MÉRLEGELÉS
A Szent István körútnál szálltam le. Tele volt a villamos.
„Mint egy majmosláda”, szokta a nagybátyám mondani,
„mert a majmokat nem zavarja, ha össze vannak zsúfolva, úgy hozzák őket Afrikából, ládában.” Tülekedés volt a pe-ronokon, „Lökjön le!”, mondta valaki bosszúsan, már jött is a válasz, „Azt csinálom”, tökéletes tempóban, nem em-lékszem, hogy vergődtem aztán el az ajtóig, hogy értem földet a járdaszigeten.
Na de hogy a majmok jobban bírják, mint mi? Semmi-lyen állat nem bírja jobban a gyűrődést az embernél, azt gondolom.
Megigazítottam a kalapomat, igen, aznap hosszas mér-legelés után kalappal indultam útnak, az a kalap volt raj-tam, amelyikben néztek már színésznek és külföldinek, de legtöbbször és a legváratlanabb helyzetekben papnak, különféle vallások papjainak. Nem tudom, miért. Tény, hogy őseim között voltak papok. Különféle vallások szolgá-lói. Ha van esetleg némi kapcsolat az ember és a hivatása, az ember és a felmenői között, akkor tőlem ez a szerep csakugyan nem teljesen idegen.
Sehol ilyen remek párbeszédek nem hangzanak, mint éppen itt, az én hazámban, „lökjön le”, „azt csinálom”, két-két szó mindössze, tökéletes, gondoltam.
Az ügy, amiben aznap arra a környékre indultam, a pa-pi szereptől nem idegen. Meglehet, gondoltam, ahogy a Pannónia utca felé ballagtam – volt még időm –, némelyek megérzik rajtam, akkor is, ha nincs rajtam ilyen kalap, megérzik, hogy lelki vezetők örököse vagyok, még ha mél-tatlan is, még ha tudatlan is.
A barátom, akit nem tudom, jogosan nevezek-e a tomnak, de mindegy, most már maradjon így, tehát a bará-tom kért meg, hogy nézzem meg őket. Bizonytalan,
mond-21
ta, bizonytalan a döntésében, pedig döntenie kell, úgy érzi, a lehető leggyorsabban, de nem elhamarkodottan.
A barátom negyvennégy éves és útjába akadt most egy lány, aki huszonkettő.
„Beülünk az egyik sörözőbe, már ha te is úgy gondo-lod”, mondta a barátom, „vagy a salátabárba. Benned megvan a képesség a józan mérlegelésre. Bízom az ítéle-tedben”, mondta. Nevettem. „Én döntsem el, hogy igazán tetszik-e neked? Ezt akarod? „Értsd meg, segítségre van szükségem. Bizonytalan vagyok.” „Te?” „Én. Tudod mit?
Elég, ha annyit mondasz, sziasztok, de jó, hogy találko-zunk, üljünk már be ide a... Tudod mit? Te döntöd el, hova.
Van a Vígszínház mögött egy kávéház, talán oda kéne”, mondta.
Részletkérdés a beülés, gondoltam. „Lényeg: a lényeg”, mondja hazám népe mostanában, és én lassan kezdem megkedvelni a nyelvet, amit ezek itt beszélnek, ebben az országban. Lényeg, hogy megnézzem Ibolyát. Túl van már bizonyos próbákon, a barátom nem részletezte, miféléken, de sejtettem, mire céloz.
A barátom író. Amin nem kell se többet, se kevesebbet érteni, mint hogy verseket és rövid prózákat közöl bizo-nyos lapokban. A lapszámokból, melyekben megjelent, van egy kis gyűjteménye. Ismerőseinek ezekből egyet-egyet kölcsönad. „Kíváncsi vagyok a véleményedre”, szokta mondani, „szeretném tudni, kiderül-e, hogy mit akartam.”
Tanúja voltam, hogyan ért véget régi barátsága valaki-vel, csak mert az illető kifogásolt valamelyik írásában egy jelzőt, és láthattam példáját az ellenkezőjére is, láttam szemében a szeretet tüzét, hogy úgy mondjam, fölizzani, mikor valaki beletrafált egy gondosan elrejtett allúziójába vagy hommage-ába („Ez olyan, mint Wajda egyik filmjé-ben, melyikben is?, az a...”), így indult nemrég egy új kap-csolata, bár nekem gyanús volt, hogy tévedésen alapul a dolog, mert az illető mintha nem is ugyanarra a filmre gondolt volna, mint barátom, az író, de akkor már mind-egy volt. És biztos vagyok benne, hogy a feleségétől is csak azért költözött el öt-hat évvel ezelőtt, és vonult vidékre, mert az asszony, aki addig olyan jó olvasója volt, sorozato-san félreértelmezte a műveit.
22
„Miért ír ön?”
Ő, ha tisztában volna magával, így kéne, hogy válaszol-jon: „Hogy próbára tegyem az embereket.”
Ibolya, gondoltam, kapott néhány folyóiratszámot a ba-rátom verseivel meg novelláival, és fogékonynak bizo-nyult.
A Victor Hugo utca sarkán találkoznak, magyarázta a barátom, Ibolya a Duna felől jön a Victor Hugón.
„Pontos?”
„Pontos.”
Nézzem meg őket, ő úgy érzi, összeillenek, de ez így ke-vés, szeretné inkább azt mondani: „Egymásnak vagyunk teremtve.”
Ha hinne Istenben.
„De lehet, hogy most majd ez is megjön. A hit.”
„Hagyjuk a testi jegyeket, az úgynevezett szépséget, meg az ízlést. Itt ez a gyerek, mert hiszen hozzám képest az, gyerek, teljesen más a kulturális háttere, és valahogy mégis megvannak azok a szavai, amikről eddig azt hittem, hogy csak az enyémek.”
„Úgy látom, tökéletes. Úgy látom, érdemes miatta le-mondanom egy csomó dologról. Tovább megyek: az, hogy nem ülök be egy kádba és eresztem ki a vérem, ahogy mindig is szerettem volna, annak talán miatta lesz értel-me.”
És még elárulta, hogy folyton egy szó jár a fejében, el-űzhetetlenül, egy szó, ami tőle idáig tökéletesen idegen volt, és ennek a szónak a fölbukkanása és makacs csapon-gása („mint egy hülye denevér”) bizonyára Ibolya miatt van:
„Megváltás.”
Jó volna tudni, gondoltam, hogy az ágyban is kipróbál-ták-e már egymást. Nagyon le tudnak az ilyen kérdések egyszerűsödni ott, de én nem az vagyok, aki ilyenbe, csak úgy, belekérdez.
Kettős tehát a szerepem, tűnődtem, míg a Pannónián a Victor Hugo felé haladtam, meglesni, és ha úgy találom, Ibolya méltó rá, eljátszva mintegy a véletlen találkozást, az összefutást, indítványoznom kell egy beülést, egy kis be-szélgetést. Én leszek, aki a régi barátok közül elsőnek
meg-23
ismerem. A barátom nagyon reméli, hogy jól elleszünk majd, „Csak aztán nehogy irigy legyél!” sőt, abban is bízik, hogy most majd szépen új erőre kapnak a korábbi kapcso-latai, Ibolyának köszönhetően. „Meglátod!”
„És miről tudunk majd beszélgetni?”
„Majd bedobunk egy témát”, mondta a barátom,
„mondjuk a megváltást. Mesélsz nekünk a megváltásról, jó?”
Furcsa, ahogy ki-beugrálnak a házak, mintha anno nem tudták volna eldönteni, széles legyen az utca vagy keskeny (némi kis zavar, meg nem értés az alkotók között), más-részt viszont tagadhatatlanul érdekes is ez így.
Ahogy közeledtem, egyre nagyobb marhaságnak láttam most már a szerepemet, a barátom valószínűleg meg van bolondulva, de én is, hogy beszálltam a játszmájába, gon-doltam. Ha egy bizonyos ember (vagy emberek csoportja) egy másik ember hatalmába, mondjuk így: a tulajdonába kerül, kiszolgáltatva neki, „kénye-kedvére”, és egy újabb valaki ezt az embert (vagy embercsoportot) kivásárolja a tulajtól, a pénzét kínálva föl vagy esetleg saját magát, he-lyette, ezt kellett, hogy jelentse eredetileg a megváltás, magyarázgattam magamnak. (Készültem.)
Jól lelassíthattam, fékeztem nyilván magamat, mind-egy. Mire odaértem, ők már együtt voltak, a mondott sar-kon. Halálpontosak voltak.
Hogy milyen volt a találkozásuk, annak kifigyeléséről lemaradtam. És amikor a közelükbe értem, már el is indul-tak.
Van ott egy élelmiszerbolt, az is egy beugróban, afelé mentek. Láttam, a barátom magyaráz, „csak egy perc”, kéri, hogy Ibolya várja meg, mindjárt jön. Alkalmat akar adni nekem, hogy figyelhessem a lányt, vagy valóban vásá-rolnia kell valamit, nem tudhattam.
Ibolya mosolygott.
Sétálgatott, föl és le, a boltajtótól a sarokig. Elmentem mellette, egész közel, aztán a kirakatnál álltam, beláttam a gyümölcsleves és ásványvizes gondolára. (Elég tisztességes választék.)
A sarokház jól kilóg, Ibolya egy időre takarásba került, de már én úgy éreztem, eleget láttam, rábólinthatok
bará-24
tom választására (hogy Ibolyának ezzel jót teszek, vagy nem, azt nem tudhatom, gondoltam), jók a színei, a haja és a sálja, jó a szeme festése, jó a járása.
Jött ki a barátom a boltból, valaki utánaszólt, elég han-gosan, én a sarok felé néztem, láttam, hogy Ibolya megin-dul a bolt felé, a valaki a barátom nevét kiáltja, szinte or-dít, egy galamb az első emeleti párkányon megriad, csattogva fölszárnyal. És szarik, hogy könnyebb legyen.
Ibolya jött még pár lépést, odanyúlt, mosolyogva még mindig, „valami nedveset” érezhetett az arcán. A kezén látta meg, hogy szaros.
Hogy csupa szar lett az arca, a homlokától a szájáig.
A barátom odanézett, majd vissza arra, aki a nevén szó-lította. A kezében kerek kenyér.
„Most menjek oda...?”
Nyilván nincs nála zsebkendő, gondoltam. Soha nem beteg és nem szokott orrot fújni, se sírni. Az egyik kezével szedte le magáról a galambszart, és kente a másikra.
A barátom diskurált. Valami Z. Tiborról, Grazról, sze-rencsehozó amulettről.
Nálam mindig van zsebkendő. Én segíthetnék, gondol-tam.
De, gondoltam, még nem vagyok bemutatva. És már a barátomnak, nagyon úgy látszik, nem is jelenti a megvál-tást ez az Ibolya. Egy égi jel jól eltérítette.
Kezében kerek kenyérrel diskurált.
25