CSc, főiskolai docens Wekerle Sándor Üzleti Főiskola
tannereva@gmail.com
Absztrakt
A tudományos jövőkutatást körülveszik a sokkal régebbi és sokkal népszerűbb nem-tudományos jövőbe tekintésekhez köthető nézetek. A tudományos munkával együttjáró felelősség jellemzi a jövőképalkotás folyamatát. Sajátosak a megbízhatósági kritériumok, amelyhez nem tartozik, nem tartozhat a megvalósulás. Az elméletben az emberközpontúság erősítése vezethet változásokhoz.
Kulcsszavak: jóslás, tudományos előrejelzés, okság, véletlenszerűség, valószínűség, elmélet, gyakorlat
Rugalmas tudattal kell majd újra és újra körültekintenünk, ha nem akarjuk, hogy gondolkodásunk
szabályai megkövüljenek Peter Ustinov Három olyan sztereotípiáról lesz szó, amelyek a jövőkutatással kapcsolatban alakultak ki. Az egyik szerint nem szükséges (anyagilag sem éri meg) törekedni a jövőképek megbízhatóságára, mert akármit mondhatunk, ha a jelzések úgy sem adnak biztos
„hírt” a jövőről. Egy másik, a jövőkép és a verifikálhatóság kapcsolatával foglalkozik. A jövőkép akkor értékelhető pozitívan, ha megvalósul – vallják. A felsorolt két nézet (remélhetően) nem a tudományos jövőkutatással foglalkozók között terjed. A harmadik ezen kettőhöz viszonyítva sokkal nehezebb probléma, egyrészt azért, mert ez a szakmán belül is erősen tartja magát, valamint azért is, mert csak egy eddig is figyelembe vett tényező erősebb megjelenéséről van szó. A jövőkép a folyamatok anyagi (materiális) problémáinak fontossága mellett kiemelten foglalkozzon, az ember szerepével, befogadó képességével.
Az elmúlt 50 év alatt kialakult több elgondolás és magyarázat a tudományos jövőkutatás értelmezéséről, feladatairól, helyéről a tudományok között és belső
106
fejlődéséről. 18 évvel ezelőtt Gidai Erzsébet egy konferencián így fogalmazott a jövőkutatásról: „A jövő tanulmányozásával hasznos támpontot nyújtunk a döntéshozatal és a tervezés számára, elősegíthetjük a jövőben várhatóan jelentkező lehetőségek és veszélyek megbízható feltérképezését, illetve jelentkezésük idejének meghatározását, módszereket javasolhatunk a különféle problémák megoldására, alternatív cselekvési programok kidolgozásával hatást gyakorolhatunk a jövőre, és előmozdíthatjuk a jelen jobb megismerését is.” (Gidai, 2000, p.3.) A jövőkutatás létének, hasznosságának az igazolását olvashattuk ebben az idézetben. Az egyik legnagyobb probléma, hogy nem jött létre a tudományos jövőkutatás és a gyakorlat kapcsolata, olyan módon, ahogy itt olvashattuk. Hogy hol a hiba, azon lehet vitatkozni, sőt kellene is. Talán nem sikerült az elméletet olyan ütőssé fogalmaznunk, amelynek alapján minden nem elméleti jövőkutatási szakember, de területének jövőjével foglalkozó felismerné, hogy mielőtt hozzákezd a jövő tanulmányozásához, szüksége lenne az elméletre, tanácsra, módszerre. Megmaradt a köztudatban a nem tudományos jövő szemlélet felelőtlenséget engedélyező sztereotípiája.
Ma úgy tűnik, hogy nemcsak nem jött létre a megfelelő kapcsolat az elmélet és a gyakorlat között, de társadalmi igény hatására is, a konkrét, területekhez tartozó előrejelzések és a jövőkutatás elmélete között mélyül a szakadék, és egyúttal növekedik a távolság. Az orvostudomány területének előrejelzése kimondottan az orvostudomány ismereteire támaszkodik, és az csak üdvözölhetőnek tekinthető, ha a technikai fejlődést is figyelembe veszi. A fenntartható fejlődéssel kapcsolatos problémák jövőbeli alakulásának is vannak sajátosságai, és ezek olyan erős meghatározást biztosítanak a témának, hogy szintén leválni látszik a jövőkutatás elméletének köréről. Még több területet is említhetnénk, amelynek a probléma halmaza önállóságot igyekszik szerezni. Ez érthető is. Semmi gond, ha ezek mögött ott van az elmélet, de úgy tűnik, hogy a gyakorlat nem tartja magára nézve kötelezőnek az elméleti megállapításokat, az elméleti összefüggéseket, az ott kiküzdött logikai követelményeket és módszereket.
Azt lehet olvasni, hogy a nem-tudományos jövőkutatásból a tudományos jövőkutatás felé való átfordulást paradigmaváltásnak tekintik, valamint, hogy a mostani évek tudományos jövőkutatása újabb paradigma váltáson megy át azzal, hogy (tudomány) területi specializáció történik. (Kuosa, 2011) Kuhn könyvén felnőve ezeket a váltásokat nem tekintem paradigmaváltásnak, ugyanis Kuhn a paradigmákról a következőt írja: „Ezeken olyan, általánosan elismert tudományos eredményeket értek, melyek egy bizonyos időszakban a tudományos kutatók egy közössége számára problémáik és problémamegoldásaik modelljeként szolgálnak.” (Kuhn, 1984, p.11) Paradigmaváltásról akkor beszélhetnénk, ha magában az elméletben történt volna jelentős változás. (Természetesen az új paradigma élhetne párhuzamosan az előző mellett is, akkor nincs váltás, hanem azt mondhatnánk, hogy alternatív paradigma alakult ki). Talán nem is kell magyarázni, hogy a nem-tudományos és tudományos jövőkutatás között nem is lehet paradigmaváltás, mert céljában, eszközeiben és eredményében egészen másról van szó, egyszerűen szóba se jön a tudományosság, így nincs miről beszélni. Csak a téma és a törekvés, ami a kapcsolatot adja, de semmi más. Az utóbbi években tapasztalt (tudomány) területi leszakadásoknak az
értelmezéséhez pedig segítséget nyújt az, hogy minden tudománynak van előrejelzési funkciója is (a magyarázó funkció mellett). A tudományok előrejelző funkcióját (amelyet csak a saját területükre és a saját elméletük alapján értelmezzük) mintegy
„egyesítette” a jövőkutatás elmélete. Úgy tartottuk, hogy a jövő interdiszciplináris megközelítést igényel, tehát, ha egy jelenség jövőjét kutatjuk, akkor a „szak”
tudományok előrejelzési „képességét” fel kell használni, ha azok erre fel vannak készülve. A tudományok saját előrejelzési funkciójukból való továbblépést a jövőkutatás elmélete szerint teszik meg. Ahhoz, hogy megbízható előrejelzés születhessen, a tudományoknak egységesen kell gondolkozniuk általában a jövőről, az alternatívák szerepéről és szükségességéről, a miértekről és a hogyanokról. Mivel a tudományok között is sok szerkezeti változás történt, kialakult több interdiszciplináris tudomány, ezért úgy tűnik nincs szükségük a jövőkutatás egységesítő segítségére, ha önállóvá szeretnének válni, illetve saját „társ”-tudományaikkal együtt akarnak a saját területük jövőjéről beszélni.
Megfigyelésünk szerint ennek, legalább az első időszakban (remélhetőleg) az a következménye, hogy lazulnak az elméleti meghatározottság szorításai, nem veszik figyelembe a tudományos követelményeket, egyszerűbbé válik nyilatkozni a jövőről.
Ha ez egyszerűbb, akkor gyorsabb és az alapos vizsgálatok időhiányban, vagy feleslegesség érzése miatt elmaradhatnak. A tudományosságot helyettesíti, hogy a jövő úgysem biztos, soha sem volt az, most pedig a gyors változások idejében igazán, semmit sem tudunk mondani – sztereotípiája.
A sztereotípiák fantasztikus erővel bírnak. Azt, hogy a rövid és frappáns megfogalmazásoknak mennyi az igazságtartalma, az senkit sem érdekel. A használatuk nem követel felelősséget senkitől, hiszen, ha én használom a kifejezéseket, akkor azt azért teszem, mert mindenki így látja, mindenkinek a véleményével megegyezik. Ilyen a fentebb említett jövővel kapcsolatos sztereotípia is. Nagyon fontos jellemzőjük, hogy racionális érvekkel, magyarázatokkal nem söpörhetőek el, nem szüntethetőek meg, csak akkor tűnnek el, ha már nincs meg az a háttér, ami biztosította a létezésüket. A jövőkutatással kapcsolatban erre nem számíthatunk, reméljük jövő mindig várható. Megszűnni csak akkor fognak, ha már nem használja senki. (Talán ebben lehetne bízni, de kicsi az esély). Harcolni ellenük, vagy egyik másik ellen ezért hősiességet is kifejezhet. Most arra a tulajdonságukra támaszkodunk, hogy igen kitartóan, mivel hasznosak, jól beágyazódnak a valóságba és akkor is játsszák a szerepüket, ha már több az ellenérv, mint a támogató vélemény.
Nézzük meg, hogy a tudományos jövőkutatás elméletéből kiindulva mi teszi lehetővé, hogy ellentmondjunk az első két sztereotípiának. Tegyünk kísérletet arra, hogy elképzeljük a jelenségek, események valóságban lejátszódó mozgását, hogy eldönthessük kell-e változtatnunk a megszokotthoz, sőt az elfogadotthoz képest a jövő megközelítésének módján, azután, hogy tudomásul vettük a folyamatok tartalmi sajátosságait. Évezredes szemléletmódunk alapja az, hogy a meghatározó kapcsolat a múlt, jelen és jövő között az oksági összefüggés. „A világnak ez az általános jellemzése egy olyan elvben fejezhető ki, amely a tapasztalás különböző fajtáinak roppant tömegét összegzi, és amelynek eddig semmiféle tudományos vagy más jellegű megfigyelés, kísérlet nem mondott ellent. Nevezetesen: minden dolog más dolgokból
108
ered és más dolgokat hoz létre.” (Bohm, 1960, p. 7.) Biztosan tudjuk – hogy az egyik jelenség, vagy jelenség csoport okozza, létrehozza, meghatározza az időben (talán) utána (vagy ugyanakkor) következő eseményeket, és közben visszahatások érik.
Ebben az elgondolásban nem lehet sok hiba, de mégis tapasztaljuk, akár természeti, akár társadalmi jelenségről van szó, hogy ez a kapcsolat nincs „lezsírozva”. A jelenség olyan jellemzőkre tehet szert megvalósulása során, amelyek egyértelműen nem következnek az alapvető oksági kapcsolatból (akár természeti, akár társadalmi jelenségekről van szó). A jelenség a végső formát az esetlegességeknek köszönheti. Az esetlegességek egyáltalán nem biztosak, vagyis megbízhatatlanok. Véletlenszerűen működnek, nem lehet előre számítani rájuk, nemcsak minőségükre, hatásuk jelentőségére, hanem darabszámukra sem. „Minden oksági összefüggésnél, amely szükségképpen véges összefüggési határok között érvényesül, azt találjuk, hogy alá van vetve a szóban forgó határokon túl felmerülő esetlegességeknek.” (Bohm, 1960, p. 10.) Részletesen nem elemezhetjük, hogy a folyamatra és egymásra milyen hatással vannak az okok és az esetlegességek. Erősíti az egyik a másik befolyását a jelenségre, vagy éppen hatásának ellensúlyozását segíti elő? A kölcsönhatás során az is előfordulhat, hogy a ható tényezők menetközben változnak.
A majd létező jövő alapja tehát a múlt és a jelen, a maguk bonyolultságában.
Folyamatosan történnek az események, válnak múlttá, amelyek éppen a jelent jelentették, alapvetően az oksági összefüggések által meghatározva. A jelen orra előtt, eltakarva a láthatóságot, sietősen tolonganak azok a történések (okok és különböző rangú esetlegességek), amelyeknek a hatására most formálódik a jelenség, amelynek még biztos arculata nincs, most alakul a jelen. Végleges formája akkor jön létre, amikor éppen valósággá válik, és rögtön múlttá is lesz. Ezután már nem változik, csak a róla szóló tudásunk változik. Új, formálódó jelenségek tűnnek fel a múlttá vált jelenségekre épülve, a múltat elhagyják, ott marad most már változatlanságában. A jelen jelenségei nem „éreznek” semmi hálát a múlt iránt. A létrejöttükben ott a múlt, az oksági törvényszerűség, de csak, mint alap, ők már újak. Ahogy mondani szokták a múlt nem velünk, nem mellettünk van, hanem alattunk, azon állunk. A múlton állnak, de a jövő felé néznek. Tagadhatatlan tehát, hogy a múlt ott van a jelenben, de a megjelenés tényleges formájában megmutatkozó sajátosságok nagyon gazdag hatásrendszerre utalnak.
Az a jelenség, esemény, dolog, amit megélhetünk, illetve meg kell majd élnünk, annak valós formájában az oksági tényező alapvetően fontos, de a valós egyedi jelenség kialakulásához ez kevés, az esetlegességek alakítják ki a végleges formát. Ha mi emberek részesei vagyunk a világnak, ha a kialakult világ számunkra az élet, akkor nagyon fontosak az esetlegességek, a véletlenek, az előre nem várható hatások, hiszen ezek adják meg a konkrét milyenségét a környezetünknek. Az oksági törvényszerűségek által meghatározott és az esetlegességek hatására megvalósult jelenre épül a jövő olyan módon, ahogy a múltból formálódott a jelen. A jelen kialakulása is valószínűségek hatására olyan, amilyennek látjuk, ismerjük, akkor az ugyanígy alakuló jövő tényleges eseményeinek jellegét előrejelezni nem egyszerű. Az eddig leírtak alapján a pontosságról rögtön le is mondhatunk. Már az is megfelelne, ha tudnánk adni egy intervallumot, amely elég széles, de mégis vannak határai, és a
jövőben ebben tűnne fel valahol a jelenségünk (vagy alternatívái). Ilyen intervallum megadható, ha a jelenségünk meghatározódása szempontjából az oksági kapcsolatokat vesszük elsősorban figyelembe, és akkor az alternatívák is beleférnek az intervallumba.
Most úgy tűnhet, hogy az oksági alapokat döntőnek tekintve és az esetlegességeket mellőzve egyszerűbb lenne az előrejelzés. Ez így is van, de az oksági kapcsolatok sem egyszerűek, eseménytelenek és egyértelműek. Bár az világos, amit Bohm mondott, hogy egymásután hozzák létre az események a másikat, azok pedig újakat, csakhogy ez a láncolat elég „fésületlen”. Egy jelenség mint ok egyszerre hat több másikra, többnek lesz az oka és ugyanakkor a mi jelenségünkre (mint okozatra) egyszerre sok ok hathat. Tehát itt állunk egy rövid pillanatra egy sok ok által létrehozott okozattal, amelyikkel együtt egyszerre több más okozat is született (nem beszélve a sok jelenség esetlegességeinek tömegéről).
A múlt és a jövő meghatározottságáról Fodor Judit ezt írja: „A múlt dolgai már létrejöttek (esetleg el is múltak, vagy megmaradtak), a jövő dolgairól, mint létezőkről (létezettekről) nem beszélhetünk. A múlt dolgai aktuálisak, a jövőjéi „csak”
potenciálisak. Nyilvánvalóan más annak a meghatározottsága, ami aktuálisan létezik (létezett), mint azé, ami a létezés szigorú értelmében nincsen, nem létezik, csak létezhet, (vagy) létezni fog, (vagy) léteznie kell majd. A meghatározottság (determináltság) teljessége a múltra vonatkozóan egyértelműséget jelent annyiban, amennyiben a már létrejött tárgyak és (akár strukturális, akár genetikus) viszonyok csak úgy jöhettek létre, a már megtörtént események csak úgy történhettek, ahogy ez valóban lezajlott. ... A múlt meghatározottsága végleges és megváltoztathatatlan … A meghatározottság a jövőre vonatkozóan sok értelmű, mert a jövőt még lehetőségként hordozza a jelen és a múlt … Konkrétan nem meghatározottak (előre), hanem meghatározódnak kialakulásuk folyamatában.” (Fodor, 1972, p. 175-176.) Tehát a jövőkép nemcsak azért nem tudja pontosan leírni a jövőt, mert ez nehéz feladat, hanem azért is, mert a jövő még változhat, most még nem meghatározott, csak akkor lesz meghatározott, ha létrejött. Teljesen lehetetlen a jövőkép pontosságát elvárni, és a jövőkép értékét a megvalósuláshoz kötni.
Eddig csak burkoltan hivatkoztunk az időtényezőre, egyértelműnek tekintve, hogy az okokat időben követik az okozatok az összes esetlegességükkel együtt. Említettük azt is, hogy a jelen nem egy tartós állapot, hanem átmenet a (végleges) múltból a jövőbe. Mennyi ideje van a jelennek, ennek a többszörösen összetett „állapotnak”
arra, hogy mi alaposan megvizsgáljuk, hogy majd erre építhessük elképzelésünket a jövőről? Itt találkozhatunk egy másik szépen hangzó mondattal, vagyis, hogy a jövő a múltra és jelenre épül, tehát e kettő kutatása adhat alapot ahhoz, amit a jövőről mondunk. Igen, csakhogy a jelen kutathatatlan, mert nem áll rendelkezésünkre a kutatáshoz szükséges idő. Ezért nem tartjuk elméletileg megalapozott megállapításnak, amit Hideg Éva mond: „Ha jelenben fel tudjuk ismerni a változásokat, akkor nem ér váratlanul a jövő,..” (Hideg, 2012, p. 52.) (Megjegyezzük, hogy hihetetlenül nehéz a jövőkutatás elméletében úgy fogalmazni, hogy az ne adjon félreértésre lehetőséget.)
110
Itt kell jelezni azt, hogy a múltat nehéz, sok esetben lehetetlen feltárni a maga valóságában. Meg kell elégednünk kutatások megfogalmazott eredményeivel, szemtanúk nyilatkozataival, vagy szemtanúkat olvasó és azokat kommentálókkal. A múlt így tulajdonképpen olyan valószínű, mint a jövő, csak más a valószínűségének az alapja. A jövő valószínű, mert még nem létezik, a múlt már objektíve nem valószínű, de amit tudunk róla, az igen. Nagy a különbség, ha valami létezésében valószínű (mert még formálódik, formálható) vagy már létezésében nem valószínű (nem formálható, nem változik), de az ismereteink róla valószínűek. Mint tudjuk a jövőkép elkészítése elméleti szinten történik, tehát nem a múlt hat a jövőképeinkre, hanem csak az, amit tudunk éppen most a múltról (lehet, hogy máskor többet, vagy kevesebbet tudunk a múltról, vagy egészen mást). Nekünk most csak az fontos, hogy a múltról szóló tudásunk is változó, nem megbízható. Erre alapozni egy jövőképet nem megnyugtató. Ezért nem is a múltról szóló történetekre, véleményekre alapozzuk munkánkat, hanem kimondottan a szaktudományok bizonyított állításaira (még ezek is változhatnak, de mégis kisebb az esélye).
Előrejelezni akkor is könnyebb lenne, ha az esetlegességek csoportosíthatók, vagy legalább is rendezhetők lennének. Próbálkozhatunk azzal, hogy még az esetlegességeket is felosztjuk olyanokra, amikről ki tudjuk deríteni, hogy ’közelebb’
vannak a jelenséghez, és nekünk eredményes rájuk hivatkozni, amikor a jelenség megvalósulási képességét megjósoljuk (előrejelezzük), és olyanokra, amelyek hatása ennél is sokkal bizonytalanabb. Így beszélhetünk erős jelekről és gyenge jelekről annak megfelelően, hogy megítélésünk szerint (és nem objektíve) a végleges formához mely esetlegességek majdnem biztosan hozzájárulnak, és egyelőre mások jelentős hatására nem számíthatunk. Beszélhetünk úgy a lehetőségekről, hogy az általunk elvárt esemény megvalósulásához hozzájárulnak vagy nem.
Egy újabb probléma merült fel, az „elvárt esemény” fogalma. Ha a jelen gyorsan válik múlttá, mi emberek pedig nagyon szeretnénk megfelelő körülmények között élni és tudjuk, hogy van is lehetőségünk a folyamatokat alakítani, akkor nyilván vannak vágyaink, szeretnénk, ha érdekeinknek megfelelően alakulna a jövő. Már nemcsak az objektív oksági kapcsolat és az esetlegességek sokasága szerepel mint tényező, hanem a mi vágyaink, érdekeink, sőt akaratunk is, ezeket a jövőkép tartalmazza.
Két mezőről beszélünk. Az egyik az, amit „tisztán” az anyagi valóságnak tekinthetünk (még akkor is, ha nem csak a természet tartozik ebbe a csoportba, most) és a másik tér, mező azokat az ismereteket tartalmazza, amelyek a valóságról szólnak, amit tudunk a világról, az eseményekről, a kapcsolataikról. A két terület alaposan elválasztható egymástól, mert a valóságban történnek az események a kölcsönhatásaik révén – tőlünk leginkább függetlenül, vagy legalább is a mi tudásunktól egyáltalán nem függő módon. A másik szint tele van szándékokkal, értékekkel, érzelmekkel, hiányos vagy helytelen ismeretekkel. Nagy izgalommal, törekvéssel rohanunk a való világ után, megpróbáljuk megfigyelni, és szabályokat megállapítani, ámuldozunk és csodálkozunk. A tudásunknak van egy igen jelentős sajátossága, hogy azt már sikerült megfigyelni, sőt tudományosan is megfogalmazni, sőt módszereket is kialakítani, hogy a valóság sérülékeny abban a pillanatban, amikor
kialakul a jelenség. Itt beleavatkozhatunk a folyamatokba és úgy szerepelhetünk, mintha mi lennénk az egyik esetlegesség.
A két mező csak elméletileg választható alaposan szét, a gyakorlatban ez bizony egyre nehezebb. Mi már régen nagy hatással vagyunk a jelenségekre, már olyan jelenségekkel állunk szemben a tényleges valóságban, amelyek hordozzák a mi hatásunkat és lehet, hogy már sok száz év van mögöttünk a kölcsönhatás időszakából.
Nem kezdhetjük a jelenség elemzését azzal, hogy milyen lenne a folyamat, ha mi nem hatnánk rá. Mégis vannak jelenségek, amelyek inkább ide vagy oda tartoznak. A
Minden tudás felelősséggel jár, különösen, ha felhasználjuk (és akkor is, ha nem).
Abban a pillanatban, amikor beleavatkozunk a jelenségek mozgásába, óriási felelősséget veszünk a nyakunkba. Még nem tudjuk, nem is tudhatjuk, hogy a beavatkozásunknak mik lesznek a következményei. Biztos az, hogy, ha pozitív reményekkel avatkozunk bele a folyamatba, akkor hosszú távon is hasznos lesz ez a tevékenységünk? Vagy fordítva?
Tehát nem pontos és megbízható ismeretekkel avatkozunk bele a folyamatok menetébe, hanem olyan tudással, amilyen van, amilyent fel akarunk, vagy fel tudunk használni. Mi emberek nem vagyunk érzelmektől mentesek, ez akár szép szándékot fejez ki, akár nem. Vagyis érzelmekkel gazdagított bizonytalan tudással próbáljuk meg a jövőt a magunk számára jobbá formálni, mint ahogyan azt az objektív folyamat biztosítaná. Lehetnek akármilyen szép és megható jelszavaink, de lényegében erről van szó. (Arról most itt ne is beszéljünk, hogy mi emberek mennyire ismerjük saját magunkat, mennyire lehetünk biztosak abban, hogy amiről azt hisszük, hogy jó nekünk, az valóban az.)
Amióta mi emberek (tudatosan) beleavatkozunk a jelenségek menetébe abban az időszakban, amikor még lehet formálni a kölcsönhatások véletlenségét, azóta jelentős szerepünk lett nemcsak a társadalmi jelenségek tényleges kibontakozásában, hanem minden esemény a hatásunkra formálódik. Ahogy múlnak az évek, évtizedek, évszázadok, a befolyásolásunk hatása egymásra rakódik, és az eredmény egyre bonyolultabb, összetettebb lesz. A bonyolultság abban is kifejeződik, hogy a világ ma már nem döcög csendesen, hanem a sok jelenség kölcsönhatása egyre gyorsabbá teszi a múlt jelenségeiből a jelenné válást. A nagy kavarodásban, a sok függőség eredménye az a mozgalmas harc, ami kialakul a jelenségek között a jelenné válás pillanatában. Szeretnénk mi irányítani a világot, de ez nem mindig sikerül, sőt egyre ritkábban. Még szeretnénk hinni, hogy a mi hatásunkra olyan a jelen és olyan lesz a jövő is, ahogy mi szeretnénk. A hatásunk vitathatatlan, de a ’szeretnénk’-kel már baj van, a fentiek miatt.
Izgalmas kérdés lett a jövő. Sokan és sokat írnak mostanában arról, hogy mi lesz a jövő legjellemzőbb vonása. Régen is és most is az embereket a konkrét események,
112
vagy a saját jövőjük érdekli, abban is egy-egy konkrét esemény alakulása. (Annyira konkrét, hogy a saját családja, vagy a vállalat, ahol dolgozik stb.) A tudományos megközelítések is ebbe az irányba mozognak. Van, aki megállapítja, hogy létrejön a
vagy a saját jövőjük érdekli, abban is egy-egy konkrét esemény alakulása. (Annyira konkrét, hogy a saját családja, vagy a vállalat, ahol dolgozik stb.) A tudományos megközelítések is ebbe az irányba mozognak. Van, aki megállapítja, hogy létrejön a