Én fizetem a következő kört, ha megengedik az urak, mert ugyancsak kedvemre van ez a játék, s ha még jókívánság-nak is érthetem részvételemet, mint a regényességet a regényesség tagadásával kitöltő folytatás szerzője, és ily módon a magam részével beszállhatok a Pannon ABC-be, szinte repesek az örömtől, s ez már elég régen esett meg velem. Mielőtt azonban innánk, talán ehetnénk is András forró kenyeréből egy kis kovászos uborkával, ami a Csöpi híres specialitása, máshol keresni sem érdemes, hihetnek nekem, fotóriporter koromban bejártam az országot, vé-gigettem és ittam valamennyi érdemes kocsmáját, tehát tapasztalataim alapján állíthatom, hogy páratlan, még a Városmajor utcai Vakegér sem mérhető hozzá. Imádtam enni, inni egész életemben! Nagy zabagép voltam, és bármennyit is burkoltam, soha nem ragadt rám egy deka háj sem, maradtam az a csontos, százkilencvenkilenc cen-tis, beesett arcú, vastag szájú ürge, aki fiatalon is voltam, mikor fotózni kezdtem az Úttörőszövetségnél. Annyira szerettem enni, hogy végül gyomorbajos lett belőlem, de akkor se álltam le a kajálással, bár lassan válogatni kezd-tem, kutattam a finomságokat, különlegességeket, száz kilométeres kitérőket is tettem egy halászlé vagy birsal-masajt kedvéért, és ezt a szokásomat halálom után is meg-tartottam, ezért vagyok itt most is, a Csöpi uborkájának illata hozott ide, erre mostanában különösen fogékony vagyok, néha már azon kapom magam, hogy nem is kell ennem, elég szagolnom, sőt legújabban elég, ha beszélek róla, gondolok rá, s hogy éppen András forró kenyerével és az Önök lebilincselő társaságában tehetem, nem várt öröm, még ha életem néhány máig érthetetlen mozzanatá-ra kell is emlékeznem.
András apjáról lesz szó, uraim, akinek keresztneve Ist-ván, és ezt akkor is meg kell mondanom, ha a nevek körül
35
meglehetősen kövér a homály ebben a regényben, amely nem regény tehát, jó, értjük, olyan ez, mint a lehetetlensé-get szemléltető próba, a Csöpi híres uborkájánál is közis-mertebb felszólítás: ne gondolj a fehér elefántra. Meg tu-dod tenni? Nem. Eltűnődtem, uraim, hogy a mi bakony-mérői Andrásunk miért nevezi porból felugró barátját éppen Istvánnak, és amikor így nevezi, miért fordul ki önmagából és utal szerzője valódi nevére, miért nem azt mondja, hogy András apját hívták így, sőt hívják, hiszen ma is él, ha él, csak nem rendész már, nem üvegkalitkában, hanem téglakockában üldögél, egy véneket tároló szörnyű házban, börtönben szinte. Él vagy hal, nyolcvanöt éves. Én már katonakorában is találkoztam vele, az úttörőknél is-merkedtünk meg valami zászlóavatáson, én fényképeztem, ő beszédet mondott, és az ünnepség után fogásokat muta-tott a tornateremben, mert hogy birkózó volt elsősorban, rettenetes erejű csakugyan. Elnézést kérek bakonymérői Andrásunktól, de ha ugyanarról az emberről beszélünk, akkor bizony ki kell jelentenem, a vádak nem vádak, ha-nem tények, és nincs bennük semmi nevetséges. Abban az üvegkalitkában, a gazdasági napilap szerkesztőségének szomszédságában úgy ült a kedves papa, hogy nemcsak a tördelőszerkesztő úr, de bárki érezte áradni belőle a rette-netes erőt, ami ráadásul egy technicizált testben feszült, hiszen mint mondtam, képzett birkózó volt, s bizony ő egyetlen ütéssel megölhetett volna bárkit – ha akar. De nem akart. Én nem tudtam róla, hogy akart volna. S hogy fiatal korában mégis megesett volna vele, mintegy üzemi balesetként, s hogy azért került volna az üvegkalitkába.
Volna, volna, volna. Hagyjuk. Vagy mégse? Volna valami értelme az utólagos tisztázásnak?
Gellért Pistát – mondjuk ki most már a teljes nevét, osz-lassuk a homályt –, szóval őt akkor kerestem meg az üveg-kalitkában, mikor a Martinovics-hegy tetején, a lakásom közelében megalakítottam egy indián törzset tíz éven felü-li úttörőkből, hogy megmutassam a fatökű vezetőknek: így is lehet a gyerekekkel bánni. Meg aztán, minek tagadjam, élveztem is az egészet. Később ezt fejemre olvasták a fatö-kűek — de haladjak csak sorjában. Azzal kezdtük a játékot, hogy választottunk magunknak indián nevet, s én
termé-36
szetesen Villanószem lettem a fényképezés miatt, Pista pedig, akit elcsábítottam – nehogy félreértsék, az istenért!
–, hogy birkózó fogásokat tanítson indiánjaimnak, a Fehér Bika nevet kapta, s nemcsak ereje, hanem furcsán fehér, elszíneződésre képtelen bőre miatt.
A Napkirály Fennsík indiánjai bálványozták Fehér Bikát – és ő rászolgált a rajongásra. Hányszor elmondta nekem, hogy a hegyen egészen más embernek érzi magát, a pom-pás tizenhárom-tizennégy éves testek között mintha újjá-születne, megszabadulna a rendészet évtizedeken át rákö-vülő mázától, amely kötelességérzet és engedelmesség elegyéből készült. Életmentő üdülés ez neki. Láttam, hogy igazat beszél, mert a fiúkat olyan heves átéléssel oktatta, úgy mutatta meg tízszer vagy százszor akár a ráfonódó indiánoknak a támadó és védekező szorítások, dobások, emelések, tartások sorát, hogy azt csak a testmozgás szen-vedélyes – szinte megszállott – szerelmese tehette. A törzs második nyarán már külön-külön is foglalkozott a legte-hetségesebb indiánokkal.
Ekkor kezdtek suttogni a fatökű úttörővezetők, állítólag valami szülői feljelentésre hivatkozva, melynek lényege az volt, hogy Villanószem buzeranciára buzdítja a kis úttörő-ket, sőt, Villanószem egy rejtőzködő pederaszta. Pfuj, ura-im, pfuj! Csak annyit mondok ezzel kapcsolatban, hogy válaszommal végül alaposan lesújtottam ellenfeleimet.
Igaz, csak később, öt év múlva bekövetkező temetésemen kapták meg a magukét – de a hatás annál drámaibb volt.
Gyászbeszédemet magam mondtam, magnetofonszalagra vettem, és barátaimat megeskettem, a temetési szertartást intéző hivatalnokot busásan megfizettem, hogy a szónok-lat titokban maradjon, és ott hangozzék el először. Meg kell azonban mondanom – uraim, önök előtt igazán nincs okom hallgatni –, hogy amikor a pederaszta-botrány ki-robbant, Fehér Bika eltűnt a színről. Az üvegkalitkából is.
Nem nyomoztam utána. Elfoglalt a saját személyem tisztá-zása, és a bosszú. Mindkettőt végrehajtottam. Hitelt ér-demlően azonban csak azt állíthatom, hogy egyetlen szen-vedélyem sem volt soha fajtalan. Én nem rontottam meg senkit. Aki többet akar tudni, kérdezze meg Fehér Bikát.
37
Nem tudom ugyan, él-e, és szükséges-e – ha igen, azt a kört már nem én fizetem.
Befejezésül még megkérdezem, ugye, most már én is benne vagyok a boltban? Benne vagyunk. S nemcsak a Pannon ABC-ben, hanem a Mammut áruházban is, amely éppen most nyílik meg a nagyközönség számára, míg mi itt szövegelünk a Csöpiben, és annyira lenyűgöző, aktuális, hogy a játék dimenzióinak mélyítése érdekében szólnom kell róla: láttam az ünnepi kettős ívet a főbejáratnál, a belépők feje fölött duzzadó, remegő piros-fehér-zöld hab-zást, kifinomult orromat facsarta kissé a gumiszag, mert luftballonból készült az ív, luftballon volt az egész Fény utca, Lövőház utca, Retek utca, szinte fölrepülni látszott a majdnem tökéletes boldogságtól, amely csak azért nem volt makulátlan, hanem icipicit makulás, tehát erkölcsileg szeplős, fizikailag foltos, lyukas, és általában elmocskolt, mert köztudott, amit ezen a hétvégén az újságok címolda-lai is világgá kiáltottak: egy éve, hogy Diana hercegnő nél-kül kell élnünk ezen a Földön. A makulatúrában persze akadhat egyéb hiba is, de ehhez a csapáshoz képest mind jelentéktelen, a mi érfelvágó Tiborunk ügye pedig egyene-sen smafu, hogy a túlontúl ifjú halottnéző bandát, akikkel feltehetőleg azóta sem történt semmi, már ne is említ-sem... Csakhogy említve van, s így nincs mód nem gondol-ni a semmire. Uraim, köszönöm, hogy meghallgattak!
38