Andrzej Maksymilian Fredro demokráciaképe
Nehéz manapság úgy írni a liberum veto fogalmáról,1 hogy ne fogalmazzunk mindjárt elítélően vagy vádlóan. Nem is fér hozzá kétség, hogy ma már minden-képpen negatívan ítéljük meg a „szabad tiltakozás” gyakorlatának a következ-ményeit országunk történetében. Bizonyos az is, hogy hívei a köztudatban a po-litikai szűklátókörűség vagy egyszerűen az ostobaság megtestesítői maradnak.
A liberum veto védelméről az embernek automatikusan a partikuláris érdekek államérdek feletti győzelme, a szűklátókörűség jut az eszébe, vagy a Respublika cinikus elherdálása idegen hatalmaknak.
Tekintet nélkül arra, milyen mértékben felelnek meg ezek a nézetek a tör-ténelmi valóságnak, Andrzej Maksymilian Fredróra (1620 k.–1679) egyiket sem lehet ráfogni.2 Fredro kétségkívül tapasztalt politikus volt: többször választották meg követnek, részt vett az országgyűlési választmányok munkájában, így a len-gyel–magyar határügyekkel foglalkozó választmányéban is 1647-ben. Családjá-ban ő lett az első szenátor; 1654-ben lwówi várnagyi méltóságot kapott. A svéd
„özönvíz” idején hű maradt János Kázmérhoz, 1656-ban pedig a Lwów környéki általános nemesi felkelés vezérévé választották. Tisztelettel adózott neki III. Sobi-eski János király is, aki 1676-ban podóliai vajdává nevezte ki Fredrót.3
Kétségtelen azonban, hogy Andrzej Maksymilian a liberum veto híve volt.
Ő volt az 1652-es szejm marsallja, amelyet egyetlen követ tiltakozása miatt kellett félbeszakítani, de Fredro elismerte ennek a tettnek a jogerős voltát. Így végső soron ő teremtette meg azt a gyakorlatot, amely egészen a négyéves szejm idejéig és a május 3-ai alkotmány megszavazásáig, azaz a 18. század utolsó évtizedéig
1 A „szabad tiltakozás” joga a lengyel nemesi Respublika korában, a 17–18. században. Ha ha-tározathozatalkor a szejmi gyűlés akár egy tagja is tiltakozását fejezte ki, a gyűlést nem lehe-tett folytatni. (A ford.)
2 Az ismert komédiaíró, Aleksander Fredro (1793–1876), bár ugyanabból a Bończa (Egyszarvú) címerű családból származott, mint Andrzej Maksymilian, nem volt vele közvetlen rokonság-ban. A 17. századi író és politikus két fia közül az idősebb, Jerzy Bogusław nem hagyott hátra utódot, az ifjabbiknak, Stanisław Józefnek (meghalt 1724-ban) csak egy Katarzyna nevű lánya született.
3 Vö. Władysław Czapliński, Fredro Andrzej Maksymilian, Polski Słownik Biograficzny, VII, 114–116.
Ewa Jolanta Głębicka
186 • Ewa Jolanta Głębicka
tartott. Nem csoda, hogy a későbbi történészek, akik már tudatában voltak an-nak, milyen negatív következményekkel járt az a rendszer, amelynek értelmében a szejmi határozatokat egyhangúlag kellett elfogadni, nagyon rossz véleménnyel voltak Fredróról, doktrinernek és a nemesi szabadságjogok kritikátlan rajongó-jának bélyegezték.4
Nem lenne okunk arra, hogy enyhítsünk ezen a megítélésen, ha Andrzej Maksymilian Fredro nem lenne egyszersmind kitűnő író is, akit senki nem hagyhat figyelmen kívül, ha a 17. század második felének lengyel irodalmáról kíván általánosabb munkát írni. A lwówi várnagy minden művéből egy széles érdeklődési körű, olvasott és a művészet iránt fogékony ember portréja tekint ránk, aki éleslátó és kritikus megfigyelője volt az őt körülvevő valóságnak. Az értekezéseiből kibontakozó gazdasági reformtervezetek és pedagógiai nézetek kiváló huszadik századi specialisták elismerését váltották ki.5 Mi több, Fredro épp egy politikai tartalmú mű, a Monita politico-moralia6 szerzőjeként tett szert európai hírnévre.7
A lengyel író művének európai visszhangja ne keltsen bennünk csodálko-zást. Politikai elmélkedéseiben Fredro az egész „latin”Európában8 ismert, az ókorig visszanyúló hagyományra hivatkozott. Ezt az örökséget vitte tovább mind a latin nyelv, a művelt emberek nemzetközi nyelve – ne feledjük el, hogy ebben a korban latinul folyt az oktatás az iskolákban és az egyetemeken –, mind pedig a lengyel író által idézett antik és újkori szerzők kánonja. Az ókori auktorok közül az első helyen Cornelius Tacitust kell megemlítenünk. A jeles római történetíró műveit a 17. században időtlen exemplum- és szentenciagyűj-teménynek tekintették, amelyet az egykorú politikai problémákról szóló
szöve-4 Így értékeli Andrzej Maksymilian Fredrót Władysław Konopczyński a Liberum veto (Kraków, 1918) című munkájában, 291 és skk; kritikáján Zbigniew Ogonowski próbált enyhíteni (Nad pismami A. M. Fredry w obronie «liberum veto» = Uő, Filozofia polityczna w Polsce XVII wieku i tradycje demokracji europejskiej, II. kiadás, Warszawa, 1999, 9–57).
5 Vö. pl. Edward Lipiński, Andrzej Maksymilian Fredro – ideolog kultury przemysłowej = Studia nad historią polskiej myśli ekonomicznej, Warszawa, 1956; Henryk Barycz, Andrzej Maksymilian Fredro wobec zagadnień wychowawczych, Kraków, 1948.
6 Amsterdam 1664; lengyelül Jan Ignacy Jankowski fordításában: Przestrogi polityczno-oby-czajowe, Wilno, 1781. Ezzel a szöveggel (mind latin eredetijével, mind a fordítással) kapc-solatosan minden idézet és utalás a Jankowski fordtását felhasználó modern kiadásra vonatkozik: Andrzej Maksymilian Fredro, Monita politico-moralia = Przestrogi polityczno-obyczajowe, wyd. Ewa Jolanta Głębicka–Estera Lasocińska, Warszawa, 1999 (Biblioteka Pisarzy Staropolskich, 14).
7 A Monita politico-moralia a 18. század közepéig számos kiadást ért meg Nyugat-Európában, és több nyelvre is lefordították: franciára (Instruction morales et politiques, par Antoin Teissier, Köln, 1700), németre (Staats- und Sitten Lehren, Samt einer wesentlihen Abbildung der unterschied-lichen Gemuehts-Beschaffenheiten, Frankfurt, 1684 és 1698), és a 18. század elején még oroszra is, bár az utóbbi fordítás kéziratban maradt (vö. Giovanna Brogi Bercoff, Królestwo Słowian.
Historiografia Renesansu i Baroku w krajach słowiańskich, Warszawa, 1998, 253–254, 96. jegyzet).
8 Azaz Európának abban a részében, amely a római kereszténységet vette fel a latinnal mint a liturgia nyelvével együtt.
A liberum veto mint a többség zsarnoksága elleni fegyver • 187 gekben használtak fel. Tacitus mellett – bár jóval ritkábban – Fredro más római történetírókra, például Liviusra és Sallustiusra, valamint Cicero és Seneca filo-zófiai írásaira is hivatkozott.
A lengyel író műveiben idézett újkori szerzők sem voltak ismeretlenek a nyu-gat-európai olvasó előtt. Az olasz történészek; Francesco Guicciardini (1482–1540) és Paolo Giovio (1483–1552), valamint a franciák; Jacques-Auguste de Thou (1553–
1617) és Gabriel Barthélemy de Gramond (1590 k.–1654) mellett politikai írókat is meg kell említenünk: az olasz Niccolò Machiavellit (1469–1527) és a spanyol Diego de Saavedra Fajardót (1584–1648). Machiavellit nem kell bemutatnunk, Saavedrát azonban még saját hazájában is elfelejtették, pedig értekezése, az Idea de un principe politico cristiano (1640) a leggyakrabban kiadott 17. századi mű-vek közé tartozott,9 szinte azonnal lefordították franciára, olaszra és németre, sőt még latinra is.10
Amikor tehát a nyugat-európai olvasó kezébe vette Andrzej Maksymilian Fredro politikai írásait, könnyűszerrel felfedezhette bennük az általa ismert né-zeteket és az ezeket szemléltető példákat, amelyeket rendszerint ókori esemé-nyek, esetleg az újkori történelem (elsősorban Franciaország és Itália története) szolgáltattak.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a lwówi várnagyot csupán olvasmányai ihlették arra, hogy írásban is rögzítse politikai észrevételeit. Ellenkezőleg, kiin-dulópontja általában a gyakorlat volt. Itt meg kell említenünk, hogy Fredro több mint tíz évig vett részt tevékenyen a lengyel Respublika politikai életében, mie-lőtt íróasztalhoz ült. Gondolatait főként gyakorlati szempontok szülték. Fredrót nem az érdekelte elsősorban, hogy mi az, amit tenni kell, hanem az, ami az adott helyzetben elérhető.
Felmerül a kérdés, hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen művelt ember, aki mind az antik, mind az újkori szerzők politikai nézeteit jól ismerte, és ráadásul még tapasztalt politikus is volt, a liberum veto mellett szállt síkra. Ha azonban közelebbről is szemügyre vesszük azokat az írásait, amikben közvetve vagy köz-vetlenül kitér erre a problémára,11 meggyőződhetünk arról, hogy Fredro itt is részben saját tapasztalataira, részben pedig az európai politikai eszmékre hivat-kozva fogalmazta meg nézeteit.
9 Itt csak néhány tételt emeltünk ki a lwówi várnagy különben jóval hosszabb olvasmánylistájából.
10 A „latin” Európa elitrétegének szokása volt, hogy latinra fordítsa a szélesebb körben is meg-ismerésre méltónak tartott műveket. Machiavelli értekezései is megjelentek latin fordításban, és Fredro is valószínűleg ilyen formában fért hozzájuk.
11 Fredro két, 1660-ban közzétett kisebb értekezésében védte a liberum vetót: a Responsum in gra-tiam cuiusdam sermonis privati, bonone fiat Reipublicae Polonae, ubi non pluralitas vocum, verum consensus ponderatur címűben, valamint a Cautio Reipublicae seu durationis omenben (mindkét szöveg az Andreas Maximilianus Fredro, Scriptorum seu Togae et Belli Notationum fragmenta.
Accesserunt Peristromata Regum symbolis expressa [Dantisci, 1660] című kötetben jelent meg), valamint az 1668 után írt Epistola ad amicumban (Zamość, 1669).
188 • Ewa Jolanta Głębicka
A lengyel író fejtegetéseinek megértésében segítségünkre lehetnek azok a szövegek, amelyek akkor keletkeztek, amikor már jól látszott a liberum veto használatának összes negatív következménye. Fredro halála után ugyanis még olyan nemzetek képviselőiben is, amelyeket a közvélemény általában nem köt az anarchia fogalmához, hosszú éveken át fel-felmerült a kétely, hogy törvényhozás esetén tényleg jó-e a parlamenti többség elve. Edmund Burke 1791-es művét, az An Appeal from the New to the Old Whigst említhetjük itt,12 vagy egy 19. századi német történész, Siegfried Hueppe értekezését, a Verfassung der Republik Polent, amely 1867-ben látott napvilágot.13
Mi játszhatott közre abban, hogy Edmund Burke angol képviselő és a német Hueppe a lengyel „szabad tiltakozás” mellett érvelt? Tanulmányunk kereteibe nem fér bele, hogy részletesen bemutassuk ezeknek a szerzőknek a nézeteit, ezért csak gondolatmenetük főbb pontjait ismertetjük.
Azok számára, akiknek a mindennapjait a mára már – legalábbis Európában – szinte egyetemessé vált parlamentáris demokrácia határozza meg, a többség döntésének elve olyan ügyekben, amelyek közvetlenül vagy közvetve mindenkit általánosan érintenek, annyira természetessé vált, hogy létét meg sem kell indo-kolni. Az említett többség azonban nem ritkán csak ötvenegy százalékot tesz ki.
Természetes hát a kérdés, mi történik a gyakran nem is olyan jelentéktelen „ki-sebbséggel”, amely elesik a győzelemtől, pedig elméletileg ugyanolyan érdekvé-delmi jogokkal rendelkezik, mint a nyertes „többség”. Ez volt az egyik oka annak, hogy 17., 18. és 19. századi gondolkodók kételkedtek a – nevezzük így – többségi elv abszolút jogosságában.
Felmerült azonban egy másik komoly kétség is. Vajon tényleg feltétel nél-kül elismerhetjük, hogy az állampolgárok „többsége” (mint például az athéni demokráciában), vagy az általuk kiválasztott parlamentáris képviselők (mint a 17. századi soknemzetiségű lengyel állam területén vagy Angliában) megfelelő bölcsességgel rendelkezik ahhoz, hogy a legfontosabb államügyekben dönthes-sen? A legtöbb gondolkodó ezt egyértelműen tagadta. Itt még azt is érdemes meg-említeni, hogy már az athéni demokrácia sok olyan példát szolgáltatott, amely erős kétségeket hagy a többség bölcsessége felől. Arisztotelész erről így szól a Politikában: „[…] lehetséges, hogy egy vagy néhány ember erényeivel kitűnik, de ha számuk nagyobb, ez már nehéz annak, aki az erény szempontjából a tökéle-tességet akarja elérni.”14
12 Az értekezés szerzőjének – az angol Parlament tagjának – a nézeteit Claude Backvis ismer-tette a Wymóg jednomyślności a «wola ogółu» című tanulmányában, amely a következő kötet-ben jelent meg: Uő, Renesans i barok w Polsce. Studia o kulturze, wybór i opracowanie Hanna Dziechcińska – Ewa Jolanta Głębicka, Warszawa, 1993, 282–300.
13 Ezt a traktátust Zbigniew Ogonowski ismerteti a Nad pismami A. M. Fredry w obronie «libe-rum veto» című tanulmányában, lásd Filozofia polityczna w Polsce XVII wieku i tradycje demo-kracji europejskiej, i. m., 13–15.
14 Politika, 1279 a–b, Szabó Miklós fordítása.
A liberum veto mint a többség zsarnoksága elleni fegyver • 189 Nem csoda, hogy kevéssel az idézett rész előtt a Filozófus ezt állítja: „azt a kormányzatot, amely keveseknek, de egynél többnek adja a hatalmat, arisz-tokráciának nevezzük (akár azért, mert itt a legjobbak uralkodnak, akár mert benne minden úgy történik, amint a városállam és annak tagjai szempontjából a legjobb).”15
Andrzej Maksymilian Fredrónak afelől sem volt kétsége, hogy az államon belül csak keveseknek adatott meg egyszerre a bölcsesség és a hathatós cselekvés ké-pessége. Terjedelmes antológiát lehetne egyébként összeállítani az általa néha populusnak, vagyis „népnek”, de jóval gyakrabban vulgusnak, azaz tömegnek, csőcseléknek nevezett átlagállampolgárok butaságával, állhatatlanságával és politikai szűklátókörűségével kapcsolatos megjegyzéseiből.16 Ez a nép, amely legtöbbször nem látta át, hogy mi lenne jó az állam számára, és két lehetőség közül sokszor a rosszat választotta, könnyen a saját érdekeiket (és nem a közjót) szem előtt tartó „demagógok”17 befolyása alá került.
Írónk nem volt elnézőbb azokkal sem, akik magasabb méltóságokat töltöt-tek be a Respublika területén. Fredro azzal vádolta őket, hogy nem az állam javát nézik, hanem saját érdekeikre összpontosítanak, megvásárolhatók (ma korruptnak mondanánk őket), sőt még azzal is, hogy hazájuk ellenségeivé is válhatnak, ha sértve vagy veszélyben érzik magukat. Nem túl hízelgő szenátor- és nemességképéhez Fredro még egy ecsetvonást tesz: lám, a világot nemcsak a megvesztegetés, a vagyon, a politikai szűklátókörűség, hanem a hitszegés is uralja:
Depravati saeculi parum capit corruptam fidem, decipi volens cupiens, aut pro teneritudine propria alienam conscientiam metitur incautus, qui iuramento vel scriptis ligaminibus teneri satis hominum fidem properus credit; nam secus hodie fit, dum scripta vel iuramenta pro stratagematis fallendi habentur.18
15 Politika, 1279a. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy mindezek ellenére a görög filozófus számára természetes volt és vitán felül állt, hogy az államot érintő fontos döntéseket a többség hozza meg: „Mind az oligarchia, mind az arisztokrácia, mind a demokrácia ke-retein belül, mindenütt az az elv van érvényben, hogy a többség akarata döntsön, és az az erő dönt, amely az állam irányításában részt vevő többséget elfogadja” (Politika, 1294a).
Arisztotelész azonban tudatában volt annak, milyen veszélyekkel járhat, ha minden ügy-ben kizárólag a nép dönt. Szerinte minden rendszer, tehát a demokrácia is, a törvénynek kell, hogy engedelmeskedjen. Máskülönben a demokratikus állam demagógok kezére kerül, akik a nép számára azt jelentik, amit a monarchának a hízelgők és a tányérnyalók (Politika, 1291b–1292a).
16 Fredro itt nem olyan értelemben használja a nép kifejezést, mint azt mi tennénk, hanem az állam politikai jogokkal felruházott polgárait, tehát a lengyel Respublika nemességét érti alatta.
17 Fredro nemigen használta ezt a görög szót, de tökéletesen ismerte jelentéstartalmát.
18 Monita, V, 6.
190 • Ewa Jolanta Głębicka
(Aligha érti meg romlott századunk hitszegését, és inkább be akarja csapatni ma-gát, vagy óvatlanul saját érzékeny lelkiismeretével méri a másokét az, aki kész-séggel elhiszi, hogy az eskü és az írásbeli nyilatkozat az emberek szavahihetősé-gének elégséges zálogai; manapság ugyanis mindez fordítva történik, mivel az írásos dokumentumokat és az esküt a rászedés harci eszközének szokás tartani.) Egy 1660-ban írt értekezésben pedig ezt írja:
…quasi per naturam rerum sic ordinantibus fatis, ut haud aliter necessum sit, quam ut una aetas, licet passim praeclaros in Republica ferat viros, summorum tamen nominum, vix unum duosve producat, qui reliquos (authoritate praeituri) ad capessendam Rempublicam emoveant, quorum authoritate omnes concedant, et magnae totum confidant virtuti. […]
(A sors mintegy a dolgok természetéből fakadóan úgy rendeli, hogy még ha szá-mos dicső férfiú is születik egy korszakban, szükségképpen csak egy vagy két igazán kiváló lesz közöttük, akik a többieket kiemelkedő tekintélyük folytán rá tudják venni arra, hogy az államügyekkel foglalkozzanak, akik tekintélyükkel mindenkit felülmúlnak, és mindenki bízik nagy bátorságukban. […])
Ha bárki azt követelné, hogy Respublikánkban a többség elve alapján történjen a szavazás, ha eltörölné az egyhangú szavazást, és azt akarná, hogy a törvény jogerősségét a szavazatok száma (vagy inkább a pártok, azaz a meggondolat-lanság) szabja meg, nem pedig az értelem és az erény, vajon nem azt érné-e el, hogy a rosszabbak többsége felülmúlja a jobbak kisebbségét? Nem hiúsul-na-e meg minden, amit néhányan tennének a közjóért, és nem valósulhiúsul-na-e meg minden, amit a többség (vagy más szóval: a pártosság) saját ambíciói kielégí-tése érdekében akarna elérni? Mert – összefoglalásképpen – az a kevés ember a többség akaratával szemben sem a jót nem írhatná elő, sem pedig a rossznak nem mondhatna ellent.19
A fenti idézet bármilyen hosszas magyarázatnál jobban szemlélteti azt, miért fordított Fredro több figyelmet arra a kérdésre, hogyan lehet megakadályozni egy, az állam számára káros törvény meghozását, mint arra, hogy ilyen esetben a szejm működése teljesen megbénul – ahogy ez a 17. század végén ténylegesen meg is történt.
Tekintsünk el a „szabad tiltakozás” mellett érvelő többi Fredro-idézet ismerte-tésétől.20 Fejtegetéseink szempontjából igazából egy a fontos: megfordult-e vajon
19 Responsum in gratiam cuiusdam sermonis. Az idézett részletben megjelenő gondolat többször vissza-visszatér Fredro politikai traktátusaiban.
20 Vö. Ogonowski, i. m.
A liberum veto mint a többség zsarnoksága elleni fegyver • 191 Fredro fejében, hogy a liberum veto esetleg nem annak az általa leírt „bölcs ki-sebbségnek” a javára lesz, amely valóban az állam javát akarja, hanem cinikus politikai játékosok eszközévé válik, akik kizárólag saját érdekeiket nézik, vagy, ami még rosszabb, idegen hatalmak üzelmeiben vesznek részt? Úgy tűnik, írónk nem gondolt ezekkel az eshetőségekkel, vagy legalábbis eddig nem sikerült erre vonatkozó fejtegetést találni politikai írásaiban.
Mi több, Fredro attól is félt, hogy még az alapvetően jó, de az adott körülmények között nem teljesíthető, illetve nem kellő időben keresztülvitt rendelkezések is ártalmasak lehetnek:
Praestat tamen non raro tutiusque, ut aliqua studiose nesciantur, quam in palam leviter aut ardenter vocata non coerceantur nec ad regulam redigantur.
Remedii saepe vicem tenet nullum rebus adhibere remedium. Saepe optata sponte veniunt aut secus, qua mala, sponte senescunt et cessant cum tempore. Immo sanantur neglecta contemptivumve habita, dein fragilitati hominum aut tempori condonata, quae secus in peius irritentur revelata, exprobrata, deprehensa, dum obviando satis non sumus aut forte dextre nescimus eoque remoto velut obice incitamentum continuandum in peius damnus.21
(Nemegyszer mégis jobb és biztosabb, ha szántszándékkal nem tudunk valami-ről, mint hogy azt könnyelműségből vagy hevességből nyíltan hangoztassuk, s aztán korlátozzanak benne és rendreutasítsanak. Gyakran az szolgál orvosságul, ha semmilyen orvosságot nem alkalmazunk. Az, amire vágyunk, nemegyszer magától is eljön, vagy fordítva: a rossz magától romlásnak indul, s idővel elenyé-szik. Sőt, még azok a dolgok is maguktól rendeződhetnek, amikkel nem törődnek, amiket megvetnek, amiket emberi gyengeség miatt vagy az adott helyzetre való tekintettel néznek el; s éppen akkor származik belőlük rossz, ha nyilvánosságra hozzuk őket, szemrehányást tesznek értük, ránk fognak miattunk valamit, s mi nem vagyunk elegendőek, vagy esetleg elég rátermettek ahhoz, hogy ellenálljunk – akkor már semmi nem vethet nekik gátat, és csak arra ösztönözzük ezeket a dolgokat, hogy még nagyobb rosszá váljanak.)
Egy másik helyen ezt még határozottabban szögezi le:
Depravatis passim in Republica rebus minore vexatam periculo tolerantiam in tempus quam remedium cogites aut causam erroris cum offensa personarum edisseras, tempori Deoque magis sananda commissurus. Incertum levamen mali vel remedium certum alias (dum obstas) periculum adest, in occasiones tamen intentus eris.
21 Monita, V, 2.
192 • Ewa Jolanta Głębicka
Depravati homines ac tempora assensum non consilium nec remedium quaerunt. Sic fere prudentioribus per incuriam velut transmittentes nec in omnia advertendo curiosi indulgeant, ne contraveniendo in peius irritent potentem vel obstinatam malitiam.22
(Mivel az ország ügyei minden területen romlottak, kevesebb gyötrődéssel és ve-széllyel jár, ha a türelmet egy ideig úgy fogod kezelni mint az orvosságot, vagy, ha már tévedésed okát a méltóságok megsértésével együtt lenyelted, inkább az időre és Istenre bízod azt, ami gyógyulást igényel. A rossz bizonytalan enyhítőszere vagy más esetben még biztos gyógyszere is – ha ellenállsz – veszélyes lehet, de azért tartsd szemmel a kínálkozó lehetőségeket.
A romlott emberek és korok helyeslést keresnek, nem tanácsot vagy orvoslást.
Ezért az okosabbaknak többnyire az a szokásuk, hogy mintegy nemtörődömség-ből figyelmen kívül hagynak dolgokat, nem tartanak mindent szemmel és fogla-latoskodnak mindennel szorgosan, hogy ellenállásukkal ne erősítsék meg még jobban a hatalommal rendelkező vagy makacs rosszat.)
Mielőtt azonban ultrakonzervatívnak és az államszervezés terén teljes tétlensé-get hirdető szarmata ideológia atyjának neveznénk a lwówi várnagyot, vegyünk szemügyre még egy szövegrészt:
Véleményem szerint tehát, mivel nehéz ezeket a hibákat keletkezésükben felis-merni […], bölcsebb megoldás a hibákat felismerésük után elhallgatni, mint le-küzdeni, mert ha elhallgatjuk őket, vagy maguktól megszűnnek, vagy legalább
Véleményem szerint tehát, mivel nehéz ezeket a hibákat keletkezésükben felis-merni […], bölcsebb megoldás a hibákat felismerésük után elhallgatni, mint le-küzdeni, mert ha elhallgatjuk őket, vagy maguktól megszűnnek, vagy legalább