Itt sohasem tudom, honnan kell sütnie a napnak, sohasem tudom, hogy ami a falat súrolja, igazi fény-e, vagy csak a szemközti ablakokból jövő visszfény, mire a végére járnék, már meg is szűnik minden: nem találok se fényt, se napot, marad csak a millió ablak, vakon néznek felém, fénytelen szemüveggel, de tudom, hogy látnak, úgy mint a szemközti koldus a fekete vak-szemüvegével. Fixíroz mindenkit a feketeségből, tudja, mikor érdemes hangosan jajongani, sorsot jövendölni. Lát engem is, ha az ablakon kinézek, és azt is látja, hogy én látom az ő látását, és tudom, hogy ezért gyűlöl. A többi fekete ablak mögötti tekintetet nem látom, csak tudom, hogy vannak, élnek; látnak, ha az abla-kon kihajolok, s ha a függönyt nem húzom el, a hátsó falamig is belátnak, látják a Tupperware edényeket, föde-les ételtartókat, hűtődobozokat, tésztafőző műanyag tálat, látják a színes Amway flakonokat, folyékony tisztítókat, öblítőket, padlófényezőket; a hajlakkok, arcvizek, kölnik még színesen ragyognak, két nap múlva kezdi csak őket belepni a por, lassan minden áru egyforma szürkévé válik.
Itt lesz a parti, nálam lesz a parti, mondta Ildikó, de nem vagyok még egészen berendezkedve, hebegtem a boltban, de Ildikó azt mondta, annál több lesz a hely, székeket majd hordhatsz össze a házból, és hozta, egyre hozta az árut, de most két nap óta csönd van. Lepi az árut a por, és valami mintha engem is belepne: mért nem tudtam mondani Ildi-kónak, hogy nem, partit aztán nem, meg árut sem, se első-rendűt, se szuper kvalitást, ilyesmit semmi körülmények közt, soha; nem tudtam mondani, mert ő volt, aki ebben a limeszen kívüliségben megmondta nekem a nevét, a ke-resztnevét, és engem is néven szólított, nemcsak azt mondta rám, hogy az új lakó a szemközti házból, és nem úgy fordult felém, hogy hölgyem, legyen szíves, hanem néven szólított, Regina, mondta, és ez nekem itt,
minde-72
nen kívül úgy hiányzott, hogy a partira már nem is figyel-tem, hagytam, mondjon, amit akar, és amikor az ajtómban ott állt a Tupperware-sorozattal, a tiltakozáshoz már nem volt jogalap.
A Pannon ABC üvegajtajából jön a fényreflex, verődik ide az én ablakomra, és ahányszor nyílik a boltajtó, a fény annyiszor vonul végig a szobám falán, hol gyorsan, hol lassan, hol hosszú sávot húzva, hol rövidet, mintha egy reneszánsz ezermester találta volna ki ezt a trükköt: zá-ráskor simán meg tudnám mondani, hogy hány vevő járt a szemközti boltban anélkül, hogy az ablakon egyszer is kinéztem volna. Összeköttetésben vagyok a bolttal, és tu-dom, hogy ez nem lehet véletlen, régóta tutu-dom, hogy nem véletlen semmi – hiszen a bolt fölé az van kiírva, hogy Pannon ABC, és a fények továbbítják nekem a pannon be-tűket; fénnyel leadott morzejelek, A, B, C, D, E, F, G, H ...
Senki nem érti ezt ebben a barbarikumban, tülekednek csak a limeszen kívül, és nem tudják, hogy miből rekedtek ki, nem kapják föl a fejüket, ha a Duna felől vízszagot hoz a szél, azt sem tartják számon, hogy merre van a Duna, és sohasem gondolnak a limeszen belüli dombokra, hajlatok-ra, lankákhajlatok-ra, ívekre, A dombra, hol egykor római villák Falai álltak s tömérdek a fény – feszítem ívelt vágyaimnak ujját, E lankák dalait dúdolva én. Na ez az, helyben vagyunk, ezt mondták nekem pontosan: milyen jól fogsz majd vágyódni a Pannónia utcából az igazi pannon táj után, te szeretted em-legetni azt a múlt századi romantikust, aki legszívesebben a távoli északra ment volna lelkésznek, hogy onnan határ-talan lehessen a vágyódása a messzi dél után. Ezt mondták nekem, és tele volt velük a ház, nem is tudom, hányan lehettek, tele volt velük minden zug, a szobákat átrendez-ték, a nagyszobába vörös szekrénysort vettek, és tele volt minden a puffancs fotelokkal, amikre szüntelenül azt mondták, hogy ülőgarnitúra, a kertet fölásták és madza-gokat húztak jobbra meg balra, maradhatsz, ha akarsz, mondták, fönntartottunk neked egy helyet, de nem mond-ták, nem mutatmond-ták, hol az a hely, álltam a lábamnál a kis-bőrönddel, és kórház-szagú volt rajtam minden, gondol-tam, a kisbőröndöt én itt ki se nyitom, ne lássák a két év alatt megviselődött kórházi holmimat, és amikor már két
73
órája álltam, pusmogva-sustorogva előhozták a kulcsot, tessék, fővárosi főbérlet, oda is mehetsz, mondták, PANNÓ-NIA utca, a Pannónia utcát már kórusban mondták, mert többen ismerték, s egymásnak is elmondhatták a pannon mániámat. Itt vagyok a Pannónia utcában, a tűzfalakon túli irányból jöttem, amerre a nap íve is húzódik. Ilyen jól egy múlt századi lelkész sem vágyódhatott a borús északról a napfényes dél után, mint ahogy én vágyódom a Pannónia utcából Pannónia után. De a Pannon ABC ajándék. Fényje-lekkel továbbított latin betűk. Egy kis kelta, idegen beütést megengedek; ha nem olyan ütemben nyílik és csukódik a boltajtó, ahogy a napszak szerint elvárni lehetne, azt mondom: ez a barbárok hatása. Ha még Isten sok évet ad-na, összeállítanám a PANNON SZÓTÁRat is – PANNON ABC, PANNON SZÓTÁR –, kell valami, amiben elvágyódásom hasznosulhat, aminek elvágyódásom szárnyat adhat – még mielőtt elsorvadna.
A PANNON SZÓTÁR-ban hoznám közös nevezőre a múl-tat a jelennel, a pannon lelkületet a limeszen túli új fon-dorlatokkal, fordítanék mindent előre-hátra, mindennek meglelném a megfelelőjét, addig-addig, míg nem érezném magam itt sem idegennek. Oda kéne írni a PANNON ABC kiírás mellé azt is, hogy PANNON SZÓTÁR, hogy mindig a szemem előtt lebegjen figyelmeztetően, hogy minden aj-tónyitásnyi fénynyaláb a felvállalt dolgomat juttassa eszembe. Tudod a hont, a citrom szép honát, Hol sárga narancs gyúl a lombon át, Hol kék egekről szellő lágyan ér, Mirthus lehel s magaslik a babér? Mondom, énekelem, dünnyögöm, és őszi-barackot meg mandulát látok, levendulát és leandert ér-zek, mert itt mégsem a borongós északról vágynak a szi-porkázó délre, hanem a Pannónia utcából a szolid pannon tájra.
Lesek, figyelek, fordítok magamban mindent. Állandó-an gyűjtöm, hordom össze a dolgok megfelelőit, iparko-dom, mint egy szinkrontolmács.
Tudom, hogy mások is néznek ki az ablakon, s mások szobafalán is villan a boltajtó morzejele, látom is néha, ahogy laza bennszülött-mozdulattal könyökölnek ki a pár-kányra, néznek és hallgatnak mindent lezser elengedett-ségben, ezeknek mindez anyanyelve, ezeknek nem kell a
74
belső szinkrontolmács. Ahogy a szakállas, sűrű szemöldökű férfi is nézelődik a tőlem negyedik ablakban –, majdnem mindennap látom, ha átmegyek a boltba –, otthonosan si-mul rá a csíkos tengerésztrikója, és biztos vagyok benne, hogy csíkos huzatú biedermeier garnitúra van a szobájában, ugyanolyan, mint nálunk volt a házban, de ez felújított, és egy újlipótvárosi bizományiban vették méregdrágán, a há-zunkból meg minden öreg bútort kihajigáltak.
Ez a szakállas ember beszélt egy délelőtt a boltajtóban egy fekete sálassal, aki kenyeret tartott a kezében, csupa-szon fogta a kenyeret, minden papír nélkül, így csak azok szokták, akik a bolt mellett laknak, s a néhány lépésért nem vesződtetik a boltost a csomagolással, de ezt az em-bert erre még sohase láttam. A másikat is csak a fekete szemöldök és fehér szakáll különös ellentétéről ismertem fel, néhány pillanatig bizonytalan voltam, mert a csíkos matróztrikóját felöltő takarta. Mintha az ablakszomszé-dom a boltajtóból kiáltott is volna a fekete sálasnak, de ebben nem vagyok biztos.
Néztem ezt a két figurát, néznem kellett őket, őket kel-lett néznem a kora délutáni sokaságban; jöttek-mentek a gyalogosok, de a figyelmem célkeresztje mindig hozzájuk tért vissza, ettől már majdnem ideges lettem, mert először ennek semmi látható okát nem tapasztaltam, de amikor a leszűkített figyelmemet tágabbra, lazábbra engedtem, éreztem, hogy imbolyog itt egy változó sugarú gömb, egy burok; burokban vannak a boltajtóban beszélgetők; nem-csak én nézem őket, hanem más is, szinte az én figyelme-met is a mások nézése vonja rájuk; ott egy fekete kalapos – ilyen tüntető papossággal hordhatta a kalapját a belgiumi Pándi –, nézi a fekete sálast, időnként egészen közel megy hozzá, a fekete sálas is érzékeli, többször is egymásra néz-nek, a sűrű szemöldökű nem vesz észre semmit. Elmegy a kalapos, a saroktól visszajön, egy fiatal lányt kezd fixíroz-ni, de a lány a fekete sálast nézi, ezeknek közük van egy-máshoz. A kalapos nézi a lányt, a lány a sálast, a sálas a lányt is, a kalapost is, aztán a kalapos ismét a sálast, el a sarokig, onnan vissza, helycsere, imbolygás, feszültségek titkos gerjesztése. Mi ez? Egy Jancsó-film főpróbája? Hol a kamera? Hajolok ki az ablakon, kamera sehol, mit sehol!?
75
Mi más lenne a kamera, ha nem az én szemem, élesítek, közel hozok, távolodom, hihetetlenül jó, mondom, ezek értik a feszültséget, ahogy kihajolok, és éppen autók sem jönnek, hallom, hogy mit mond a sálas: öngyilkos lett ... a fürdőkádban találták meg ... mondja a sűrű szemöldökű képébe, de a szeme a másik kettőt keresi, pásztázza végig a járdát, a lány most fordul a sarok felé, a kalapos meg ép-pen vissza, a lánynak csak a hátát látja, hát a kalapossal akasztja össze cinkosan a tekintetét. Mi készül itt, jaj! Az egészet a dús szemöldökű nem érzékeli, hallgatja gyanút-lanul a kádas öngyilkosságot, az arcán csodálkozás, majd elképedés, bár inkább szorongás kéne, hogy legyen, fogal-ma sincs, mibe került bele.
Fogalmunk sincs, hogy mibe kerülhetünk. Nem kapcso-lom föl a villanyt, ne lássa az Ildikó, hogy itthon vagyok.
Két napig nem jelentkezett, és nem akarom, hogy áthozza a habfürdőket és dezodorokat. Tévét sem kapcsolok, mert a fénye kivilágít. Ülök a szúrós kerti széken a sötétben, és ... és semmi. Ha a parti mégis összejön, a jutalékból veszek egy fotelt. Egy kényelmes, magas támlás fotelt, amiben aludni is lehet, meg figyelni a villanó fények ritmusát. Az.
A fények. Ma nem volt fényjáték. Nem volt morze. Mi tör-tént a Pannon ABC-vel? Csak nem törték ki az ajtó üvegét?
Majd reggel megnézem.
Milyen fal ez itt? Rabicfal? Ócska, vékony, semmi. Fővá-rosi főbérlet. Mondhatom. Leválasztott kóceráj. Hogyhogy eddig észre sem vettem? Szinte lyukak vannak fönn a sar-kánál, nem illeszkednek a síkok, még a fények is átjönnek, nemcsak a hangok. Persze ennyire sötétben és csöndben még sohasem voltam, mint tegnap, de lehet, hogy eddig sohasem voltak itthon a fal mögött, most érkeztek meg valahonnan, de mintha az egyikük vendég lett volna. Nem tudom. Pedig hallottam mindent, mintha itt beszéltek vol-na. Mondhatom, kísérteties volt, némelykor már a számat is nyitottam, hogy szóljak, talán el is bóbiskoltam a szék-ben, s minduntalan azt hittem, hogy a testi valójukban is itt vannak, nemcsak a hangjuk, már majdnem szóltam, hogy kínálnivalóm, sajnos, nincsen.
Először bóbiskoltam, nem akartam hallgatózni, hiszen előttem ismeretlen emberekről beszéltek, de ha érdekes
76
lett volna, minden aggály nélkül hallgatózom mégis, ezt csak akkor tudtam volna elkerülni, ha elmegyek otthonról, de hova mehetnék én egyedül este, amikor lenn részegen ordítoznak és verik a vaskapukat, és a kapuk alatt leselke-dők állnak. Hallgattam-hallgattam mindent, aztán már nem mertem a sötétben zajt csapni, ha én hallom őket, ők is hallanak engem, ültem a szúrós széken, mint egy fakír, és aztán már a fakírságot se bántam, tényleg nem bántam, mert az egyik hang a Zám Tibort mondta, Zám, Zamos, Zamic, fájt már a hátam, most is fáj, a fejem is kezd fájni, nincs rosszabb a kialvatlanságnál, és mégis, ma is végig-hallgatnám, ha valamit még mondanának, de csend van, nincs itt egy lélek se, most fogok megágyazni szépen, és kialszom magam végre. A Zám Tibor lett öngyilkos a kád-ban, néven nevezték az embert, aki megölte magát, lehet, hogy már az utcán is néven lett nevezve, csak az utcazajtól nem értettem, a fekete sálas beszélt róla az utcán, de a rabicfalon túlról nem az ő hangja jött, nem tudom, ki volt az, aki ott beszélt, ez volt az arc nélküli hang, rabicfal-hang, a két saroknál meg fönn egész éjjel pislogott a fény, de lehet, hogy végül is kialudt, nem tudom, mert közben én is elaludtam, egészen elaludtam, kezem is, lábam is, mindenem. Most fogok lefeküdni. Ha csöngetnek, se nyi-tok ajtót, úgyis csak az Ildikó lehet.
Tegnap nem voltak morzebetű-fények. Hány óra lehet?
A boltnak már nyitva kéne lenni, a vak ember is ott áll már a falnál, és látja, hogy nézem, de a bolton rajta van a vas-rács, az üvegen meg egy nagy fehér papír: Mi van ráírva?, kiáltom a vaknak. Betegség miatt zárva, kiabálja vissza, s a járókelők miatt hozzáteszi: úgy mondták nekem is. A bol-tost elvitte a mentő, kiáltja még.
Akkor ma sem lesz pannon ABCDEF... Ez tulajdonkép-pen várható volt. A boltos, nevezett Bóna furcsán viselke-dett. Múlt vasárnap, amikor kenyérért mentem, hogyan nézett ki a raktárból! Majdnem eszelősen. Mint aki rejte-get valamit. És húzkodta azt a koszlott rongyot a nagyké-sen, mint aki vért törülget, aztán a rongyot is gyorsan a zsebébe dugta. A kenyeret meg kirángatta a kezemből, azt mondta, félre van téve, telefonon kérték, és ahogy kapott utána, a csontos keze a kézfejemhez verődött, egészen
77
megkékült, tényleg, most látom, mára kék lett. Ha egy férfi egy nő kezére rácsap – még ha véletlennek álcázza is – attól igazán minden kitelhet, gondoltam már ott is, a boltban.
Úgy mondták nekem is, mondja még egyszer a vak em-ber, halkabban, de azért úgy, hogy halljam, tartja előre az egyik kezét, és szánandóan, vakon billenti oldalt a fejét. Én meg – istenem, mi jut eszembe – emelem föl a két kezem, föl egészen a fejemig, és szamárfület mutatok, úgy ahogy gyerekkorunkban szoktuk, és nem tudom abbahagyni, billegtetem a két széttárt tenyerem – egy vak koldus felé – pedig az ember már ordít, rémségeket okád felém, átkoz és pokolra kíván. Nicsak, az egyik autóból fölnéz egy kisgye-rek. Tekeri a fejét, aztán fölmagasodik, az egész fejét ki-dugja, és nevet, nevet, ilyen mókát még sose látott, egy felnőtt, egy néni szamárfület mutat az ablakból. Nevetünk együtt a szép kis fekete lánnyal, de föntről látom, hogy indul az autósor, s az egyik busz iszonyú feketeségeket buffogtat hátra, ez a feketeség szinte beborít mindent, rohamosan közelít a kislány kidugott arcához, és hadoná-szom és ordítok, hogy bújj vissza, menj vissza, húzd föl az ablakot, nézek keményen és parancsolóan, itt én, ott a vak ember, a kislánynak meg görbül a szája. Egy kéz behúzza a kislányt és feltekeri az ablakot, a kocsisor elhúz, az ablakot még én is időben csukom be, na, ezt megúsztuk, ezt meg-úsztuk – pedig hát nem úsztam meg semmit: csöngetnek.
Ez Ildikó lesz. Meglátott a nyitott ablakban. Muszáj ki-nyitnom. Majd azt hiszi, még nem tettem el az ágyneműt, nem mondom meg, hogy csak most, reggel vettem elő.
Ez nem Ildikó. De ki ez? Én ezt az embert ismerem, de nem tudom, honnan. Áll, néz a szemüvege mögül, sugárzó az arca, és azt mondja, na végre, és tárja a karját, és emlék-szem, hogy örültünk mi már így egymásnak, hogy így szok-tunk örülni egymásnak, de hol és mikor? És amilyen öblö-sen tárja a karját, olyan öblööblö-sen jön a hangja: „alig tudtam a cukornádültetvényeken átvergődni”, és ez olyan, mint a leghitelesebb beazonosítás: ez itt a játékos kedélyű István, vagy ahogy olykor neveztette magát: András, Bakonymérő-ről, a pannon táj legközepéBakonymérő-ről, de nem is tudom, hogy léte-zik-e ez a Bakonymérő; az egyetlen biztos, ami létezett, a fertőtlenítő- és karbolszag, amiből mindig szöktünk, én a
78
női osztályról, ő a férfiról, és úgy kanyarogtunk, jöttünk-mentünk előre-hátra a csavarosan tekergő kerti utakon, mint egy nagy társasjáték tábláján a bábuk, aki először meg-látta a másikat, az győzött, vagyis hát az győzött, aki ját-szott velünk, aki ide tett minket meg oda tett minket, egy pizsamás meg egy pongyolás bábut, két évig is eltartott a játszma, a bábuk hol zörgő avaron léptek előre-hátra, hol lábnyomos havon, hol a parki virágok lehulló szirmain.
Regina! – tárta a karját ez az Andrásnak nevezett Ist-ván, és ez így rendben is van, gondoltam, mert még mindig a játékbeli nevemen élek, itt is Regina vagyok, akkor is, ha nem szólít néven senki. A Vértestől délre az ültetvények mind elgazosodtak, mondta, tudom, válaszoltam, végtére is itt nem az Alpoktól vagyunk délre, hanem a Vértestől, és mondtam, hogy azért még tudjuk a hont, a citrom szép ho-nát, és nem baj, hogy a narancs, mirthus és babér helyett levendulára, leanderre és mandulára vágyunk. Ezeket is mindet belepte a gyom, mondta egészen halkan, aztán a bakonymérői kenyérről kezdett beszélni, hogy valami illa-tosat mégiscsak mondjon, meg egy keskeny sikátorról, ami a lejtőre merőlegesen fut le az Öreghegyről, és hogy azt is Pannónia utcának hívják.
Én meg vártam, egyre vártam, hogy a Pannon ABC a fa-lakra fényesen rávetüljön, úgy ültem a szúrós széken, hogy a falat szüntelenül szemmel tarthassam; akartam monda-ni, és mutatni mindjárt, hogy ezekkel a jelekkel minden elmondható. Itt ült egy ember, akivel lettek volna közös mondandóink, a Pannon Szótár titkát is felfedni készül-tem, de beíratlan maradt a falfelület, elfeledkeztem róla, hogy a Pannon ABC betegség miatt zárva.
Az ágynemű még úgy van ott érintetlenül, ahogy teg-nap reggel elővettem. Tegteg-nap reggel, tegteg-napelőtt este, ma reggel, már a sorrendet sem tudom; este után jön a reggel, vagy reggel után az este... nézőpont és súlypontozás kér-dése minden.
79