mitológiai eposzának, a Ta meth’ Hómeronnak (latinul: Posthomerica, azaz Homérosz utáni események) első könyvében találhatta meg. A lengyel költő elsősorban erre az utóbbi
mun-* Warszawa, 2001 (Studia Staropolskie Ser. Nova, II [LVIII]), 142–156.
1 Tomasz Zamoyski (1594–1638) – Jan Zamoyski kancellár fia, Szymonowic neveltje, később podóliai, majd kijevi vajda, 1635-tól haláláig lengyel főkancellár. (A ford.)
2 Az amazonokról a görög irodalomban lásd Ariadna Masłowska-Nowak, Amazonki – greckie źródła literackie do historii mitu, Wrocław, 1990, főleg 79–90; Amazonki jako przeciwniczki wielkich bohaterów. Achilles i Pentezyleja fejezet.
Ewa Jolanta Głębicka
80 • Ewa Jolanta Głębicka
kára támaszkodott, innen merített néhány epizódot, valamint hősnője főbb jel-lemvonásait.
A Penthesilea felépítése a Castus Iosephéhez hasonlóan a klasszikus görög tra-gédiáét követi. Prológussal kezdődik, ezután paródosz, majd váltakozva négy epeiszodion és három sztaszimon következik, végül a mű exodosszal zárul. A Castus Iosephben azonban Szymonowic mind bizonyos szereplők jellemének megformázásánál, mind számos jelenet, párbeszéd és monológ felépítésénél Euripidész Hippolütoszát követte, míg a Penthesilea esetében nem egy konkrét ókori mintát vesz át. Azt is meg kell állapítanunk, hogy a két drámának csak a külső kompozíciós sémája egyezik meg, más hasonlóságot nem találunk közöt-tük. A Castus Iosephben aránylag kevés a dramatis personae, a címszereplő alig jelenik meg a színpadon, Jempsar (Potifárné) viszont szinte állandóan ott tar-tózkodik. A Penthesilea főhősnője csak a prológusban és az első epeiszodionban tűnik fel, később már csak hallunk róla. A későbbi epeiszodionok majdnem kétszer annyi szereplő vonultatnak fel, mint amennyit a Castus Iosephben lát-hatunk. Irodalmi kontextusuk miatt ezekkel a szereplőkkel részletesebben is foglalkozunk.
A Penthesilea címoldalán a következő szereplők nevét olvashatjuk: Penthesilea (Pentheszileia), Amazones (Amazonok), Chorus ex virginibus Troianis (A tró-jai szüzek kara – nb. ez annak a számos utalásnak az egyike, amiket a szer-ző Jan Kochanowski Odprawa posłów greckich, azaz A görög követek elutasítása című drámájára tesz), Taltibius (Taltübiosz), Priamus (Priamosz), Andromacha (Andromakhé), Astianax (Asztüanax), Nutrix (Dajka), Aethra (Aithra), Nuntius (Hírnök), Aeneas (Aineiász), Deidamia (Déidameia), Coetus feminarum (Asz-szonyok menete), Theano (Theanó), tres Milites saucii (Három sebesült katona), Nuntius alter (Második hírnök). A sanyarú sorsát panaszoló Andromakhé, Hektór özvegye Quintus Smyrnaeus szereplője, az az Andromakhé viszont, aki reméli, hogy fia felnőve egyszer még megbosszulja apját és a pusztuló haza támasza lesz, Euripidész Trójai nőkjéből, illetve Seneca tragédiájából származik. Az a jelenet, amelyben Andromakhé a dajkája karján gőgicsélő csecsemő Asztüanaxszal jele-nik meg (második epeiszodion), az Íliász híres jelenetét, Hektór és Andromakhé búcsúját eleveníti fel (Hom., Il., VI, 390–493). Homéroszi eredetű jelenet a trójai asszonyok menete is, akik hímzett peploszt visznek Athéné szentélyébe, és kérik az istennőt, hogy szánja meg a pusztuló várost (Hom., Il., VI, 293–311). Az Aeneis is megemlíti, hogy a trójai nők ruhát vittek Minervának (Verg., Aen., I, 479–482), és már nyolc verssorral később olvashatunk arról, hogy az amazonok és király-nőjük részt vettek a trójai háborúban (Verg., Aen., I, 490–493).3
Szymonowic nem szól arról, hogyan fogadta Athéné a trójai nők imáját, ám az eposzból tudjuk, hogy az istennő elzárkózott könyörgésük elől. Valószínűleg
3 Az amazonokat az Aeneis még egy más alkalommal is említi (Verg., Aen., IX, 659–663).
Szymon Szymonowic: Poeta Latinus • 81 ezért jelenik meg a harmadik epeiszodion elején a peplosszal együtt visszatérő asszonyok menete (coetus feminarum cum peplo redeuntium).4 A tragédia nézője vagy olvasója nem feltétlenül ismerte az Íliászt, de biztosan emlékezetében volt az Aeneis megfelelő sora (Verg., Aen., I, 482), amely világosan kijelenti:
Diva solo fixos oculos aversa tenebat.
(Az istennő elfordult, szemét a földre szegezte.)
Theanó a harmadik epeiszodionban tűnik fel. Ezt a szereplőt Szymonowic nem határozza meg közelebbről, de az Íliászból tudjuk, hogy Theanó Athéné papnője volt, és ő fogadta a peplosszal érkező asszonyokat a szentélyben. Homérosz azt írja, hogy Theanó Anténór felesége volt (Hom., Il., VI, 299), azé a trójai hősé, aki rendkívül fontos szerepet kap Jan Kochanowski drámájában, A görög köve-tek elutasításában. Szymonowicnál a papnő egy fiatal trójai nővel, Déidameiával együtt jelenik meg, aki az amazonokkal együtt a valóságban is részt akar venni a csatában, Theanó azonban szigorúan megfeddi. Ez a jelenet Quintus Smyrnaeus drámájára támaszkodik, ott azonban a harcra kész asszony Hippodameia, Tisziphonosz felesége, Antimakhosz lánya. Tisziphonoszról nem tudunk semi közelebbit – Szymonowic nem is említi –, Antimakhosz viszont az Íliászban Parisz közeli barátja, ő hiúsítja meg Helené kiadását akkor, amikor Meneláosz és Odüsszeusz jön érte követségbe még a háború megkezdése előtt (Hom., Il., XI, 122 skk). Nem kell külön említenünk, hogy Jan Kochanowski erről a követségről írta tragédiáját.
A Szymonowic-drámában szereplő Déidameia Antimakhosz méltó lányának bizonyul:5 ahogy apja lázította a trójai népet a görög követek ellen, úgy szólítja fel ő a trójai nőket, hogy ne a hagyománynak megfelelően, passzívan várják a küzdelem kimenetelét, hanem maguk is részt vegyenek benne. És ahogy Anténór megmentette Meneláoszt az Antimakhosz felbujtotta tömeg bosszúja elől, fele-sége, Theanó úgy szedi ráncba és zabolázza meg a trójai nőket. Déidameia neve az egyik Akhilleusszal (Pentheszileia ellenfelével) kapcsolatos mítoszt elevení-ti fel. Akhilleusz anyja nem akarta, hogy fia részt vegyen a trójai hadjáratban, mivel egy jóslat szerint Trója alatt kellett elesnie, ezért női ruhába öltöztette és Szkürosz szigetén rejtette el. Akhilleusz kilenc évig élt Lükomédész szküroszi király lányai között, és az egyiktől, aki a Déidameia nevet viselte, fia is született, akit Neoptolemosznak vagy Pürrhosznak neveztek.6 Szymonowic hősnőjének a
4 Ez a szerzői megjegyzés annál is inkább figyelmet érdemel, mivel a Penthesileában gyakorla-tilag nem találunk több didaschaliát.
5 Theanó egyértelműen utal erre („puella Antimachia” – Szymonowic, Penth., 976).
6 Ezt a történetet többek között Statius is feldolgozta Achilleis című eposzában (Stat., Achil., I, 283 skk.)
82 • Ewa Jolanta Głębicka
neve arra a mítoszra utal, amely mintha a fordítottja lenne Pentheszileia sorsá-nak. Az amazonkirálynő férfiruhába öltözött és férfi módjára küzdött, ellenfele pedig hosszú éveket töltött női öltözetben.7
Szymonowic tragédiájának még egy szereplője érdemel figyelmet – ő Aithra.
A második epeiszodionban Helené az ő közvetítésével hívja Andromakhét, hogy csatlakozzon Priamosz többi menyéhez, akik a várfalról akarják figyel-ni Pentheszileia és a görögök küzdelmét. Andromakhé udvariasan elutasítja a meghívást, mondván, hogy sok hős halálát látta már férje életében, most inkább a peploszt vivő asszonyok menetében illik részt vennie. Helené küldötte nem egyszerű szolgáló csupán, hanem Pitteusz troizéni király lánya, Aigeusz athéni király felesége és Thészeusz anyja. Fia, mielőtt Peiritoosz után indult a Hádészba, rábízta Helenét, akit elrabolt, de a lány túl fiatal volt még ahhoz, hogy feleségül vegye. Thészeusz távollétében Helené testvérei, Kasztór és Pollux kiszabadították húgukat, Aithrát pedig foglyul ejtették. Aithra később önként kísérte az elrabolt Helenét Trójába, egyes források szerint pedig egyenesen ő vette rá a híres szép-séget, hogy elhagyja törvényes férjét, Meneláoszt. Thészeusz anyja Euripidész egyik tragédiájában, az Oltalomkeresőkben is megjelenik, a dráma cselekménye azonban semmilyen módon nem kapcsolódik a trójai mítoszokhoz.
Említsük még meg Priamoszt, Trója agg és törődött királyát, aki hagyja, hogy tejfelesszájú fiai és a fehérnép uralkodjék helyette,8 valamint hírnökét, Thaltübioszt,9 a megfontolt Aineászt, három sebesült trójai katonát és két név nélkül említett küldöttet. A csecsemő Asztüanax nélkül is tizennégy szereplő jelenik meg a színpadon, de fellép az amazonok serege és a trójai nők menete is. A görög hagyományhoz híven azonban a színpadon természetesen egyszerre csak két színész, vagy egy színész és a kar szerepel.
A Penthesileát a Szymonowic-kutatók jóval élesebb kritikával illették, mint a Castus Iosephet. Általános az a vélemény, miszerint a mű félresikerült: rossz a felépítése és nem találjuk meg benne a valódi dráma jellegzetességeit. Korneli Heck méltatta csupán pozitívan, bár először ő is a következő megállapítást tette:
„A Penthesilea értékét csorbítja [...], hogy a szereplők hirtelen eltűnnek, és helyet-tük egyre újabbak jelennek meg, akik nem vettek részt a korábbi cselekményben, valamint hogy a főhősnő végül teljesen elveszíti a néző rokonszenvét. A darabot átszövő tirádák túlságosan hosszúak, túl mélyenszántóak és túl kevéssé életsze-rűek.” Mégis rögtön hozzátette: „Erélye elsősorban – a korábbi és a vele egykorú dialogusokhoz viszonyítva – a dráma formája és felépítése, mely
összehasonlít-7 A női ruhába öltözött Akhilleusz alakja Lükomédész lányainak társaságában a 16–1összehasonlít-7. századi festészetben is megjelenik.
8 A darab egyik szereplője, a Harmadik sebesült katona fogalmaz így.
9 Thaltübiosz az Íliászban Agamemnón küldötte (Hom., Il., I, 320 és másutt). Ilyen szerepben jelenik meg a későbbi görög művekben is, mint például Euripidész Trójai nőkjében. A római hagyományban neve néha a hírnök szinonimáját jelenti, pl. Seneca is „Thaltybius deorum”-nak nevezi Mercuriust (Sen., Apocol., 13).
Szymon Szymonowic: Poeta Latinus • 83 hatatlanul magasabb rendű mintákon alapul [...]. Mindezek felett azonban antik mintára nem csupán a hely és az idő, hanem a kompozíció, a stílusárnyalat és más tulajdonságok egysége, valamint önálló és következetes kidolgozás jellemzi.
Szymonowicz [...] nem két ellentétes alapelemből – pogányból és keresztényből – tapasztotta össze művét [...], így sikeresen elkerülte azokat a hibákat és tökélet-lenségeket, melyeket ifjúkori drámájában, a Castus Iosephben találhatunk.”10
A kutatók zöme azonban nem osztotta Heck nézeteit, inkább Tadeusz Sinko véleményét fogadta el: „Hogy az, ami a József-tragédiában igazán drámainak tűnt számunkra, Euripidésztől származik, aki nélkül Szymonowic nem lett volna képes hasonló eredményt elérni, a szerző másik, Penthesilea (Zamość, 1618) című tragédiája mutatja meg. [...] a költő Euripidész egyes statarikus tragédiáit, úgy mint A trójai nőket tartotta szem előtt,11 s elégségesnek vélte, hogy elbeszélések-ből és lamentatiókból állítsa össze művét, a cselekmény azonban teljesen hidegen hagyta. Rokonszenve a gyászoló Andromachára korlátozódik, akinek panaszai és balsejtelmei a kardalok mellett e félresikerült tragédia legszebb részeit képe-zik. Mindez azt bizonyítja, hogy Szymonowic tehetsége elsősorban lírai volt.”12
Azt a nézetet, miszerint „a lírai betétek a Penthesilea legértékesebb részei”,13 a legújabb munkák is ismétlik.14
Tagadhatatlan, hogy Szymonowic műve – bár a görög tragédia mintájára ké-szült – csak kis mértékben felel meg a dráma felépítésére vonatkozó klasszikus előírásoknak. A költő meghagyta ugyan az idő és a hely egységét, a cselekmény egységére azonban egyáltalán nem fordított figyelmet. A Penthesilea nem más, mint egymás után következő jelenetek sora: egyik sem következik a másikból, és nem is köthetők egymáshoz. Úgy tűnik, inkább csak kitöltik azt az időt, mi-közben a címszereplő többször is megjósolt, elkerülhetetlen bukására és halálára várakozunk. A színpadon egymás után feltűnő szereplőket egyetlen dolog köti egymáshoz: az, hogy egy adott időpillanatban az ostromlott Trójában tartózkod-nak. De vajon ez a drámaszerkezet valóban Szymonowic tragédiaköltői tehetsé-gének hiányát igazolja?
Az igenlő válasz azt jelentené, hogy elismerjük: a szerző nemcsak hogy nem tudott jól felépíteni egy drámát, de még csak nem is látta be, hogy kudarcot val-lott. Ám éppen ez az utóbbi állítás tűnik elfogadhatatlannak. Simon Simonides
10 Vö. Korneli Heck, Szymon Szymonowic (Simon Simonides), jego żywot i dzieła, 2–3. rész, Kraków, 1901, 309–310.
11 A költő egyik mintája valóban Euripidész Trójai nőkje volt. Ezt nemcsak Andromakhé mono-lógja mutatja, hanem „a trójai szüzek kara” is.
12 Tadeusz Sinko, Poezja nowołacińska w Polsce, Kraków, 1935, 108–109.
13 Így fogalmaz Jerzy Ziomek (Renesans, Warszawa, 1999, 439).
14 Vö. Janusz Pelc előszavát a következő kiadáshoz: Szymon Szymonowic, Sielanki i pozostałe wiersze polskie, XCVI–XCVII. Heck nyomdokain haladva egyedül Janina Abranowska ér-tékeli pozitívan a dráma felépítését (Ład i fortuna. O tragedii renesansowej w Polsce, Wrocław, 1974, 151).
84 • Ewa Jolanta Głębicka
ugyanis nemcsak kiváló költő és humanista volt, aki tökéletesen ismerte az ókori hagyományt, hanem filológus is, aki nagy figyelemmel olvasta mind az antik szerzők munkáit, mind a hozzájuk írt kommentárokat. Olvasmányainak nyomait megtalálhatjuk latin nyelvű költészetében. Tegyük hozzá, hogy könyvtárában Aiszkhülosz és Euripidész tragédiáinak különböző kiadásait őrizte, amelyeket széljegyzetekkel látott el.15 Ha tehát Szymonowic valóban nem tudott antik min-tára saját drámát alkotni, akkor is lemásolhatta volna valamelyik ókori mű fel-építését, úgy, ahogy azt a Castus Ioseph esetében tette. A régi lengyel irodalom kutatói egyébként ezt az utóbbi művét sem tartották sokra. Nem bírálták olyan szigorúan, mint a Penthesileát, ám ismét megállapították, hogy költőnk nem ren-delkezett dramaturgiai tehetséggel.
A Penthesileát elítélő tanulmányokban csak egy a közös: szerzőik olyan szem-mel tekintenek rá, mintha mindenfajta valóságon és időn kívül keletkezett volna.
Ha azonban azt tesszük vizsgálatunk tárgyává, hogy mi történt ebben a kor-ban az európai színházművészetben, megállapíthatjuk, hogy a 16. század végi francia tragédia szintén „lírai elemmel túltelített”, viszont hiányzik belőle „az élesen felrajzolt konfliktus és a precíz szerkesztésmód”;16 az olaszról viszont azt olvashatjuk, hogy „szétszórt” szerkezet jellemezte.17 Itt nem foglalkozunk a 16.
és a 17. század fordulóján keletkezett spanyol és angol drámákkal, a Penthesilea analógiáit ugyanis inkább Franciaországban és Itáliában kell keresnünk, mivel elsősorban ezekben az országokban készültek görögös szerkezetű, antik mitoló-giai vagy bibliai tárgyú tragédiák.
„Laza”, illetve „szétszórt” felépítésén kívül Szymonowic tragédiájának más olyan jellegzetességei is vannak, amelyek a művet a korabeli európai dráma-költészettel rokonítják. A 16. század második felében és a 17. század elején, mint ismeretes, új színházi formák születtek. Ekkor fedezték fel, vagy inkább figyeltek fel arra, hogy az ének volt a görög tragédia egyik legfontosabb eleme és – ahogy Arisztotelész írta a Poétikában – legfőbb ékessége.18 Ennek a ténynek nem csupán elméletbeli következményei voltak.19 1585-ben a vicenzai Teatro Olimpicóban olasz nyelven és énekelt kardalokkal adták elő Szophoklész Oidipusz királyát. Bár
„az antik téma nemigen szórakoztatta a nézőket, akikhez a kevésbé régi korok szokásai állnak közel”20 (pedig a közönség szerény méretű volt és művelt
embe-15 Vö. Wanda Szwarcówna, Biblioteka Szymona Szymonowica, Lublin, 1989, 71 skk.
16 Vö. Anna Nikliborcowa, Literatura francuska = Dzieje literatur europejskich, red. Władysław Floryan, Warszawa, 1977, 624.
17 Vö. Marco Ariani, Tra classicismo e manierismo. Il teatro classico del Cinquecento, Firenze, 1974, főleg az Il manierismo e la dissoluzione della struttura tragica (A manierizmus és a tragédia szerkezetének fellazulása) című fejezet.
18 Vö. Arisztotelész, Poet., 1449b–1450b.
19 Arról, hogy a tragédia kardalait énekkel adták elő, többek közt Scaliger is ír (vö. Poet., 16 A, 146 B).
20 Így írt az előadásról Niccolò Rossi, a Discorsi [...] intorno alla tragedia (Vicenza, 1590) szerzője.
Tegyük hozzá, hogy Tomaso Campanellának is (Poetica, 1596 k., 181–182) voltak kétségei
afe-Szymon afe-Szymonowic: Poeta Latinus • 85 rekből állt), mégis a dráma és az ének ilyenfajta ötvözéséből jött létre – éppen a 16. és a 17. század fordulóján – az opera.21
Szymonowic valószínűleg nem látott operaelőadást. A zenetörténészek az első pásztorjáték – favola pescatoria, azaz dramatizált pásztorköltemény, tehát nem is opera – lengyelországi bemutatóját 1628 márciusára teszik.22 Ha azonban költőnk nem is hallott volna erről az új színházi műfajról,23 az akkor is hatással lehetett rá. A korai operák librettói ugyanis megőrizték az antik tragédia külső formai jegyeit, bár éppen leglényegükben különböztek tőle, az opera célja ugyanis az volt, hogy szórakoztató udvari látványosság legyen. Ezért alakult ki például a tragedia a lieto fine,24 amely szerencsés végkifejlettel zárult, és ezáltal a tragiko-média őse lett. Mivel azonban az ilyen darabok szerzői rájöttek, hogy a nézőket a változatosság gyönyörködteti, fokozatosan elhagyták a hely és a cselekmény egységének elvét.25 A kor legkiválóbb zeneszerzője, Claudio Monteverdi egyér-telműen megkövetelte, hogy „[...] a cselekmény változatos helyzeteket teremtsen, egyszersmind különböző zenei effektusok alkalmazását tegye lehetővé. A La finta pazza Licori megzenésítése közben ötleteket adott a szerzőnek, Giulio Strozzinak ahhoz, hogyan tegye változatosabbá a cselekményt „di altre variate et nove diverse scene” (merőben más, új és különböző jelenetekkel).”26
Ha kétségeink is van afelől, hogy Szymonowic hallott-e az opera műfajáról, azt bizonyosra vehetjük, hogy nem voltak idegenek tőle azok az elméletek, ame-lyek az antik tragédiát az énekkel kapcsolták össze. Ez egyébként nem csupán a szűkebb értelmemben vett drámára vonatkozott. A 16. századi humanisták töké-letesen tudatában voltak annak, hogy a lírai költészet és főleg a lírai kardal
ere-lől, hogy a Héraklész, Agamemnón, Oidipusz, Szophoniszbe stb. típusú antik hősök szenvedé-sei valóban megindítják-e az újkori olvasót, illetve nézőt (vö. Anna Szweykowska, Dramma per musica w teatrze Wazów (1635–1648): karta z dziejów barokowego dramatu, Kraków, 1976, 103; magáról az előadásról Karolina Targosz-Kretowa, Teatr dworski Władysława IV, Kraków, 1965, 40–42).
21 Az első operának a L’Euridicét szokás tartani, amely Ottavio Rinucci librettójával és Jacopo Peri zenéjével készült, és 1600. október 6-án mutatták be Firenzében, Medici Mária és IV. Hen-rik per procura házasságkötésének alkalmából (vö. Szweykowska, Dramma per musica, i. m., 7 skk).
22 A pásztorjáték a La Galatea címet viselte (a szerző neve nem maradt fenn), és 1628. márci-us elején mutatták be a varsói királyi palotában. Lengyelországban az effajta színházi lát-ványosságok iránti érdeklődést Ulászló herceg 1624–1625-ös külföldi utazása keltette fel. III.
Zsigmond fia többek között Firenzébe is ellátogatott, ahol megtekintette Francesca Caccini operáját, a La liberazione di Ruggierót, amely Ferdinando Saracinelli librettója alapján készült, valamint Marco da Gagliano La regina Sant’Orsola című művét, amelynek Adrea Salvadori volt a librettistája (vö. Szweykowska, Dramma per musica, i. m., 22–23).
23 Ez már csak azért is kevéssé valószínű, mert a Penthesilea nem sokkal azután keletkezett, hogy Tomasz Zamoyski hazatért külföldi útjáról, amely többek között Itáliába vezetett.
24 Ilyen tragédia Jacopo Peri L’Euridicéje.
25 Vö. Szweykowska, Dramma per musica, i. m., 260 skk.
26 Uo., 87.
86 • Ewa Jolanta Głębicka
detileg énekes műfaj volt.27 Költőnk tanúja volt olyan eseményeknek is – és főleg másoktól is hallhatott róluk –, melyeknek során ez az elmélet a gyakorlatban is alkalmazásra került.
Említsünk meg néhány olyan eseményt, amikor latin nyelvű költeményt ének formájában adtak elő (nota bene mindegyik Jan Zamoyski kancellár nevé-hez fűződik). 1578 januárjában, Zamoyski és Krystyna Radziwiłłówna lakodal-ma után, amelyen A görög követek elutasítása került bemutatásra, az ifjú pár új lakba költözését Kochanowski másik költeményének, az Orpheus Sarmaticusnak énekes előadásával ünnepelték meg. Néhány hónappal később, amikor Báthory István – akkor már lengyel király – Zamoyski birtokára, Zamechbe érkezett, a költő további két művét, a Dryas Zamchanát és a Pan Zamchanust énekelték el a tiszteletére. Végül 1583-ban, Jan Zamoyski és Báthory Grizeldisz lakodalmán a királyi zenész, Krzysztof Klabon énekelte lírakísérettel Jan Kochanowski pindaroszi óda formájában írt Epithalamionját.28 Ezeknek az eseményeknek a híre Szymonowichoz is eljuthatott. Szinte biztosan látta azonban annak a la-tin nyelvű panegirisznek az előadását, amelyet Stanisław Bartholanus írt Jan Zamoyski Vitéz Mihály felett aratott győzelmének tiszteletére (természetesen amennyiben megvalósult a szerző szándéka, aki kottát is mellékelt a
Említsünk meg néhány olyan eseményt, amikor latin nyelvű költeményt ének formájában adtak elő (nota bene mindegyik Jan Zamoyski kancellár nevé-hez fűződik). 1578 januárjában, Zamoyski és Krystyna Radziwiłłówna lakodal-ma után, amelyen A görög követek elutasítása került bemutatásra, az ifjú pár új lakba költözését Kochanowski másik költeményének, az Orpheus Sarmaticusnak énekes előadásával ünnepelték meg. Néhány hónappal később, amikor Báthory István – akkor már lengyel király – Zamoyski birtokára, Zamechbe érkezett, a költő további két művét, a Dryas Zamchanát és a Pan Zamchanust énekelték el a tiszteletére. Végül 1583-ban, Jan Zamoyski és Báthory Grizeldisz lakodalmán a királyi zenész, Krzysztof Klabon énekelte lírakísérettel Jan Kochanowski pindaroszi óda formájában írt Epithalamionját.28 Ezeknek az eseményeknek a híre Szymonowichoz is eljuthatott. Szinte biztosan látta azonban annak a la-tin nyelvű panegirisznek az előadását, amelyet Stanisław Bartholanus írt Jan Zamoyski Vitéz Mihály felett aratott győzelmének tiszteletére (természetesen amennyiben megvalósult a szerző szándéka, aki kottát is mellékelt a