Nekem ez így nem fog menni.
Elolvastam az eddigieket, nekik végül is tökmindegy, Pannónia vagy más, Rajk László, Teve vagy Jegesember utca, leírnak négy-öt flekket, végül is bármit folytatni le-het, nincs is ezzel semmi baj.
Az én utcám, nem az övék. Laktam ott kisgyerekként, és aztán, majd harminc évvel később, a gyerekemmel is. Ott halt meg az Apám, a Pannónia utcában. Onnan vitték az utolsó kórházba a Nagyanyámat. Onnan indultam Apám-mal az ő Apja keresésére. A Nagyapám nem érkezett meg a saját születésnapi ebédjére. Öt percet késett. És miután soha nem késett, egyetlenegyszer sem az egész életében, az Apám felállt, halálsápadtan, és azt mondta, hogy men-jünk, induljunk megkeresni, mert nagy baj van.
Ráadásul tudom, ki áll ott, a folytatásos regény első be-kezdésében, negyvennégy évesen, a Pannon ABC előtt, és azt is, ki nézi szemből, milyen az a lakás, ahonnan nézte, pontosan hogyan vált a közlekedési lámpa, éppen az ő szemének magasságában.
Még azt is tudom, egy úgynevezett fatális véletlennek köszönhetően, ki az, hogyan néz, nézett ki az a férfi, akit Györe Balázs sohasem látott, és akiről annyit gondolko-dott. Tudom, hogy milyen vagy legalábbis milyen volt a tévesen Andrásnak nevezett fiú apja 1984-ben, amikor rendészként teljesített szolgálatot a belső használatra ter-jesztett gazdasági napilapnál, melynek tördelője voltam.
Kis üvegkalickában ült, de már a szerkesztőségi térben.
Hatalmas, udvarias test, de az ember érezte, ha akarná, egyetlen ütéssel megölhetne bárkit. Engem szeretett, nem, ez így pontatlan, kedves volt velem, mert tudta, hogy is-merem a fiát. Sötétkék, kifogástalan öltönyt viselt, a haja mindig gondosan nyírva, ősz, nem is jó szó, valószínűtle-nül fehér.
26 Ismerni valakit.
Mennyire könnyű ezt kimondani.
Ez nem egy regény.
Sokáig nálam volt egy fénykép, erről a bizonyos And-rásról készült, a hetvenes évek elején, a Kossuth téren. Egy szál fürdőnadrágban, hosszú hajjal, a fején valami indián tolldísszel rohan, a háttérben villamossínek, meg a Parla-mentből valamennyi. Egy performansz dokumentuma volt, ha jól emlékszem. Közöltük egy lapban, vagy legalábbis készültünk a közlésére.
Tudok róla egy anekdotát, néha el szoktam mesélni, ha leül a társalgás, és a beszédtéma éppen megengedi. András a József Attila Kör vezetőségi tagjaként, valamikor a het-venes évek közepe táján, várakozott a Magyar Írók Szövet-ségében, a titkárság előtt, egy kanapén, egy másik vezető-ségi taggal. Az írószövetség főtitkára vagy elnöke vagy mije egy mára már tökéletesen elfelejtett, akkoriban igen jelentősnek számító író volt. Vele kellett volna beszélniük, de valaki volt bent nála, hosszan, talán órákon át. Aztán mégis kinyílt az ajtó, és kilépett rajta Fekete Gyula. Vé-gigmérte Andrást, a tekintete úgymond megállapodott a vállig érő hajon, és azt mondta:
– Elviszprezli? Hát basszátok meg az Elviszprezlit!
És határozott léptekkel távozott.
Aztán láttam Andrást, fogadjuk el ezt a nevet, helyeken dohányozni, dohányozni és vitatkozni, hosszú felsőteste finoman ingott, valahogy fojtottan vitatkozott, mintha nagy baj származhatna abból, ha egyszer, engedve valódi indulatainak, fölemelné a hangját.
Szürke szemek, kétségbeesettek.
Szívből baloldali.
Nagyon komoly volt, még a nevetése is, ha véletlenül elnevette magát egyáltalán, hát úgy, mintha nem igazán engedhetné meg magának.
Nem ismerkedett meg semmiféle huszonkét éves csa-jokkal, akiket ennek következtében nem szart le galamb, és valószínűleg fogalma sincsen Zám Tiborról, aki pedig valóban öngyilkos lett, csak nem úgy és nem akkor, és ugyan valóban létezett ebben a városban valaki, akiből zsoldoskatona lett, majd részt vett Vukovár védelmében,
27
viszont nem lett öngyilkos, és nem hívják se Zé, se Zám, se Tibornak, ha jól tudom, nem hiányzik két ujj a jobb kezé-ről, viszont ténylegesen golyókopasz, és föltehetően jól ismeri a második folytatás szerzőjét.
„András” viszont eltűnt, valóban.
Egyszerre csak eltűnt ebből a városból, el a lapból, amelynek szerkesztője volt, el az egész kibaszott iroda-lomból. Néha megkérdeztem ettől-attól, nem tud-e vala-mit róla. Egyszer valaki azt mondta, vidéken él, egy másik meg, hogy nagyon beteg. Nem csinál az ember ilyenkor semmit. Nem telefonálgat, nem nyomoz, nem ül vonatra, nem fordul orvosokhoz. Vagyunk, eltűnünk, mi ebben a pláne, semmi. Azon gondolkozom, miért rossz elgondolni, hogy előkerült, hogy bement a PANNON ABC-be, újra bent lesz, újra publikálni kezdett, már le is jött egy-két cikk az ÉS-ben, az utóbbi időben, talán egyszer visszahívják, szer-keszteni fog egy rovatot; leszokik a dohányzásról, lejön az Astoriába vagy az Eckermannba, leül, kér egy kávét, re-ménytelen, ránézek, megkérdezem, mi van, azt mondja majd, mi volna, hát semmi különös. És veled? Velem sincs semmi. Nyilván ezt fogom mondani. Mit lehet egy ilyen kérdésre válaszolni.
Még egyszer elolvastam az egész paksamétát, meg a sa-ját mondataimat is, és látom, hogy a kudarc teljes, hogy ez nem egy regény, „ez nem egy pipa”, hogy a barátom, aki elkezdte, nem szép irodalmat írt, márpedig csak az foly-tatható, az az, amit más is folytathat – mi mással? – szép irodalommal, ezért hát valamit, ami föltűnően nem az, szép irodalommá kellett olvasnia az utána következőnek, történetté, regénnyé, amelyben bármi megtörténhet, amelyben akár Andrásnak is hívhatnák azt, akinek a valódi nevét, tiszteletben tartva a barátom akaratát, most sem írom ide, de akiről a valódi nevén kívül nem írhatok mást, mint amire én emlékszem, általam tényeknek hitt dolgo-kat, jól vagy rosszul, végül is nem ez az érdekes, azaz nem állíthatok róla mást, csak amit eddig állítottam, legfeljebb még annyit, amennyit elhiszek, azaz hogy tényleg ott állt 1998. március 5-én, Széles Margit születésnapján a Pannó-nia utcában, a PANNON ABC bejárata előtt, és egy kenyeret tartott a kezében.
28
Még a legjobb, nem, az egyetlen, amiben reménykedni lehet, hogy elolvassa ezt az úgynevezett folytatásos re-gényt, hogy a kezébe kerül, és érzelmei lesznek az olvasás-sal kapcsolatosan, érzelmei, odavágja, mint a szart, vagy elérzékenyül, mert gondoltak rá, még ha nem föltétlenül tudják is, kire. Én sem tudom, pontosan, kire gondolok.
Azt pontosan soha nem lehet tudni, azt hiszem.
Írtam egy könyvet, magam se tudtam, persze, hogy könyvet írok, csak összegyűltek szövegek, és azt gondol-tam, néhány közülük egymáshoz való, mert nagyjából az életemmel foglalkoznak. Tegnapelőtt fölhívott egy bará-tom, röhejes, de éppen a saját könyvemet olvastam, vi-szonylag ritkán teszek ilyet, mert tudom, hogy meghal a pali bennük a végén, de akkor valahogy mégis, olvastam, nézegettem benne a hibákat, és ne kerteljünk, örültem annak, amiről azt gondoltam, hogy jó. Kiabált a barátom a telefonba. Azt mondta, borzalmas a könyv, hogy nem tudja tovább türtőztetni magát. Hogy szar, amit csinálok. Egy régi írásomat is belekeverte, egy régi mondatomat, ami rá vonatkozott, és amit nyilvánvalóan félreértett. Azt mond-ta, hogy van hazája. Azt kiabálmond-ta, hogy magyar. Hogy ha találkozunk, pofán fog vágni, engem meg egy közös bará-tunkat is, és megkér majd bennünket, álljunk egymás mel-lé, hogy el ne essünk, hogy elkaphassuk egymást. Nem értettem, ő, a harmadik, hogy kerül oda. Semmit sem ér-tettem az egészből. Arra kértem, hogy ezt hagyjuk abba.
Szevasz, mondtam a telefonba. Szevasz, mondta. És bele-üvöltötte még, hogy tanuljak meg írni. Letettük. Egy ideig remegett a gyomrom. Aztán fölhívtam közös barátunkat, naná, hogy azt, akivel szerinte majd támogatnunk kell egymást, hosszan elbeszélgettünk a telefonról meg a bará-tunkról, elemezgettük a lelkét, egészen addig, míg meg nem nyugodtam. A könyv, a könyvem, napokig ott hevert az ágy mellett. Ma reggel, amikor felkeltem, az első éber pillantásom éppen a címlapra esett. Hallottam a barátom hangját, ahogy üvölti: Tanulj meg írni. Aztán kitaláltam, hogy ne remegjek tovább. Hogyan ne. Pannon ábécé. Hogy úgy fogom föl majd, mint egy jókívánságot. És hogy meg-írom, amint adódik egy megfelelő alkalom. Az egyetlen, amiben reménykedni lehet.
29