ÉS AMIKOR FÖLÉBREDTEM AZ ÉJSZAKA KÖZEPÉN, NEM TUDVA, HOGY HOL VAGYOK, ELŐSZÖR AZT SEM TUDTAM, KI VAGYOK; A LÉTRŐL CSAK OLYAN ŐSI S EGYSZERŰ ÉR-ZÉSEM MARADT, MINT AMINŐ EGY ÁLLATBAN REMEG-HET; MAGAMRA HAGYOTTABB VOLTAM, MINT EGY BAR-LANGLAKÓ ŐSEMBER; milyen jó, hogy ezt még mindig tudom kívülről, és álmomból riadva is felmondhatom;
amikor át- meg átjár a mondatok hitelességének aktualitá-sa; kapaszkodom a hajdani meghitt mondatokba, a könyv rossz minőségű, sárga papírját is látom, tapintom a töre-dezetté vált anyagát, és nem nyitom ki a szemem, nem és nem, mert akarom, hogy jöjjön a játék folytatása, amikor szorosan zárt szemmel azt pergetem a világosodó öntudat másodpercein, hogy TESTEM, AMELY SOKKAL ZSIBBAD-TABB VOLT, HOGYSEM MOZOGNI TUDOTT VOLNA, PRÓ-BÁLTA MÉGIS KITALÁLNI, FÁRADTSÁGÁNAK FORMÁJA SZERINT, AZ EGYES TESTRÉSZEK HELYZETÉT, HOGY AZ-TÁN ABBÓL KÖVETKEZTESSEN A SZOBAFAL IRÁNYÁRA, A BÚTOROK HELYÉRE, S HOGY ÚJJÁ TUDJA ALAKÍTANI S MEGNEVEZNI LAKÓHELYÉT. És ezután jön az, hogy az ol-dalunk, amelyen olyankor feküdtünk, hű őrzői annak a múltnak, amelyet az értelmünknek sose lett volna szabad elfelejteni, és itt van a csehüveg lámpa, amely a mennye-zetre láncocskákkal van erősítve, meg a sienai márványból készített kandalló. És tudom, előre tudom, évek óta tudom, hogy amikor a sienai kandallót mondom magamban, akkor az öntöttvas kályha képét látom, a sziléziai öntöttvas kályhánkét, az ajtaján s az oldalain körben az alvilági ko-vácsműhellyel és Héphaisztosszal, a kováccsal, és mind-annyiszor elönt a boldog beavatottság érzése – csukott
152
szemű, boldog beavatottság –, mert tudom, hogy ez a ko-vács istenség, s azt is tudom, hogy sánta, pedig a vasborművön ez nem is látszik, csak a félelmetes izmai dom-borodnak, és ez az izomdomborodás hároméves koromtól azt jelenti, hogy tudni lehet olyan dolgokat is, amik nem látszanak.
Fekszem a zsibbadtságban, testrészeim helyzete szerint a fejem mögött van a sienai márványkandalló az öntöttvas frízzel, a csukott szemű arcomtól nem messze az ablak, közvetlenül naplemente előtt onnan jön a madarak csilla-píthatatlan hangja, most csend van, támpontok nélküli egyforma csend, tehát még tart az éjjel, az az éjjel, amiben minden lehetséges: lehetséges az ablak felől jövő függöny-lebbentő légáram, Héphaisztosz isten-léptékű végigsánti-kálása a szobán, a koromszínű, sűrű sötétségben, és lehet-séges a vashangú, csillapíthatatlan pöröly-verés is, amikor Héphaisztosz a bensőnkbe költözik, és mindenre fütyülve tombol, kiélvezi isten voltát és izmai erejét: tá, tá, ti, ti-ti, tá, tá, üti-veri szeszélyesen az üllőt.
Héphaisztosz minden éjjeli ébredésnél ott van, amióta tudni lehet, hogy isten; hozza a téli alkonyok friss fűtés-szagát, vagy a fűtetlenség hideg szagát; a fűtés- és vas-szag lefedte a kórházi szellőzetlenség keserű orvosságsza-gát is, és várni lehetett, hogy a derengő fény felől madárhangok jönnek: hűid, hűid, tik-tik-tik; hjui, csi-hjui. A kórházkertből másmilyen madárhangok jöttek, de én már azokra is csak így emlékszem. És erre fogok ébred-ni még napfelkelte előtt ma is, fölébredek, még mielőtt a trillák megszólalnak, aztán azt gondolom, hogy csak a mentő-szirénázás, motorbúgás nyomja el a madarak hang-ját.
Addig még alhatok egy hosszút, minél hosszabbat, an-nál jobb, ki se nyitom a szemem, a lehunyt szemhéj a híd a két alvás között; viszem az egyik alvásból a másikba a mindenséget, mert EGY ALVÓ EMBER KÖRBEN ÉRZI MAGA KÖRÜL A MINDENSÉGET, AZ ÓRÁKNAK A FONALÁT, AZ ESZTENDŐK ÉS A VILÁGOK RENDJÉT. MIKOR FELÉBRED, ÖSZTÖNÖSEN SEREGSZEMLÉT TART FELETTÜK, S EGY-SZERRE LEOLVASSA RÓLUK, MILY PONTOT FOGLAL EL A FÖLDÖN mily pontot foglal el a földön. Mögöttem – vagy
153
előttem? nem tudom, hogy fekvő testemhez képest a falsí-kok hogy húzódnak, és merre lehet az ajtó, és merre lehet az ablak, mely irányban helyezkednek el a lentről felho-zott udvari padok; itt ma a szobafalak irányát, a bútorok helyét nem csak az alvás zavarta össze, nem fogom tudni újjáalakítani és megnevezni lakóhelyem, nem fog kiderül-ni, mily pontot foglalok el a földön, nem fog kiderülkiderül-ni, mi okból vagy mi végből történt itt ma minden; érzem az ágyam előtt, mögött, mellett az itt hagyott, széttologatott ülőbútorokat, ezeken mindegyiken ültek, hát ilyen egy parti, gondoltam közben, de most már nem ezt gondolom, nem gondolhatom. A házbizalmi fia úgy hordta föl a sok ülőhelyet az udvar végéből, mint aki fizetést kap érte, de aztán eltűnt, még mielőtt az emberek szétszéledtek volna, itt maradtak a padok, kerti székek, rönkök, ki fogja ezeket visszavinni, nem beszélt róla senki. Nem megyek vizet inni mégsem, mert a villanykapcsolóig mindennek nekimen-nék, a sánta Héphaisztosz sem mocorog, nem hozza a frí-zes kályha meghitt vasszagát; se sziléziai öntöttvas kályha, se sienai márvány kandalló, se csehüveg lámpa a láncocs-kákkal, idegen, súlyos vaslábú padok és székek, néma, megmerevedett megszálló sereg, az áruból rakott gondos piramis szétdöntve, szanaszét a Tupperware tálak, hűtő-edények, tésztafőzők, búzacsíráztatók, az Amway flakonok földöntve, a szagból ítélve némelyik szivárog; nem kelle-metlen az illat, de nem ez a szag az éjszakai felébredések meghitt illata, ettől nem tudja az ember, hogy hol van, ez megzavarja az esztendők és világok fölött tartott csöndes seregszemlét, ez elvágja a percek, órák, esztendők éjszaka szövődő finom szövetét.
Ildikó a végén már kiabálva dicsérte az árut, aztán me-gint szelídre fogta a hangot, nem tudta a beszédet abba-hagyni; ültem egy farönkön, és kezdtem úgy érezni, hogy ennek sohasem lesz vége; ezek itt ma mind kultúremberek lesznek, ezt mondta nekem Ildikó reggel az utcán, és hogy mindet személyesen hívta, és ígéretét vette; tudod, úgy kell csinálni, hogy hivatkozni kell a többi elígérkezőre, itt lesz az X is, meg az Y is; a legtöbbje ennek itt máma nagy-menő lesz, ha ma nem fogy el minden, akkor már sohasem, ezt mondta még reggel, és el is hittem neki, gondoltam, ha
154
engem így behúzott a csőbe, másokat is behúz, de aztán hervadt le az arcáról a mosoly, kérlelő lett a hangja, aztán parancsoló, és akkor mondta az Ibolya nevű nő – az egyet-len nő volt –, akkor mondta, hogy neki Svédben ilyenekkel volt tele a konyhája és a fürdőszobája, neki ez most már nem olyan nagy cikk, és akkor ketten is mondták, hogy pedig most akartak neki valami különlegességet venni, de ha így áll a dolog, akkor minek. Ekkor kezdődött, hogy már senki nem figyelt az Ildikóra, egymással beszélgettek a kultúremberek; papírokat vettek elő meg füzeteket, volt aki egy nagy dossziéból több kisebbet bontott ki, és csere-beréltek, és megint hallottam a Zám Tibor nevét, meg ajánlatokat tettek egymásnak bizonyos egyéb cserékre, nem egészen értettem, hogy mik a cseretárgyak, ültem a farönkön, és legalább egy percig úgy éreztem, hogy nem tudom, kinél vagyok, hogy kerültem ide, de végre megtud-tam, hogy ki a szomszédom, hogy ki lakik a rabicfal mö-gött: hozok át egy kis bort, mondta a magas ember, és már itt is volt a demizsonnal. Az összes poharam, csészém, bögrém is kevés volt; hogy honnan hozta a házbizalmi fia a sok műanyag poharat, nem tudom, most jön a csárdás macabre, hallottam innen is, onnan is, de aztán mégsem kerekedett táncra senki, talán mert az egy szem nő – aki-nek Svédben a konyhája és fürdőszobája ilyen edényekkel és ilyen illatárral volt tele – egy kiterjedt csárdás macabre-hoz kevés lett volna. De jobb is az ilyesmit elkerülni.
Nem vettem észre, hogy már akkor macabre volt min-den, nem csak most, a sötétségben. Macabre a bor a mű-anyag pohárral, Héphaisztosz dülöngélése a megcsicsere-dett borszagban; itt lehetnek az üres borospoharak a padok és székek alatt fölborulva, a hajnal előtti légáram majd gurigázza őket. Hol van András, hol van András; most én vagyok András, én vagyok a helyettesítője, mondta va-laki, és az ember, aki a csupasz kenyeret fogta a bolt előtt, valóban nem volt itt, dehát itt kellett volna lennie, sutyo-rogtak és pusmogtak róla, meg arról is, aki helyettesítette;
valamit adtak és vettek, valamit, ami nem látszott, s már nem is fog rá fény derülni, úgy mint Héphaisztosz sántasá-gára és isten voltára. Az áruhalom megmaradt, csak szét-döntötték, fellazították. Mégiscsak volt itt csárdás macabre,
155
a sötétben hallom a lüktetését, dobbantását, lépegetését előre-hátra, Héphaisztosz, a sánta is veri az üllőt, ha vashi-ánya van, igyon vörösbort, vas, vörösbor, üllő, körbefutó frízek a sziléziai vaskályhán, jöhetne már az álom, vagy akár a hajnali léglengedezés az ablak felől, bár lehet, hogy az ablak nincs is nyitva, azért érzem így a poháralji vörös-bor szagot, de ez még mindig jobb, mint a hajnali kipufo-gógázok.
A boltos is itt volt, idejött, hát persze, nem tudhatta, hogy ez az én lakásom, őt se én hívtam, senkit sem hívtam én, hanem az Ildikó, nem is tudhatták végül is, hogy kihez jönnek, még szép tőlük, hogy köszöntek egyáltalán. A bol-tos mindegyre azt hitte, hogy őróla és a boltjáról beszél-nek, Pannon ABC, hangzott minduntalan, s a boltos mind-annyiszor felfigyelt, és azt mondta: parancsolnak? Ezt úgy mondta, mint a régi fűszeresek, ilyen udvariasnak a bolt-ban sosem láttam. Ez egy másik Pannon ABC, ez egy írott emlék, mondták neki többször is, erre meg én kaptam föl mindig a fejem, s mentem egyre közelebb a beszélgetők-höz, nem tudták, mi bajom van, hogy mit akarok, mert láthatták rajtam, hogy nyugtalan lettem: honnan tudnak az én Pannon ABC-mről? De ők egy Borges-novellát emle-gettek; meg az Európa Könyvkiadót; meg A PALLAS NAGY LEXIKONÁNAK a 13. kötetét, precízen azt is mondták, hogy Nemes ág–Pillér, meg pontos oldalszámokat és évszámokat is felmondtak, és jártasak és tájékozottak voltak nagyon, egyik tájékozottabb, mint a másik. Mit mondhattam volna én itt?
Esetleg annyit, hogy intuíció, csend, nyugalom és béke, valamint a lélek telítettsége, de ezekkel itt nem lehetett előállni. A boltajtót és a fényreflexeket mondhattam volna, mint különös bizarr játékot, ami a magán-Pannóniámba visz mindig, megfejtésre váró betűsorok: dombok, lankák, levendula és leander illatok állnak össze a fények mor-zebetűiből, vagy csak az egészen hétköznapi friss kenyé-rillat; az utcabeli kenyereknek sohasem tud ilyen szaguk lenni, elszippantja a kenyérillatokat a fekete szállítóautó, először azt hittem, halottaskocsi jött a bolt elé, és a kenye-rek valóban halottak voltak, már kiszállt belőlük a friss élet szaga. Tudjátok, mire gondolok? – kérdezte egyszer
156
valakiktől a harmadik házban lakó szakállas ember. – A kenyér csak víz és liszt, összegyúrva, aztán megsütve.
Arra is gondolhatunk, hogy az ember csak por és hamu.
Ildikó a boltossal tárgyalt, és biztos, hogy a boltban fog-ják árulni a készletet, amit pedig kereskedelmi hálózatban forgalmazni tilos, de csak rá kell nézni a boltosra, nagy seftelő, az Ildikóról nem is beszélve. Jaj, ki kéne szállni a pörgésből, ez csak egy kis rövid fölébredésnek indult, rö-vid kis szünetnek két alvás között, most meg érzem, hogy nem tudok az alváshoz visszatalálni, kezdjük megint a varázsmondatokkal: ÉS AMIKOR FÖLÉBREDTEM AZ ÉJSZA-KA KÖZEPÉN, NEM TUDVA, HOGY HOL VAGYOK, ELŐSZÖR AZT SEM TUDTAM, KI VAGYOK; A LÉTRŐL CSAK OLYAN ŐSI S EGYSZERŰ ÉRZÉSEM MARADT, MINT AMINŐ EGY ÁLLATBAN REMEGHET; MAGAMRA HAGYOTTABB VOL-TAM, MINT A BARLANGLAKÓ ŐSEMBER
157