A latin nyelvű részleteket tartalmazó régi lengyel szövegek modern kiadásai, valamint az a gyakorlat, amely szerint a filológusok és a történészek használják ezeket a szövegeket, azt bizonyítják, hogy a tudósok a szöveg jelentésszerkezeté-nek szempontjából szinte teljesen közömbösjelentésszerkezeté-nek tartják a latin nyelvhasználatot.
A latin betoldásokat általában rövidítik, vagy automatikusan lengyelre fordítják, sőt, néha teljesen elhagyják; vagyis díszítőelemnek tekintik, amely legfeljebb csak a szerző műveltségéről tájékoztat bennünket. A valóságban azonban a két-nyelvű kompozíciók kérdése mélyebb elemzést igényel.
Ahelyett, hogy az ilyen szövegek belső változatosságát eltörölnénk, vagy fi-gyelmen kívül hagynánk, előnyösebbnek tűnik, ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy a nyelvváltás mögött szemantikai okok rejlenek. Az ilyesfajta mecha-nizmusok feltárása nem egy esetben érthetőbbé tenné a szöveg eszmei rétegét, amely a stilisztika és a kompozíció síkján jön létre.
A latin és a lengyel nyelv keveredésének jelensége a múltban heves vitákat váltott ki. Az általános makaronizmus megnevezéssel a lengyel irodalomtörténet külön korszakát jelölték.1 A pozitivista irodalomkritikában ezt a gyakorlatot a
„lomha restség” bizonyítékaként kezelték, amely „menekül a szellemi erőfeszí-tés elől, késztermékhez nyúl, a tudomány és a műveltség fitogtatásán, az idegen tollakkal ékeskedésen alapul”, s amely a stílus elfajzásához és „a nemzeti nyelv végzetes elszegényedéséhez” vezetett.2 Egyúttal azonban meg akarták külön-böztetni a „valódi” makaronizmust, vagyis azt az irodalmi játékot, amely a más nyelvű, latinizált kifejezések latin versekbe keverésével kívánt komikus hatást elérni, attól a 16−18. századi lengyel prózára jellemző gyakorlattól, amely erede-ti, nem parodisztikus célból deformált latin kifejezéseket és mondatokat ékelt a lengyel szövegbe. Ezzel az utóbbival azonban gyakorlatilag nem is foglalkoztak, főleg akkor nem, amikor a latin nyelvvel mint a nemzeti nyelv fejlődését veszé-lyeztető tényezővel folytatott polémia veszített vonzerejéből. Néhány kutató tett
1 Aleksander Brückner a 17. század irodalmát panegirikus-makaronikus irodalomnak nevezi (Dzieje literatury polskiej w zarysie, wyd. 3, Warszawa, 1924, I, 225).
2 Uo.
48 • Anna Axerowa
csupán kísérletet arra, hogy nevet adjon ennek a jelenségnek. Zygmunt Gloger – Brücknerre hivatkozva – a pedantizmus kifejezést használja.3 Korunk kutatói szívesen élnek a barbarizmus fogalmával, amely azonban egészen más stílusesz-köz általánosan elfogadott neve.4 Az egyik olyan szerző – eddig nem sok hasonló akadt –, aki rámutatott arra, hogy a régi lengyel írásbeliségnek ez a szelete meny-nyire izgalmas kutatási területet jelent, Claude Backvis volt, aki szerint akár ne-mesi kétnyelvűségről is beszélhetünk.5 Jerzy Axer is nemegyszer hangsúlyozta, milyen fontos helyet foglal el ez a jelenség a régi lengyel kultúrában.6
Amikor részt vettem „A latin mint az elitréteg nyelve” című kutatóprogram-ban, amit a Varsói Egyetem Lengyelországi és Közép-Kelet-Európai Antik Ha-gyományok Kutatóközpontja (OBTA UW) és a Lengyel Tudományos Akadémia (PAN) Történettudományi Intézete szervezett, rájöttem, hogy az az adatbázis, amely „A latin nyelv Lengyelországban” című korábbi program keretében készült az OBTA-ban, lehetővé teszi, hogy legalábbis felvázoljuk a régi lengyel prózában szereplő latin betoldások kategóriáit és tipológiáját. Elhatároztam, hogy azokkal a kétnyelvű szövegekkel fogok foglalkozni, amelyekben a latin és a lengyel ele-mek az adott nyelvnek megfelelő változatban jelennek meg, és ilyen módon ho-mogén szöveget alkotnak. Ha ezeknek az elemeknek az egymáshoz fűződő kap-csolatát vizsgáljuk, gazdagodni fog a szöveg szemantikájáról alkotott tudásunk.
Ha csak kiragadott szövegeket is vizsgálunk ebből a csoportból, máris két fő típusra oszthatjuk a latin betoldásokat. Az egyiket a tudomány és a társadalmi élet különböző területeiről származó kifejezések, a másikat az idézetek és rejtett idézetek alkotják.
Az első típus az úgynevezett technikai nyelv. Használati területe, valamint az egyes terminusok lengyel megfelelőinek megjelenése a különböző tudo-mányágak, illetve a mindennapi élet történetére irányuló kutatások izgalmas forrása lehet.
A második típus akkor tűnik különösen ígéretesnek, ha a szöveg homogeni-tását vizsgáljuk. Véleményem szerint ugyanis sokat nyerhetünk, ha abból a
fel-3 Zygmunt Gloger, Encyklopedia staropolska, Warszawa, 1972, III, 179 (Makaronizm tárgyszó).
4 Vö. Słownik terminów literackich, pod red. Janusz Sławińskiego, Wrocław, Zakład Narodowy im. Ossolińskich, 1976. A „makaronizmus” kifejezés definícióját még mindig nem sikerült egyeztetni – a címszó szerkesztője ezt a terminust a 17. századi prózára is alkalmazza. Egyedül Marian Pełczyński különbözteti meg élesen a két jelenséget a Literatura polska. Przewodnik encyklopedyczny (Warszawa, PWN, 1984) kiadvány Makaronizm címszavában.
5 Claude Backvis, Quelques remarques sur le bilinguisme latino–polonais dans la Pologne du seizième siècle, Bruxelles, 1958.
6 Többek között: Problemy kompozycji makaronicznej. Klasyczna tradycja literacka w tekście dwu-języcznym = Jan Kochanowski 1584–1984. Epoka – twórczość – recepcja, red. Janusz Pelc–Paulina Buchwald-Pelcowa–Barbara Otwinowska, Lublin, 1989, I, 203–217; Uő, Latein als Sprache der Adelsnation in der polnisch-litauischen Konfederation (16 bis 18 Jahrhundert). Eine These = Latein und Nationalsprachen in der Renaissance. Vorträge des 37. Wolfenbüttler Symposions in der Herzog August Bibliothek Wolfenbüttel 25. bis 28. September 1995, red. Bodo Guthmüller, Wiesbaden, 1998, 131–135.
A régi latin–lengyel szövegekben szereplő latin betoldások fajtái • 49 tevésből indulunk ki, hogy az idézetek, illetve rejtett idézetek sajátos kódot hoz-nak létre, amelynek a használata és megértése biztosította a korabeli elitréteghez tartozást. Ehhez szükségesek voltak az irodalmi ismeretek és a latin nyelv aktív használata. Ez a kompetencia természetesen különböző színvonalon mozgott, az iskolai oktatás – főleg a jezsuita kollégiumok programjai – azonban biztosították a szükséges minimumot.
Az iskolai kánon vezethet nyomra akkor is, amikor eredetük szerint próbál-juk kategóriákra osztani az irodalmi utalásokat. Ilyen módon a következő „töm-böket” hozhatjuk létre: római irodalom, középkori irodalom, neolatin irodalom, Biblia. Bővebb forrásanyag elemzése nélkül nem sokat mondhatunk arról, mi-lyen gyakran és mimi-lyen módon merítettek elődeink ezekből az irodalmakból. Egy biztos: a gazdag segédirodalomnak (szótáraknak és konkordanciáknak) köszön-hetően a Bibliából és az ókorból származó idézeteket azonosíthatjuk a legköny-nyebben. Az ilyen típusú szövegmagyarázatok általában mind a modern, mind a régebbi szövegkiadásokban megtalálhatók. A neolatin írásbeliségre tett utalások ennél jóval nehezebben azonosíthatók: ebben a témakörben rengeteg, még fel nem ismert lehetőséget találhatunk. Egy egykorú forrás megtalálása egyúttal új, érdekes információkkal szolgálhat a korabeli művelődésről; arról, hogyan terjed-tek tovább a lengyel és külföldi szerzők új művei.
Itt meg kell említenünk, hogy az irodalmi idézetek alkalmazásának két lé-nyeges aspektusa létezik. Az első az, hogy mindenfajta művészi megnyilvánulás intertextuális jelleggel rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy a teljes európai mon belül egész parafrázis- és utalásláncok léteznek, amelyek valamilyen irodal-mi műhöz vagy annak egy részletéhez kapcsolódnak, s amelyek szinkronikusak és diakronikusak is lehetnek. Az idézet tehát nem csupán az idézett műre utalhat (néha szándékosan nem is arra utal), hanem sokszor az irodalmi hagyomány más elemeire is vonatkozik – hogy mire, azt a szerző, illetve a befogadók (olvasók) olvasmányvilága dönti el. A legvalószínűbb forrás megállapításához általában a fentebb említett iskolai kánont vesszük alapul, ezt azonban minden egyes olyan alkalommal felül kell bírálni, amikor a szövegen kívüli információk ezt lehetővé teszik, illetve ha ezen a legegyszerűbb úton nem értjük meg jobban az idézet szövegben betöltött szerepét. Minden másik szövegre történő utalás ugyanis a kontextualitás láncolatát indítja meg – és ez az a másik fontos aspektus, amit figyelembe kell vennünk, ha az idézetek funkcióit vizsgáljuk.
Ha az olvasó felismeri az idézetet, nem csak egy meghatározott mű és szer-ző jut az eszébe. Felelevenedik benne egy konkrét hely vagy szituáció is, az a kontextus, amelyben a kiragadott szövegrész szerepel. Ez pedig azt jelenti, hogy az általunk elemzett kommunikátumra nemcsak a latin beékelődés közvetlen jelentése van hatással, hanem az a kontextus is, amelyből az idézetet merítették.
A szöveg csak akkor áll össze, akkor lesz homogén, ha ezt az aspektust is figye-lembe vesszük.
50 • Anna Axerowa
Az idézet megfelelő dekódolása tehát feltétele annak, hogy újraalkossuk a kommunikátum egységes szemantikáját, hogy ismét összefüggővé tegyük a szö-veget. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a latin idézetek és fordulatok gyak-ran nem kizárólag irodalmi művekre utalnak. Néha egyenesen nem is lehetséges, illetve nincs értelme egy olyan konkrét szöveget keresni, amely a forrásuk lehet-ne. A legérdekesebbek azok a latin betoldások, amelyek együtt egy bizonyos nor-makészletet hoznak létre: ilyenek azok a meghatározott fogalmak és toposzok, amelyek a nemesi rétegben megvallott értékrendre utaltak, amit a közéletben be kellett tartani. Modern szakkifejezéssel élve az „értékek nyelvéről” is beszélhe-tünk.7
Ennek a nyelvnek a legfőbb jellemzője az, hogy respublikánus értékek ural-kodnak benne: a közjó jelentősége, a szűkebb vagy tágabb hazához való ragaszko-dás, az állampolgárok szerepe a döntéshozatalban. Az ilyesfajta meggyőződések kifejezésére természetes módon a római köztársaság nyelve volt a legalkalma-sabb. A legjobb mester – ezt sokszor kiemelték – Cicero volt,8 de sok általánosan idézett formula vált gyakorlatilag közmondássá.
A latin betoldásokat tartalmazó mondatok szerkezete is bizonyítja, hogy a latin nyelvű részletek nem díszítőelemként szerepeltek a szövegben, hanem sa-játos funkcióval rendelkeztek. A „pedáns” stílustól9 eltérően a latin szövegré-szek – legalábbis látszólag – nem különülnek el a lengyel kontextustól, hanem belesimulnak; nem változtatják meg a lengyel részek szintaxisát, sőt, nyelvtani szempontból gyakran a lengyel mondat szerkezetéhez idomulnak.
Azok a kétnyelvű szövegek, amelyekben a latin elemek a két fentebb említett funkcióban szerepelnek, éppen ezért érdekes anyagot szolgáltatnak a régi len-gyel elit „közös világának” a rekonstruálásához.10
7 Az értékek nyelvének kérdését a legteljesebben Jadwiga Puzynina vázolta fel Język wartości (Warszawa, 1992) című könyvében, valamint a következő többszerzős tanulmánykötetben:
Nazwy wartości. Studia leksykalno-semantyczne, red. Jerzy Bartmiński–Małgorzata Mazur-kiewicz-Brzozowska, Lublin, 1993.
8 Lásd 6. jegyzet.
9 Vö. Françoise Waquet észrevételeit (Le latin ou l’empire d’un signe, Paris, 1998). Ez a szerző ismerteti a 16–17. században Nyugat-Európában elterjedt „pedantizmus” jelenségét (való-színűleg erre céloz Gloger is, vö. 3. jegyzet), amely abban állt, hogy a nemzeti nyelven írt szövegekbe műveltségfitogtatás céljából szőttek be latin idézeteket és fordulatokat. (A mű an-gol fordítását használtam: Latin or the Empire of a Sign, translated by John Howe, London–
New York, Verso, 2001, 208–209.)
10 A témáról részletesebben lásd Jerzy Axer–Anna Axerowa, Lektura tekstu dwujęzycznego.
Przykłady = Łacina jako język elit, red. Jerzy Axer, Warszawa, OBTA, 2004, 166–167.
Lech Szczucki