Ismeretes, hogy minden olyan európai országban, amelynek történelmében jelen volt a „nemesi nemzet” hagyománya, a régi nemzeti ideológia számos eleme az új nemzeti ideológia részévé vált még akkor is, ha az adott nemzet tagadni kívánta ezt a fajta örökségét. Az örökség asszimilációja soha nem volt könnyű folyamat a különféle kulturális, társadalmi és politikai körülmények között, és nagyon különböző formákban játszódhatott le.1
A fentebb leírt folyamat során a nemzetről alkotott kép jelentős mértékben eltérhet az államról alkotott képtől, főleg akkor, ha az államiság nem folytonos.
A lengyelországi nemesi hagyomány rendkívül erősen azonosult a latin hagyo-mánnyal. Sokszor írtam már a nemesi latinitás bizonyos aspektusairól.2 Ebben a kérdésben központi helyet kap az a megállapítás, miszerint a latin nyelv a len-gyel–litván Respublika kulturális örökségének a nyelve volt.
A latin nyelv ilyetén szerepéről végzett kutatások állása messze elmarad attól a szinttől, amely szintézis készítését tenné lehetővé. A mai gondolkodás számá-ra különösen fontos, hogy a kutatók a latin nyelven írt forrásokat ne tekintsék csupán a lengyel kultúra történetéhez készült „függeléknek”. Ezek a források ugyanis a nemesi Respublika összes utódnemzetét magába foglaló egész régió kultúrtörténetének fontos részét alkotják, amely integráns módon kapcsolódik a más nyelveken készült feljegyzésekhez. Különös fontossággal bírnak azért is, mert egyszersmind a Respublica Litteraria Europaea latin nyelvű közösségéhez is tartoznak.
A latinról mint a nemesi Köztársaság kulturális örökségének nyelvéről, vala-mint a korabeli elit réteg történetéről folytatott kutatások egyik külön problémája a latin és lengyel keveréknyelven írt források kezelésének kérdése (amely
rend-1 Lásd Joanna Rapacka, Schyłek ideologii szlacheckich w obliczu kształtowania się ideologii naro
dowych w krajach Korony św. Stefana (na przykładzie chorwackim) = Symbioza kultur słowiań
skich i niesłowiańskich w Europie Środkowej, red. Maria Bobrownicka, Kraków, 1995; Uő, Łaci
na narodu szlacheckiego (na przykładzie chorwackim) = Konteksty: Między Slavia Latina i Slavia Orthodoxa, Warszawa, OBTA, 1995 (Łacina w Polsce. Zeszyty Naukowe, 1–2), 73–79.
2 Vö. pl. „Latinitas” jako składnik polskiej tożsamości kulturowej = Tradycje antyczne w kulturze europejskiej – perspektywa polska, red. Jerzy Axer, Warszawa, OBTA, 1995, 71–83.
22 • Jerzy Axer
kívül fontosnak bizonyul, ha meg akarjuk határozni azokat a kereteket, amiken belül a történészek és a filológusok jó eredménnyel dolgozhatják fel együtt a latin nyelvű forrásokat). Általános gyakorlat, hogy a kutatók ezt a beszéd- és írás-módot, amely a 16. századtól a 18. század közepéig rendkívüli népszerűségnek örvendett, „technikai” problémának tekintik, és megvetően „makaróninyelvnek”
nevezik. A latin beillesztéseket következésképpen rendszerint maguk fordítják lengyelre (vagy klasszika-filológus segítségét kérik), és az így preparált kom-munikációs csatorna válik a történészek, a polonisták vagy a kultúrtörténészek gondolatmenetének kiindulópontjává.
A gyakorlatban továbbra is meglehetősen ritka az a felfogás, miszerint a len-gyel és a latin nyelv határterületén a lenlen-gyelek „harmadik nyelve” alakult ki, aminek a szerkezetét nem lehet nyelvileg homogén szöveggé alakítani anélkül, hogy ne veszítsen szemantikai értékéből. Ezt az álláspontot elsőként külföldi ku-tató fogalmazta meg,3 ám nézőpontját a történeti kutatások területén a mai napig meglehetősen egzotikusnak tekintik, pedig ha – mint azt fentebb említettük – a kutatások állása nem is elégséges még ahhoz, hogy statisztikai számításokhoz megfelelő mennyiségű forrásanyag alapján általános következtetéseket vonhas-sunk le, mégis rendelkezünk már olyan, aránylag terjedelmes forrásgyűjtemé-nyekkel, amelyek azt bizonyítják, hogy Backvis elmélete megállja a helyét. Azok a tapasztalatok, amiket a Varsói Egyetem Lengyelországi és Kelet-Közép-Európai Antik Hagyományok Kutatóközpontjában (OBTA UW) 1993–2000 között általam vezetett A latin nyelv Lengyelországban. Irodalmi szövegek és írásos dokumentumok elemzése című program megvalósítása során szűrtünk le, egyértelműen bebizo-nyították, hogy érdemes a lengyel–latin keveréknyelven készült szövegeket a lengyel–litván nemesi Respublika sajátos politikai nyelveként kezelnünk.
A program során összegyűjtött szakértői vélemények és dokumentáció olyan adatbázist alkotnak, amely elégséges ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon, milyen intertextuális összefüggések léteznek a kétnyelvű kompozíciókban használt latin és lengyel formulák, illetve az ókortól a barokkig keletkezett irodalmak hagyo-mányainak különböző rétegei között. A intertextuális utalások mechanizmusá-nak figyelembevétele nélkül ezek a szövegek, amelyek a nemesi nemzet közéleti kommunikációjának rendkívül fontos részét alkották, érthetetlen rejtjelsorozat-tá válnak, vagy – ami még rosszabb – a kutató, ha nem is tudatos módon, de az eredeti forrás hamisítványává alakítja át őket.
A művészi nyelv szintjén ez a jelenség olyan eredményekre vet fényt,4 ame-lyek leegyszerűsített formában működnek az egész kevert nyelvű
kommuniká-3 Claude Backvis, Quelques remarques sur le bilinguisme latino – polonais dans la Pologne du seizième siècle, Bruxelles, 1958.
4 Jerzy Axer, Problemy kompozycji makaronicznej. Klasyczna tradycja literacka w tekście dwuję
zycznym = Jan Kochanowski 1584–1984. Epoka – twórczość – recepcja, red. Janusz Pelc–Paulina Buchwald-Pelcowa–Barbara Otwinowska, Lublin, 1989, I, 203–217.
A latin mint a nemesi Respublika második nemzeti nyelve • 23 ciós szférában és – véleményem szerint – egyfajta rendszer létezésének a doku-mentációjaként foghatók fel, amely sokkal pontosabban írható le, mint azt ko-rábban tették. Ennek az írásbeliségnek a területén még csak most kezdődnek a szöveg kétnyelvűségéből adódó, az intertextualitást célzó kutatások.5 Az ilyen kutatásoknak a mai napig igen komoly akadályát jelenti az a felvilágosodás korá-ból örökölt sztereotípia, amelynek fényében a latin és a lengyel nyelv kapcsolatát a régi lengyel irodalmon belül az „anyanyelvért folytatott harc” konvenciójával szokás leírni, mintha a külföldi, importált nyelv (például a 18. században a fran-cia) vagy az elnyomó ország nyelve által fenyegetett nemzeti nyelv emancipáci-ójáról lenne itt elsősorban szó. Bár a 16. századi Lengyelországban kétségkívül élénk vita folyt a lengyel nyelv szerepéről, és egyfajta harc is folyt emancipáció-jáért,6 ez a helyzet azonban nagyon különbözött a „haladó” lengyel és a lengyel írásbeliség fejlődését állítólagosan fékező „reakciós” latin nyelv közötti küzde-lemről alkotott vulgáris elmélettől.
Ma ez a sztereotípia sokszor már nem ilyen erős formában jelenik meg; in-kább az a meggyőződés váltja fel – főleg a történészek körében –, miszerint a régi lengyel társadalom latin nyelvi ismeretei annyira korlátozottak voltak, hogy a latin nyelvű kommunikációs csatornák kompetens befogadóinak körét nagyon szűkre kell rajzolnunk.7
Azzal, hogy a latin nyelvről mint a nemesség második nyelvéről beszélünk, nem állítjuk azt, hogy széles nemesi rétegek folyékonyan beszéltek és írtak Cice-ro nyelvén. Elméletünk az, hogy a latin a széles nemesi rétegek beszéd- és írás-módjának és minden bizonnyal gondolkodásának is integráns részét képezte.
Nem fér hozzá kétség, hogy a legtöbb nő nem ismerte a latin nyelvet, mint ahogy ahhoz sem, hogy a nemzeti nyelvek különösen nagy szerepet játszottak a protestáns egyházak hatókörében. Az a csoport, amely az „akadémiai” (egye-temi) képzésnek köszönhetően magas szinten ismerte a klasszikus latint, két-ségkívül szintén csupán egy szűk nemesi elit rétegre korlátozódott, ráadásul a 16. század közepétől ez a kör egyre szűkült. A jelen tanulmányunkban javasolt értelmezés szerinti „makarónidikció” használatához szükséges nyelvi készség azonban nagyon távol áll a klasszikus szerzők olvasásához szükséges filológiai kompetenciától.
5 Vö. Łacina w Polsce. Antologia tekstów literackich i dokumentów. Wybór materiałów w pięciu to
mach, Warszawa, OBTA 2000, V, I. rész, 4. szöveg, valamint második rész, 6. szöveg (a forrása-nyag az OBTA UW-ben található). Lásd ebben a kötetben Anna Axerowa tanulmányát (A régi latinlengyel szövegekben szereplő latin betoldások fajtái, i. m. 47–50.).
6 Vö. Mirosława Hanusiewicz, Wobec tajemnicy słowa. XVI–wieczne pytania o wartość poznaw
czą i estetyczną „przyrodzonej” mowy, Pamiętnik Literacki, 86(1995/2), 105–117, ahol a korábbi bibliográfia is megtalálható.
7 Ez az álláspont igen élesen kirajzolódott az OBTA UW A latin mint az elitréteg nyelve című programjának munkakonferenciáin lezajlott viták során is (Ókori és újkori republikanizmus, 1999. február; A latin nyelv Lengyelországban, 1999. december ; A latin mint a lengyel Respublika elitrétegeinek nyelve, 2000. szeptember).
24 • Jerzy Axer
A két nyelvi rendszer (langues), azaz a klasszikus latin és a korabeli nemze-ti nyelv kereszteződéséből létrejövő szövegek létrehozójának és befogadójának magas szinten kell ismernie a nemzeti nyelvet, ám elég, ha bizonyos mennyisé-gű klasszikus latin nyelvből származó formulát és kifejezést sajátít el. Elenged-hetetlen a latin nyelvtan alapjainak az ismerete is, amely lehetővé teszi, hogy megfelelő módon illeszthesse a latin nyelven írt részeket a lengyel szövegtestbe.
A régi rómaiak nyelvét nem kell alaposabban ismernie, ám emlékezetében kell tartania azokat a szövegösszefüggéseket, amikből az idézett formulák származ-nak. A szövegösszefüggések ismerete alatt egyrészt azt kell értenünk, hogy a befogadó azonosítani tudja a szerzőt és a mű címét, másrészt felismeri azt az antik motívumot vagy anekdotát is, amelyre a rejtett idézet forrásaként szolgáló mű részlete utal.
Az egyén ilyen típusú saját nyelvi készsége, az egyes szerzők műveiben tetten érhető parole különböző lehet; ám ha azt állítjuk, hogy a kétnyelvű szövegek intertextuális játéka nem kivételes helyzet terméke, hanem általános szabály, akkor feltételeznünk kell, hogy a „nemesi nemzet”, azaz a társadalomnak az a része, amely részt vett a politikai életben, a maga teljes egészében rendelkezett egyfajta „kompetenciabázissal”. Sőt, még azt is el kell ismernünk, hogy ennek a játéknak a résztvevői nem külön erre „idomított” egyének, hanem a nemesség soraiból kikerülő, műveltségüket tekintve rendkívül vegyes „befogadói halma-zok” voltak.
Ahhoz, hogy a nemesség tömegei ilyen szintű latin nyelvi kompetenciát sze-rezzenek, véleményünk szerint elegendő volt az, hogy jezsuita iskolába járjanak.8 A kétnyelvű dikció fejlesztésére és tökéletesítésére azonban a közélet adta meg az esélyt, amelynek a terén a retorikai gyakorlat a siker záloga volt.9 Esély he-lyett akár szükségszerűséget is mondhatunk, ha elismerjük, hogy a latin volt a soknemzetiségű és sokkultúrájú lengyel állam egyetlen olyan nyelve, amely úgy lépte át az etnikai határokat, hogy közben nem tolta félre őket.
Javaslatom szerint tehát a Respublika politikai nemzetének kétnyelvűségén azt kell értenünk, hogy a latin nyelv, és mindenekelőtt a latin betoldásokkal tarkított lengyel nyelv a „nemesi nemzet” etnikum feletti nyelvévé vált. Európa összes nemzeti kultúráját végigtekintve is nehéz lenne hasonló példát találni a latin nyelv ilyen szerepére, illetve az ilyenfajta kétnyelvűségre. Bizonyos ana-lógiákat azonban mindenhol találunk, ahol megvolt a nemesi politikai nemzet hagyománya.10
8 Itt Jan Okoń professzorral folytatott vitámra utalok, vö. Jezuici a kultura polska, red. Ludwik Grzebień SJ–Stanisław Obirek SJ, Kraków, 1993, 11–22 és 23–25.
9 Vö. Jerzy Axer, Trening oratorski jako składnik wychowania obywatelskiego w systemie republi
kańskim. Przypadek polski = Retoryka antyczna i jej dziedzictwo, Warszawa, 1996 (Acta Societa-tis Philologae Polonorum, 2), 134–143.
10 Lásd 1. jegyzet.
A latin mint a nemesi Respublika második nemzeti nyelve • 25 Ennek a jelenségnek a vizsgálatához hosszú és kiterjedt forráskutatásra van szükség a Respublika örökébe lépő országokban, mindenekelőtt pedig ki kell dolgozni egy rendszert, amelynek alapján be lehet sorolni a latin részecskék kü-lönböző megjelenési formáit a nemesi nyelven belül. Ma már azonban megkér-dőjelezhetetlennek tűnik, hogy legalábbis azokat a latin szókapcsolatokat, ame-lyek szintaktikailag is illeszkednek a lengyelül fogalmazott kommunikátumhoz, nem díszítőelemeknek, hanem funkcionalizált, a befogadók számára érthető és természetes intertextualitással rendelkező formuláknak kell tekintenünk. Cél-szerű az ilyen formulákat a forrás retorikai struktúrájának fontos összetevője-ként is kezelni, amelynek felismerése nélkül nem érthető meg a szerző meggyő-zési stratégiája.
Nyitva marad az a kérdés, milyen mértékben sorolható be az ilyenfajta két-nyelvű kommunikátum a szociolingvisztika kategóriáiba. Azt hiszem, erre a je-lenségre meglehetősen paradox szemszögből kell tekintenünk. A nyelvek keve-rése általában a kommunikátum degradációjának a jele, erre az esetre azonban úgy tűnik, éppen a fordítottja igaz – a magasabb presztízsű nyelv elemeinek be-kapcsolása a kommunikátum színvonalának emelkedését vonja maga után.11
Kinek a nyelve volt ez a „magasabb presztízsű” nyelv? A nemesi nemzet kom-munikációs helyzetét nem magyarázta megfelelően az az elmélet, amely a nyu-gat-európai világból ismert „pedáns” példáját hozta fel, vagyis a tudálékos em-berét, aki a latint tudós nyelvként, lingua doctorumként használva igyekszik jobb társaságba kerülni. Ez a jelenség ugyanis Nyugaton a nemesség és az egyetem közötti konfliktus része volt. Az ilyen viselkedést gúny és megvetés kísérte, ami azt jelezte, hogy az arisztokráciának nem volt ínyére az akadémiai körök kisa-játítása. A nemesi latinság azonban semmilyen értelemben nem volt a nemesek feltörekvésének az eszköze.
Csábító az a gondolat, hogy a latin részecskék bevezetése a nemesi nemzet képviselőinek vernakuláris nyelvű kommunikátumába mindig olyan jelleggel bír, amelyet az identitásteremtő technikai nyelv megteremtéseként határozhat-nánk meg. Kész vagyok megkockáztatni azt a feltevést, hogy a nemesi latinság és a lengyel nyelv különböző szinteken és különböző intenzitással történő keve-redése egy adott értékrendhez való hűségnyilatkozat jellegét kölcsönzi a Respub-lika állampolgára által közölt kommunikátumnak (a kommunikátum aktuális tartalmától függetlenül).
A „magasabb rendű nyelv”, amelyből a szöveget jobbítani hivatott latin ré-szecskék származnak, a köztársaság kori Róma nyelve, amelyet egy élő nép sem használt. Amikor tehát egy nemes ilyen betoldást alkalmazott, a múlt idealizált közösségére utalt, egyszersmind pedig kinyilvánította, hogy különleges jogot formál ennek a közösségnek az örökségére.
11 Köszönöm Andrzej Markowskinak, hogy megkonzultálhattam vele a fenti kifejezés alkalma-zását.
26 • Jerzy Axer
Ezt a gondolatmenetet tovább is fűzhetjük: utalhatunk Aeneas bolyongásá-nak archetípusára, és arra a – szerintem természetes – nemesi gondolkodásmód-ra, amely csak egyetlen karrierlehetőséget tartott méltónak a Respublika tagja számára: azt, ha a civis Romanus rangjára emelkedhet.
Ha a fenti javaslatok akár csak részben is beigazolódnak, az egykori lengyel nemesi köztársaság területén létrejött régi kultúra kutatói már csak azért is érté-kesebbnek fogják tartani a kevert nyelvű szövegeket, mert azok ilyen kérdésfel-tevést tesznek lehetővé.
Azzal, hogy ilyen erősen hangsúlyozzuk a kétnyelvű források sajátosságát, nem vonjuk vissza azt a korábban megfogalmazott nézetünket, miszerint a régi lengyel kultúrában magát a latin nyelvet mind beszélt, mind írott formájában jóval szélesebb spektrumban használták, mint azt a régebbi kutatások feltéte-lezték.12 Ellenkezőleg, a latin nyelvnek ezt a forrásokban előforduló két fajtáját úgy kezeljük, mint annak az elméletünknek két egymást kiegészítő bizonyítékát, miszerint a latinitás elválaszthatatlan része volt annak a nyelvnek, amelynek a segítségével az I. Köztársaság politikai nemzete értelmezte a világot, kiváltképp pedig önértelmezte azt a politikai rendszert, amelyet megalkotott, és azt az ér-tékrendet, amelynek hódolt. Feltétlenül ki kell emelnünk azt is, hogy mindez a régi lengyel állam fennállásának utolsó napjaiig érvényes volt.13
12 Lásd Jerzy Axer, Latein als Sprache der Adelsnation in der polnischlitauischen Konfederation (16 bis 18 Jahrhundert). Eine These = Latein und Nationalsprachen in der Renaissance. Vorträge des 37.
Wolfenbütteler Symposions in der Herzog August Bibliothek Wolfenbüttel vom 25. bis 28. September 1995, hrsg. Bodo Guthmüller, Wiesbaden, 1998, 131–137.
13 Vö. Jerzy Axer, Da Pułaski a Kościuszko. Cicerone nella tradizione repubblicana de protagonisti polacchi della rivoluzione Americana = Atti dell’VIII Colloquium Tullianum. New York, 6–9 maggio 1991, Ciceroniana. Nuova Serie 8(1994), 53–62; Uő, Tadeusz Kościuszko pod Filippi = Literatura.
Kultura. Język. Z warsztatów badawczych, red. Janusz Rećko, Zielona Góra, Wyd. WSP, 2000, 151–156; valamint főleg Uő, Stanisław August jako Oktawian August. Funkcja inskrypcji łaciń
skich w programie politycznym króla = Axer, Łacina jako..., i. m., 251–258.
Joanna Partyka