– Valódi ementáli sajt, olyan lyukacsos, amilyennek Ottlik írói pályája is indult... az a lyukacsos, ugye, minthogy va-sárnap van, nem kapható – ezt nem kérdezte, csak megál-lapította Györe Balázs, és úgy lépett ki az üzletből – tíz percen belül immár másodszor –, mintha észre sem venné a szanaszét heverő hullákat, az ezer darabra tört üveget, az eldobált, erősre sodort, fekete-sárga madzagot, hideg pengéjű késeket, és mintha a Pannon ABC-t meg az egész Pannónia utcát nem most, hanem már régen betolta volna abba a valóságba, ahol Újpest, Kikillai Dorottya, a Kavics utca meg a Fölöspéldány Központ is átszellemítetten léte-zik, s amit ő olyan iszonyatos szomorúsággal megmutat, pedig egyik céduláról a másik cédulára másolja – megint csak Ottliktól –, „Szomorú, hogy az ember még csak nem is szomorú”.
Ez tehát vasárnap történt – semmi megpihenés, ez egy non stop-világ. Már régen nincsen se tévé-szünnap, se újság-szünnap, se időzített bomba-szünnap; legfeljebb a pékek nem sütnek kiflit, zsömlét meg pannoncipót, de azért lehet tankolni, kenyeret, benzint és híreket is persze;
hanyagul mégsem mondanám, hogy mindegy, vasárnap volt vagy hétköznap. Ha vasárnap, legyen vasárnap. Ve-gyük komolyan. Márpedig ha a fentiek vasárnap történtek, az, amit én hozzátehetek, a rákövetkező napon esett meg, vagyis hétfőn... pontosabban azon a napon, amikor állító-lag új csilállító-lag jelent meg az égbolton; méghozzá a Kígyó és a Hattyú jegyében, a tizedik házban, s így várható volt a világváltozás, amikor az orosz gazdasági válság miatt a legmélyebb bugyorba zuhant a tőzsde-index és a kínai árvíz több ezer embert elsodort, Bill Clinton egyik tanács-adója (később szerette a pszichológusának nevezni magát) fontolgatta, kezdhetné-e (hogy időben kezdje) emlékiratai legfontosabb fejezetét azzal a felismeréssel (később elhitte,
48
hogy ezt Clintonnal is megbeszélte), miszerint Harun Al Rasid és a magyar Mátyás király álruhás kalandjaikkal mégiscsak jobb helyzetben voltak, mint az amerikai elnök, akit lehallgató és levilágító készülékek követnek mindenü-vé, és talán végzetes, ha a világ legnagyobb hatalma nem ismeri a történelmi nosztalgia fogalmát; azon a napon a megosztott és egyesített német nép körében mindenütt a jezsuiták szörnytetteiről beszéltek, jobban féltek a jezsui-táktól, mint a Rajnáig nyomuló spanyol seregektől, még a váltópénz elértéktelenedéséért is őket okolták, egy tallért már 188 krajcárért adtak, Prágában az uralkodó, II. Rudolf is kabbalisztikus számításokba merült és aranyat főzött, az utcákon mindenfelé falragaszok jelentek meg, melyek im-ponáló magabiztossággal adták hírül, hogy a Rózsakereszt képviselői a Magasságos Ég kegyelméből láthatóan és lát-hatatlanul ebben a városban időznek, könyvek nélkül taní-tanak, a világ minden nyelvén beszélnek, minden igaz ember feléjük fordul, mert ők megmentik felebarátaikat a halálos tévelygésektől – mondom, ezen (vagy azon) a na-pon Luca unokámmal, ki éppen betöltötte harmadik élet-évét, a Pannónia utcába hajtottunk egy fehér Opel Astrá-val.
Luca – súgtam neki délelőtt tíz óra tájban –, eljössz ve-lem a nyomdába? Tudtam, hogy eljön. Számítottam rá.
Naná! Majd előbb kérdezem az édesanyját, majd kibököm szépen – őszintén! –, hogy mi most Lucával odamegyünk a Pannónia utcába, oda a Pannon ABC közelébe, bele a sűrű-jébe, ahol egyre féktelenebb a kanmuri, mert az, kanmuri, mi más, ahol, meglehet, mostanában a legfontosabb ese-mények történnek, mondhatni folyamatosan és folytatáso-san történnek, mindenesetre úgy tarol a történelem és az elszabadult képzelet, hogy egy szülő (különösen ha jól, ha napra készen tájékozott), nem engedheti oda a kisgyere-két. Csakhogy én Lucával akartam... mit is? Azt nem tu-dom. Talán csak helyszínelni. Elindulni. Megnézni így, mi-lyen a Pannónia utca és Victor Hugo utca sarka, mimi-lyen az üzlet, hogy nyílik az ajtó, milyen lehet lenézni a szemközti ablakból, hogy regény ez vagy nem regény; nem tudom; ha tudtam volna, el sem indulok, bár ami a normális, hétköz-naphoz illő irányt és célt illeti, ó, ezekkel jól állok. Mindig
49
jól. Végtére Lucát is a nyomdába hívtam, és aztán együtt jelentettük be, hangsúlytalanul, vagy talán a szokottat kissé jobban is hangsúlyozva, hogy elmegyünk a nyomdá-ba, gyorsan megjárjuk, egy óra alatt fordulunk, beadunk egy könyvborító-filmet, ennyi, és Luca már húzta volna a bundás cipőjét, mert ebben az évszakban megközelítően sem volt ilyen hűvös szeptember elején, mint ezen a hétfői napon, és vetette le a harisnyáját, hiszen az üvegházhatás miatt a légköri felmelegedés egyelőre megállíthatatlan, aztán csak szorította a kezemet, és sürgetett, menjünk; ha megyünk, akkor menjünk, és mintha meg sem hallaná, ahogy az édesanyja kételkedett: minek viszed be a büdös városba. Mintha. Mintha azért mennénk a Pannónia utcá-ba, hogy a nyomdába beadjuk azt a filmet! S ha azért, mi-nek két utcányit kerülni. Mert kerültünk, noha sejthető volt már indulás előtt is, hogy ha én egyszer belekevere-dem ebbe a történetbe – ha beleírom magam –, úgyis meg-találom a nekem leginkább tetsző (elfogadható) álcázást, elkerülhetetlenül igyekszem majd minél valóságosabb, vagyis minél földhöztapadtabb és észszerűbb sürgés-forgással leplezni a belekeveredést. Münchhausen báró a saját hajánál (parókájánál) fogva emelte fel magát, nekem meg – kár szerénykedni –, nagyszerű képességem van arra, hogy lent tartsam magam, lent a földön, hogy csodát mű-veljek a nyomda és a gyerekharisnya, vagy akár egy adag leveszöldség és egy postautalvány nehézkedési erejével. A nyomda tehát! Könyveink kis nyomdája az ABC-től egy sarokkal arrébb, ami a lentnél is lejjebb, vagyis a pincében van, kilenc lépcsővel az utca szintje alatt, s ahol a környék szelleméhez méltón már a kilincs is fordítva működik. Aki most lefelé lépeget, aki jó okkal alászáll, nagybetűs felira-tot talál az üvegajtón: A KILINCS FELFELÉ NYÍLIK. Hagyjuk most, hogy mi nyílik, meg hogy mit csinál a kilincs, ne okoskodjunk és ne akadékoskodjunk, mikor örvendezni is lehet, hiszen hosszú, reménytelennek tűnő évek után je-lent meg ez a felirat, amikor már nem hihettem, hogy egy-szer majd mégis reflexesen felfelé emelem a kilincset és nem lefelé nyomom; újra és újra, hetente többször rángat-tam, rázrángat-tam, s néztem, ahogy mások kínlódnak, rángatják és rázzák, „beakadt”, ütik az ajtót; teltek-múltak az évek,
50
és akkor szinte váratlanul jelent meg a csupa nagybetűs tájékoztató, mert mégiscsak tájékoztató, ami igenis segít az eligazodásban, jelen esetben a behatolásban, egy idő-szerű és demokratikus kiírás, kár tagadni, hogy én is ér-tem, és talán csak rossz, régen avult kritikai reflex (ez az-tán reflex lett, az!), hogy az ember hümmög, fintorog, meg hogy eltűnődik: nem lehetne megfordítani a kilincset, át-alakítani a zárat, s röhög magában a képzavaros ötleten:
fejéről a talpára állítani... még mit nem!
Mentünk tehát Lucával a nyomdába, és semmilyen ali-bi-ötletem nem akadt, miért kellett fél kilométert kerül-nünk, miért nem kanyarodtunk a Szent István parknál a Csanády utcára, miért hajtottam tovább a Kárpát utcán, el egészen az Ipoly utcáig, hogy ott jobbra és megint jobbra a Pannónia utcába jussunk, miért pöfögtünk még fél kilomé-tert a büdös városban – az ABC miatt?
Abban a házban, az üzlet fölött, talán a második emele-ten lakott J. Ildikó – vagy most is ott lakik, fogalmam sincs, mikor költözött oda, és rossz emlékű találkozásunk óta mi történt vele; két-három éve, amikor egyetlenegyszer – csapdába esve – megfordultam abban a kopár lakásban, a szemközti házban már nem élt Györe Balázs nagynénje, persze kényszerűen mégis felötlik a kép, ahogy a két nő, a már nagybeteg Margit és a valamivel fiatalabb J. Ildikó nézi egymást a Pannónia utcára nyíló szobaablakokból, alkonyattájt kikönyökölnek az ablakba, nézelődnek, ma-gányosság ellen legjobb gondolattalanul nézelődni egy utcára nyíló ablakból, bár a kikönyöklés és nézelődés ön-magában is szörnyű beismerése a magányosságnak – nem tudom. Ildikó osztálytársnőm volt a gimnáziumban, negy-vennégyen jártunk abba az osztályba, csupa lány, az utolsó még nem koedukált évfolyam (mondhatom, gusztustala-nabb, mert fülledtebb az ilyesmi, mint akármely véres kanmuri, és nincs az a városi bűz, ami orrfacsarásban akárcsak megközelítené egy osztálykiránduláson a fűtet-len turistaszállás nagytermébe zsúfolt, az emeletes vas-ágyakon tréningruhában fekvő, a sötétben sorra őszinte vallomásokat tevő kamaszlányok szagát). Ildikó apja ’56-ban disszidált, s amikor mi alig két esztendővel később gimnazisták lettünk, a lány a nagyanyjánál nevelkedett, de
51
még az érettségink előtt a fiatalos, dekoratív mama újra férjhez ment, azt mondták, nagyon jól ment férjhez, és hazaköltöztette a lányát. 1970-ben a pártbizottság agit-prop osztályán valami vezetőféle volt a nevelőapa, és tör-ténetesen neki jutott a feladat, hogy egy folyóiratkezde-ményt, pontosabban csak a folyóiratot beharangozó irodalmi estet betiltson, s amikor magához kéretett (behí-vatott a Fehér Házba), nyájasan emlékeztetett Ildikóra, mondta, hogy milyen kicsi a világ, és hogy ő személy sze-rint megérti és tetszik is neki, amit próbálunk, és hogy szerencsénk van, mert ő minden tőle telhetőt megtesz, hogy fel ne fújják az ügyünket; kedves volt, valami tétova, apás mozdulatot tett már az ajtóban, megérintette a ka-romat, és a legközelebbi érettségi találkozón Ildikó meg-kérdezte tőlem, hogy ugye milyen rendes a nevelőapja;
nagyon rendes, erősködött, más, mint a többiek. Ezután – ha jól számolom – vagy negyedszázad is eltelt nekem J.
Ildikó nélkül, és valóban nélküle, mert nem hinném, hogy egyszer is gondoltam rá, hanem amikor felbukkant, ami-kor telefonált és olyan lendületesen, annyira közvetlenül beszélt, mintha gyerekkorunktól csuda jó barátnők vol-nánk, és minden teketória nélkül arra kért, hogy másnap este hétkor, pontosan hétkor jöjjek el a lakására – kért erre, bár éreztette, hogy nekem elemi érdekem a megjele-nés –, nem haboztam, mentem. Ott jártam hát a Pannon ABC épületében, a kapunál hárman toporogtak, hideg volt,
„csak nem ön is J. Ildikóhoz?”, de már hallottuk a hangját a kaputelefonban, „nyitom”, és a liftben tisztáztuk, hogy egyikünk sem tudja, mi várható itt. Egy színész, egy opera-énekesnő, egy sebész-kozmetikus és én. Ildikó bemutatta a fiát, a nagydarab fiatalember kényszeredetten biccentett,
„én elmegyek”, mondta az anyjának, és ahogy becsukódott mögötte az ajtó, valahogy mentegetőzésnek hatott a mon-dat: „egyedül neveltem, egészen egyedül”. Tízen verőd-tünk össze, és Ildikó, mint egy értekezleten, felállt, és ma-gyarázni kezdte, hogyan is haladhatunk azon az egyetlen úton, amelyet választva nem csupán anyagi jólétünket alapozhatjuk meg, nem, nem csupán anyagiakról van szó, és ingatta a fejét, mert a pénz ugyan nélkülözhetetlen hát-tér, mintegy alap ahhoz, hogy ki-ki valóra váltsa
dédelge-52
tett álmát, de mégsem, nem akar ő az anyagiakról beszél-ni, az anyagi előnyökre rájövünk magunk is, inkább el-mondaná, hogy az a munka, az a szervezet, amelyben a munkáját végzi, hogyan adott értelmet az életének, ho-gyan talált barátokat, közösséget és így tovább. Nekem úgy tűnt, a többieknek sem esett le sokkal előbb a tantusz:
ügynöknek kerítene bennünket Ildikó, mosóport, öblítőt, sampont, szőnyegtisztítót ajánlhatnánk a nyilvánvalóan széles baráti körünkben, emlékszem, az ablak elé még le-eresztett egy vetítővásznat is, a szervezet hierarchiáját vázoló ábrákra bökött, és hiába álltam fel fuldokló dühvel, hiába mondtam, hogy részemről ennyi és húztam ki az előszobájába, Ildikó nyájassága rendíthetetlennek látszott, jött utánam, a kezembe nyomott néhány prospektust, és jóságosan, szinte simogatva ajánlotta, hogy ne hamarkod-jam el a döntésemet, ő csak jót akar, csakis jót, miért hí-vott volna különben, és ha meggondolnám magam, amiben egyébként biztos, igen, átgondolom az egészet és belá-tom... Futottam le a lépcsőkön. Az ABC zárva volt. A Pan-nónia utca majdnem kihalt. Ilyenkor már a galambok se szarnak.
Hanem amikor Lucával kerültünk az Ipoly utca felé, s a piros lámpánál fékezni kellett, és a kocsisorban éppen az ABC előtt vesztegeltünk, az üzlet bejárata mellett most is ott hadonászott és vinnyogott az a nagydarab férfi, akit már számtalanszor láttam a környéken. A falnak támasz-kodott, hevesen gesztikulált, s mintha mondta-mondta volna, hírelte, jövendölte volna a világ végét, meg a mene-külés módját is, a világ minden nyelvén, ezen a semmilyen nyelven, hogy íme, láthatóan és láthatatlanul ebben a vá-rosban... tekergette a nyakát, megfeszültek az izmai, min-den igaz ember... talán ilyesfélét, erőlködött, mintha hang-ja betölthetné a Pannónia utcát, áthatolhatna az iszonyatos tömbökön, rétegre réteg, bűzre bűz, szavai elhallatszanának a Dunáig, a Körútig, Angyalföldig, de csak tátogott és vinnyogott, kölyökkutya-vinnyogás; és aznap esküdni mertem volna, hogy J. Ildikó fiát látom.
A nyomdával két perc alatt végeztünk, a kilincs köny-nyedén, felfelé nyílt, s mikor újra autóba ültünk, amikor már szinte a Vígszínházhoz értünk – egy héttel később a
53
török maffia végezni akart itt egy házaspárral –, Luca utunk eredményességét nyugtázva tárgyilagosan annyit mondott: egyáltalán nem volt büdös.
54