A rossz kezdet fél siker.
(K. E.)
Kérem, ne vessenek meg érte, ám ha úgy tetszik, nevesse-nek ki, de elmondom, mint vannak a dolgok, mert én min-dent tudok. Már ami engem illet.
A vágy, ugye, a vágy! Ahogy festő Kosztka Tivadar a cédrusokhoz, költő Juhász Gyula a székesfővárosba, a drá-mai Szonya Moszkvába, meg a Párizs-vágyók serege! Mi-ként mindenki bizonyára biokémiailag is leírható vágyai-ban (vágyaiból?) él, én is csak akként.
Ó, a Pannónia utca, a maga kis koszos nonstopjával – mennyire el tudom képzelni, mennyire szomorúan! Egy a világ, és a Pannónia utcák, bárhol is legyenek, egy helyről indulnak és egyfelé tartanak. Az se kizárt, hogy a sok Pan-nónia utca egy éteri hálón egymásba ér, térképet rajzol, külön várost épít, és ott egészen másképp történnek a dolgok. De mindez még alapos bizonyításra szorul.
Én egy másik Pannónia utcában élek, már ha ezek után szabad feltételeznem, hogy vannak ilyen és olyan Pannó-nia utcák. Mindenesetre az utcatábla, melyet hosszú-hosszú évtizedek alatt semmilyen kezek nem cseréltek, ezt mutatja. Elmondom, miként kerültem ide, és miképp vise-lem az itt-léttel együttjáró, korántsem felhőtlen boldog-ságban kiteljesedő életet.
A Munkásőr úton laktunk. Majdnem azt mondtam,
„amióta csak az eszemet tudtam”, pedig nem igaz, mégis mintha itt kezdődött volna minden. Más volt ez, mint egy utca. Az útról szólt, amin a munkásőröknek végig kellett menniük. A Munkásőr út a Felszabadulás útról nyílt és az Ifjúság útba torkollott. Tízemeletesek szegélyezték, me-lyek tövében a sártengert, a széthányt építőanyagot, a deszkákat csak roppant lassúsággal váltotta fel a masszív
188
aszfaltos gépkocsiparkoló és a nem is oly messze kialakí-tott Barátság park. Persze az építkezés folytatódott to-vább, és a park távolabbi szegleténél újabb egymásra tor-nyozott panelelemek várták, hogy a modern ember igényeinek megfelelő új otthonok gyanánt szökkenjenek ki a földből.
Én bizony felmásztam egy ilyen panelhegy legtetejére, és a hatalmasság érzésének borzongásával tekintettem szét a láthatáron. Fújt a csípősségében is részegítő áprilisi szél, néztem a távolinak tűnő Ifjúság úton kanyarodó, matchbox-nagyságú csuklós buszt, saját házunk komor tömbjét a kékre mázolt erkélyekkel (ez különböztette meg a zöld és bordó erkélyű tízemeletestől), kicsit fitymálva tekintettem le a Barátság park ringlispíljét és hintáit nyüs-tölő kortársaimra, de még a nagyobbakra is, akik kurva-anyád-focit játszottak, mert a futballtudást ugyancsak kipótolta a tobzódó kamaszkáromkodás. Láttam egy fény-képet, amin egy amerikai felhőkarcoló tetején egy gyönyö-rű félvér nő hosszú, fekete haját vízszintesen fújja a szél.
Vannak még csodák, magyarán a helyhez és időhöz nem, s főképp a személyhez nem illő történések! Markolásztam a nyakamban cipőpertlin lógó egy szem lakáskulcsot, és próbáltam nagyon boldog lenni. De – és ezt már Pannónia utcai korszakomból tudom – se a múlt, se a jövő nem en-gedi sosem, hogy ez a boldogság önmagában kikristályo-sodjon.
Mert féltem tőle, hogyan fogok lemászni ebből a szédítő magasságból. Lehet-e alászállni, vagy egyszerűen el kell engedni azt, amibe kapaszkodtunk, és vállalni az elkerül-hetetlen sérülést? Próbálkoztam, de valahogy sehogy sem találtam azokat a fogódzókat, amik felfelé mászva oly ter-mészetesen adódtak. Leereszkedtem egy bizonyos pontig, és amikor remegni kezdett kezem-lábam, gyorsan, utolsó erőmmel visszahúztam magam. Ezt minden oldalról ki-próbáltam, ugyanazzal az eredménnyel. Aztán álltam meg-int, némán. Vágyakozva lestem a panelhegy tövében ha-gyott kabátom után. Gyorsan hűvösödött, és a Felsza-badulás úti házak ablakain mind alacsonyabban villogott a nap. A foci és a káromkodás is abbamaradt.
189
Elképzeltem, mi történik az otthoniakkal. Anyám haza-felé jövet a 17-es busz többi utasával együtt betódul az Ifjúság úti ABC-be kenyeret, parizert, kockasajtot venni.
Hazaér. Bizonyára azt hiszi, még németórán ülök. Aztán apám is megérkezik, most már furcsa, hogy még nem va-gyok sehol. Milyen nap van? Szerda? Hiszen ma nincs is német!
A magányos hős a boldogság szigetén elpityeredett szinte. A sötét előtti utolsó pillanatban erőt vett magán, s lekiáltott egy arra ballagó cigányembernek, aki – mint ahogy az ijesztgetés szól – botra akasztott, nagy, láthatólag lapos zsákot cipelt a vállán. Először csak morgott, aztán már nevetett. Azt mondogatta, csávókám így meg úgy. De azért lerakta a botját és mászott felfelé. Na gyere, nyújsd a lábad, foglak, ne félj!
Emlékszem minden szavára ma is.
Arra nem, hogy mit mondott apám és mit nem mondott anyám. El kell innen költöznünk, ezt végképp nem mond-ták, de valahogy a levegőben volt, mi lesz így belőlünk, nem engedhetjük...
De még nagyon sokáig tartott ez az élet. A megengedés és a megbocsátás nem nagyon játszott szerepet a további-akban sem. Mégis eljött az az idő, mikor nekem kellett választanom, hogy megyek-e és hová.
A telefonba egy nagyon öreg, már-már túlvilági hang szólt bele. Hatalmas lakás, szecessziós erkéllyel, mondta.
Meg kell nézni, nem lehet így elmesélni. Elmagyarázta, hogy hol találom meg a kulcsot, amivel bejutok. Lenn, az udvaron nő egy ecetfa, annak a tövében áll egy kopott mészkőoroszlán, a háta tiszta mohás. Kicsit meg kell dön-teni az oroszlánt, alatta van a kulcs, remélem nem rohadt még el teljesen.
És ha betörő vagyok? Meg kellett kérdezzem, kíváncsi-ságból, mit felel vajon.
Maga nem betörő. Aki veszi a bátorságot, és egy tizen-három évvel ezelőtt feladott hirdetésre telefonál, az meg-érdemli, hogy ott lakjon! Meg fogunk egyezni!
Huszonkilenc éve éltem akkor ebben a városban, de még sose jártam a Pannónia utcában. Úgy mentem oda, mint egy idegen, letérve a megszokott gyalogutakról,
fe-190
jemet felemelve, utcatáblákat és fosztó homlokzatokat vizslatva.
„Bendes villanyszerelő”, egy lépcsőlejáró rögtön a Pan-nónia utca első házában. Olaj- és áporodott műanyagszag vágott magának folyosót a bejárat szélességében. Utána két házzal következett a nonstop ABC, ahogy kell, a kopott vaskeretes ajtóval, kóla, jégkrém, sör, ceruzaelem, cigaret-ta matricákkal agyonragasztgatva, csálé lábtörlőráccsal. A nyitott ajtón át láttam a pénztárosnőt, aki kövéren ter-peszkedett a kirepedt huzatú, piros műanyagszéken.
Amikor lentről megláttam a szecessziós erkélyt, tud-tam, hogy itt élem le a hátralévő életemet. A lakás romok-ban hevert, a cserépkályhák oldala bedöntve, a parketta felszaggatva, a konyhában nem jött víz a falra szerelt ön-töttvas mosdóból. A legtávolabbi szobában, az ablakkiszö-gellésben trónusszerű karosszék állt, kilógó kóccal. Beleül-tem, és a szobák leszakadt redőnyein átlopakodó sejtelmes fényben szemléltem birodalmamat.
A telefonáló hangnak bejelentettem, hogy megveszem a lakást. Árat nem mondott, annyit kért, ha eszembe jut néha és módomban áll, küldjek pénzt csekken egy postafi-ókszámra. Arra figyelmeztetett, ha boldog akarok lenni, ne higgyek semmiféle szóbeszédnek, a múlt úgyis elmagya-rázhatatlan. Isten áldjon meg, fiam, így búcsúzott. Még egyszer próbáltam hívni, de ezen a számon soha többé nem jelentkezett senki.
A nagyjából rendbe szedett lakásba elsőként apám láto-gatott el a Munkásőr útról; anyám akkor már másfél éve az idegklinika állandó lakója volt. A karosszékbe ültettem, magam egy otthonról hozott hokedlin foglaltam helyet.
Hallgattunk egy sort, aztán megszólalt. Sose figyelünk mi egymásra, András, mintha nem is a fiam lennél, mintha nem is az apád lennék! Furcsa, még csak nem is fáj ez, és nem érdekel, neked fáj-e. Pedig, ha bárki kérdezné – tu-dom, te sose tennél ilyet –, hogy szeretlek-e, gondolkodás nélkül rávágnám: persze, szeretem a fiamat! Úgyhogy nyugodtan alszom. Aludj te is nyugodtan, ezt kívánom. Én sose tudnék itt lakni.
Ezt mondta apám, aztán kiment a vécébe. Nagyon soká-ig bent volt, majdnem egy órát. Végül már bekopogtam.
191
Azonnal előbújt, kicsit zavartnak látszott, mosolyogni pró-bált. Mielőtt távozáskor kilépett a bejárati ajtón, hirtelen és ügyetlenül megcsókolt, de a szája igazából nem érintet-te az arcomat, a levegőbe cuppantott.
Azóta nem sok érdemleges történt. Leggyakrabban természetesen a nonstop ABC-be járok, munkából hazajö-vet szinte mindennap. Az első nap látott kövér pénztárost Terinek hívják, kedves lány, beletörődött a sorsába, hogy sose fog férjhez menni, mert sose talál olyan embert, aki elviselné, hogy minden áldott reggel habbal-pengével (fér-fiasan tökéletes!) borotválkozik. Megszállottan lottózik, de szisztéma nélkül, vaktában ikszeli be a számokat, tőlem is mindig kérdez egyet. Általában azt húzzák ki. Na, hány találatom volt, Andriska? Feltartott hüvelykujjammal mu-tatom, mire Teri szomorú grimasszal bólogat.
Jártam már Bendes villanyszerelőnél is, mikor a hajszá-rító felrobbant a kezemben, sőt az utca túlsó végén felfe-deztem egy cipészt, őt is szerencséltettem néhányszor.
Hát ilyen errefelé a Pannónia utca. Végtelen hosszú, legalábbis én nem látom a végét. Egyelőre.
Csak a szecessziós erkélyre nem mentem még ki. Képte-lenség kinyitni az erkélyajtót. Dehát mindig maradnak adósságok. S talán ez jól is van így.
192