Nem túl ízléses születésnapi kötetbe sírversekről írni. Mondhatni, ízléstelen. Ha nem bíznék az ünnepelt humorában és mindenféle pimaszságot, kultusz- és pá-toszrombolást elnéző, sőt támogató beállítottságában, akkor nem is vetemednék effélére. Az is a captatio benevolentiae-hez tartozik, hogy ez a téma erősen kötődik a Ménesi úthoz, az Eötvös Collegiumhoz, és az Irodalomtudományi Intézethez is.
Én magam az Intézet folyosói folklórkincséből szedegettem össze eleinte (Varga Lászlótól például, de Erdődy Edit is írt-rögtönzött hasonló, csipkelődő kétsoroso-kat), nemrég még az intézeti farsangon is előadtak néhányat a huszadik századi osztály tagjai.
A visszaemlékezők szerint Jékely Zoltán faragta többségüket a fordulat évében és később, a Mándy Iván által halhatatlanná tett (lásd:Fabulya feleségei) Darling presszó asztalánál, ahol azÚjhold, aVálasz, aMagyarokfiataljai jártak össze. A sír-versgyártás játékos magánbosszúnak indult, az ötletet az adta, hogy JékelyÁlom című kötetét „dekadens temetőköltészet”-nek nevezve utasította el a cenzúra. Ha-mar az asztaltársaság szórakozásává vált a gúnyos, szatirikus, helyenként vulgáris sírversek hallgatása, másolása, írása, továbbadása. Sőt, a bátrabbak bemondták a saját változataikat, rímválaszaikat, s ha Jékely azt ítélte jobbnak, akkor áthúzta a sajátját, és a közös változatot jegyezte le. 1948-1949-ben sokaknak volt oka a Jékelyéhez hasonló magánbosszúra. Határ Győző írta például a kor egyik leghír-hedtebb kommunista kritikusáról, Keszi Imréről szóló sírverset: „Itt nyugszik Imre de Keszi / férget a féreg eszi.” (Keszi aHeliánét már akkor elparentálta 1946-ban a Szabadságban, amikor az még meg sem jelent, és ő sem olvashatta.)
Lakatos István így emlékszik az asztaltársaságra:
„Szem- és fültanúja vagyok, az első sírverseket a parányi kávéház kis már-ványasztalán Jékely vetette papírra, fölolvasva tüstént a kajánabbakat. Hall-gatói mi voltunk, Mándy Iván és Vajda Endre, Pilinszky és Szabó Ede, Vargha Kálmán és én. Olykor az ifjú Ungvári Tamás, aki elsőéves bölcsész lehetett […]. Jékely sikere átütő erejűnek bizonyult. A lányok pirultak, de szorgosan jegyezték, terjesztették utóbb a bölcsészkar folyosóin. Mi többiek szerkesztőségekben és magántársaságokban.”
Fodor András Eötvös Collegiumban töltött éveiről vezetett naplójában írja le, hogyan mesélte barátainak, illetve Fülep Lajosnak, valamint azt is, hogyan ke-rültek be a parodisztikus kollégiumi diákrituálékba és előadásokba. Többen úgy emlékeznek, hogy Nemes Nagy Ágnes előszeretettel idézte fel a kétsorosokat, sőt van, aki szerint egy részüknek ő a szerzője.
A sikerültebb sírversek azért terjedhettek el, mert szellemesen, tömören kifejez-ték sokak akkori rendszerellenes érzéseit. Szelepként szolgáltak, mint a politikai viccek. A sírversek egy része azokról szól, akik bezupáltak vagy legalábbis akikről a Darling asztalánál ülő és más, pálya szélére került értelmiségiek úgy ítélték, hogy jól fordultak, hogy sikerük pártszolgálataiknak köszönhető.
Ilyen például a Zelk Zoltánról szóló sírvers is. „Itt nyugszik Zelk, a Zoltán, / egy pártjelvény akadt a torkán”. Ungvári Tamás visszaemlékezése szerint Jékelyék úgy látták Zelket, mint „pesti tarhás”-t, akiből hirtelen keményvonalas elvtárs lett.
Zelk a húszas évek végén is, a Munka-körben is baloldali volt, azaz nyilvánvalóan nem ekkor „fordult”. A versike mégis telitalálat, kimondja a fellebbezhetetlen, még csak nem is politikai, hanem esztétikai ítéletet: aki pártköltő lesz, az megszűnik költőnek lenni. Mindezt nagyon képszerűen teszi, a fulladást idézve hatásosan, és a költői elnémulástól való félelem toposzából (gondoljunk BabitsJónás imájára vagyBalázsolására) csinál viccet. A versike úgy tömöríti az ok-okozati viszonyban álló állításokat, mintha szillogizmus lenne. A költő meghalt, (mivel elnémult), mi-vel pártköltő lett. A vers persze a szólásszabadság szempontjából is értelmezhető:
pártjelvény = beszédképtelenség. Humorát annak is köszönheti, hogy a versike mindezt banalizálja. Mintha csak sajnálatos baleset lett volna, ami történt, vagyis hogy Zelk bérbe adta a tollát, mintha „A hűség és hála éneke” című Sztálin-óda és Zelk többi hasonló, korabeli opusa olyasmi lenne, ami „bárkivel előfordulhat”.
Ahhoz már valószínűleg pszichoanalitikus elemzés szükségeltetne, hogy kiderül-jön, miért került egyáltalán a költő szájába a pártjelvény (infantilis atavizmus?
orális fixáció? a fémes íz kedvelése?), de erre a területre nem merészkedünk.
A sírversek más része azokat gúnyolja, akiket tehetségük, szakmai, irodalmi reputációjuk többre érdemesítene, mint hogy lepaktáljanakezekkel. Micsoda meg-rökönyödés fogadhatta Devecseri Gábor, a harmadik nemzedék már neves fiatal költőjének, görög klasszikusok elismert műfordítójának első Rákosi-ódáit! Mint ahogy meglehetősen abszurd élmény lehetett a klasszika-filológust és jóképű múzsafit először meglátni tiszti egyenruhában. Az egyik róla szóló sírvers „Itt nyugszik Devecseri Gábor / Akhillesz a Ludovikáról” életrajzi háttere az, hogy Devecseri őrnagyi, majd alezredesi rangban a Honvédség nevelőtisztjeit oktatta a katonai akadémián, politikai megbízásból. Kossuth-díj, majd Írószövetségi el-nökség lett a történet folytatása. Ekkori pályaszakaszát tekintve nem feltétlenül érezzük méltatlannak a róla szóló másik sírverset sem: „Itt nyugszik Devecseri Gábor, / Szörnyethalt a seggnyalástól.”
Megbocsátóbb, elnézőbb a Sőtér Istvánról szóló sírvers. „Itt nyugszik Étienne, / Egyre inkább keletyien”. A harmincas években az École Normale Supérieure-re is járt irodalomtörténészt és írót franciás műveltsége és eleganciája miatt néhányan Étienne-nek is hívták (bár közismert beceneve Pixi volt). A katolikus, modern nyugati szellemiséget képviselő Sőtér karrierje meredeken ívelt fölfelé, például miniszterhelyettes lett. A rím kedvéért rontott, franciásra hangolt „tyien”
148
(„tiens”) képző a csattanó a versikében, a franciásság kap egy fricskát: lám ennyit ért a „nyugatos” értékrend. Mégis, a rímpár humora kacsintás, amelyben talán megbocsátás is érezhető.
„Itt nyugszik Gáspár Endre,/ Lukácsot fordítá héberből vendre.”
A sírversek többsége nemcsak a keletkezési pillanatát őrzi afféle időkapszula-ként, hanem utalások, konnotációk sokaságát képes magába sűríteni. A Gás-pár Endréről és Lukács Györgyről szóló versike tömörítési képessége egészen kiemelkedő. Kezdjük a mellékszereplőnek tűnő Lukáccsal. A versikében benne van az a közvélekedés, hogy a nyelv, amelyet Lukács használ: 1. érthetetlen,
„magas” és nem azért szorul fordításra, mert németül megjelent művekről van szó; továbbá: 2. Lukács érthetetlensége zsidós („héberről” kell fordítani). Rá-ismerünk a régi vádra, amely Lukács németes iskolázottságú magyar filozófiai esszényelvét idegennek tekinti. (Voltaképp újrahasznosítva, kifordítva aNyugat ellen felhozott régi Horváth János-i „magyartalanság”-vádat. A nyelvi idegenség iránti ellenszenv mögött mindkét esetben asszimilációellenesség érzékelhető.) Ám mielőtt elhamarkodottan ítélnénk, érdemes megfontolni, hogy ez az utalás legalább annyira lehet filoszemita, mint antiszemita hangsúlyú. A héber szent nyelv, és ha Lukács héberül ír, akkor olyan kivételes tudás birtokában lehet, mint egy rabbi, akire – érthetetlensége ellenére vagy épp amiatt –, ahogy mondani szokás, „félelemmel vegyes tisztelettel” nézünk.
Ez a versike is időkapszula, ez is rögzíti a maga születési idejét. Lukács épp ekkor szorult fordításra, hiszen a koalíciós években az ő műveinek kellett „eladnia” a magyar értelmiség jelentős része számára az idegen, gyanús vagy kimondottan ellenszenves marxista terminológiát. Lukács könyvei dömpingszerűen jelentek meg, sűrű egymásutánban és a háború utáni katasztrofális gazdasági állapotok (pl. „papírhelyzet”) ellenére nagy példányszámban. (Más kérdés, hogy művei az ekkori pártvonalnak megfelelően még népfrontos, nem szektás változatban kínálták a kommunizmust.) A két sor így nemcsak Lukácsról vagy Gáspárról szól(hat), hanem a legrémisztőbb kortárs történelmi folyamatról, az ország szov-jetesítéséről. A kétsorosban rögzített ellenzéki „néptudalom” úgy bontható ki, hogy a bolsevizmus „lefordíthatatlan” magyarra, értsd: átültethetetlen hazánkba, hiába a kommunisták propagandája, hiába Lukács nagy híre, tudása. Ebből nem lesz magyar kommunizmus, legfeljebb valami „vend”. Így a két sor implikált (és mint jeleztem, „opcionális”) antiszemitizmusa sem feltétlen a zsidó származású Lukácsra és Gáspárra irányult. Inkább azt a Magyarországon régóta virulens an-tiszemita alaptételét idézi, mely szerint a liberalizmus / szocializmus / bolsevizmus nem más, mint zsidó találmány. Azaz „nincs ebben semmi személyes, elvtársak”
– mintha ezt is implikálná a kétsoros.
Ami személyes mégis van benne, az voltaképpen kedves: Gáspár Endre – hogy végre a főszereplőről is szóljunk – legendás poliglott tehetségét ismeri el a két sor. Gáspár irodalomkritikusként is megállta volna a helyét, de műfordítóként lett
híres, hiszen rengeteget és számtalan nyelvből fordított magyarra, illetve néhány nyelvből németre. Egy másik róla szóló versike, amely a rímazonosság miatt a most elemzett változatának is tekinthető („Nincs többé sírás és ordítás / mert a sírban is vállal fordítást / Gáspár Endre / németre / volapükre / franciára / vendre”) szintén ritka nyelvtehetségét méltatja humoros formában. A sírvers afféle nem mindennapi és talán kissé „bogaras” koponyának állítja be Gáspárt, aki Lukácsnak méltó párja. Mintha Lukács és Gáspár amolyan „zsák a foltját” páros lennének.
Ráadásul Gáspárhoz is tapadhatott valamennyi „az érthetetlen modernista” imá-zsából: tanítványként és -munkatársként indult, az első jelentős Kassák-monográfia írójaként, továbbá az Ulysses első magyar fordítójaként könnyen nézhették „érthetetlen”, „befogadhatatlan” dolgok megrögzött közvetítőjének. Az már csak slusszpoén, hogy Gáspár állítólag lakott Budán, a Vend utcában.
A sírversek sokkal komolyabb, bővebb elemzést érdemelnének annál, mint ami-lyenre itt hely adódott. Sőt, értelmezésük akár helyet kaphatna az irodalomtörté-neti kézikönyvek Rákosi-korszakról szóló fejezeteiben. Alaposabb vizsgálat talán kideríthetné, hogy anekdotikus érdekességnél több is van ebben az szövegcso-portban. Olyan anyagról van szó, amelynél a „mindennapok társadalomtörténe-tének” kutatása és az irodalomtörténet találkozhat. Vizsgálatuk, elemzésük kicsit talán más képet adna az ötvenes évekről, mint amit a korabeli irodalompolitika határozatainak, a cenzúrának, a nagy vitáknak, a kritikáknak és önkritikáknak az elemzése szokásosan ad. A hatalmi szerkezeteket „fölülről lefelé” szoktuk ele-mezni, itt azonban perifériára szorultak kisebb-nagyobb csoportjainak önvédelmi játékáról van szó, amelyet talán túlzás lenne a kisemberek mindennapi ellenállá-sának nevezni, de mindenesetre alsó nézőpontot, a kirekesztettek, félreállítottak nézőpontját biztosítja a kései kutatónak.
Felhasznált irodalom:
FODOR András,A kollégium. Napló 1947–1950.Magvető, Budapest, 1991.
HATÁR Győző,Életút, III.Kabdebó Lóránt magnetofonfelvételei alap-ján. Életünk könyvek, Szombathely, 1994.
LAKATOS István, Jékely asztalánál,Orpheus, 1992/2–3, 235–238.
LAKATOS István, Még egy sírvers (Jékely Zoltán: Németh László sírfelirata),Orpheus, 1992/4, 235-238.
LATOR László,A megmaradt világ. Emlékezések.Bővített kiadás, Eu-rópa, Budapest, 2012.
Sírversek Lakatos István lejegyzésében,Orpheus, 1992/2–3, 228–234.
UNGVÁRI Tamás, Bökvers és haláltánc,Orpheus, 1992/2–3, 218–227.
150