Tokió, 2014. december 10-én Kedves András!
Néhány napja, nem sokkal azelőtt, hogy a számítógépem képernyőjén feltűnt kedves nejed, Éva üzenete – melyben megkért, hogy a hetvenedik születésnapod alkalmából megjelenő meglepetés-kötetbe írjak néhány Téged köszöntő mon-datot –, s mikor bennem ellentmondást nem tűrő intenzitással villant fel első gondolatként, hogy mily csábító lehetőséget jelenthet mindez arra nézvést, hogy (ha csupán vázlatosan is, persze) áttekintsem barátságunk történetét; nos, akkor a közelünkben lévő,Kótoku-dzsinevű buddhista templom gyönyörű kertjében tett sétáról érkeztem éppen haza, ahol – ebben a különleges időszakban, amit második, választott hazánkban (hiszen Japánt az immár évtizedek óta itt élő-tanító baráta-immal, kollégáimmal általában ilyeténképpen aposztrofáljuk)kójónak mondanak (mely szó a lombok november végi és december eleji, tündökletes színváltását jelenti) – a momidzsi – vagyis a japán juhar – leveleinek elképesztő szépségű és változatosságú, a többi fa koronájának halvány-, világos- és méregzöldje ál-tal keretezett, a délutáni napfényben ragyogó, az élénk sárgától a mélyvörösig minden létező árnyalatot felvonultató színorgiája alatt szinte észrevétlenül hú-zódott meg az ilyesféle épületkomplexumok nélkülözhetetlen eleme, a körülötte levő kövek-kavicsok rendezett káoszából mintegy tizenvalahány centiméternyire kiemelkedő, henger alakú, a vizet a felületét képező kör közepén szabályos négy-zetet formázó gödrében megcsillantó kőkút, acukubai– ami, felülről rátekintve, az ókori Kína madzagra felfűzhető pénzérméire emlékeztet (jelképszerű utalással a kör alakúként elgondolt Ég és benne a szögletesnek ábrázolt Föld összekap-csolódására) –, káváján a vágat oldalai mentén négy, különleges elrendezésű írásjeggyel, melyek jelentését – számos értelmezési kísérlet figyelembe vételével (s szem előtt tartva a művészi szabadság és kifejezőkészség nyújtotta eshetősége-ket) – úgy fordíthatnók le a lehető legegyszerűbben: „Légy elégedett önmagad-dal!”
Úgy gondolom, keresve sem találhatnék méltóbb szavakat a köszöntésedre, András, melyek ugyanakkor be is vezetik visszatekintésem: tudniillik akkor pil-lantottam meg először egy ilyen feliratú kutat – s minden bizonnyal a legneve-zetesebbet a maga nemében –, amikor 1983-ban – még a Budapesti Filharmóniai
Társaság Zenekarának tagjaként – első ízben jártam Japánban, és ellátogattam a kiotóiRjóan-dzsi templomba, s nem sokkal később, a januári hazaérkezésünket követően alakult meg a Budapesti Fesztiválzenekar – lám, miképpen kalauzol-nak képzettársításaim közös emlékeink felé! –, melynek szenzációszámba menő koncertjeit az elkövetkező években oly lankadatlan lelkesedéssel látogattátok azokkal a barátainkkal egyetemben, akikkel számtalan, különleges élményben volt részünk akkortájt – s erre az időszakra tehetők azok a felejthetetlen at-moszférájú együttlétek, amikor a hangversenyek utáni, lényegre törő észrevé-teleitek, javaslataitok, megjegyzéseitek elhangzottak. Köszönet értük, ennyi év után is: biztos vagyok abban, hogy tanácsaitok jelentős hatással voltak az egyre magasabb muzikális szintet elérni óhajtó együttes produkcióira, hisz ezeket – a választmány tagjaként és a nagybőgő-szólam vezetőjeként – természetesen továbbítottam zenésztársaim felé, mivel egyértelmű volt, hogy a legfontosabb dolgokról beszéltetek, s a lehető legnagyobb jóindulat és segítőkészség vezérelt Benneteket.
Az idő tájt már több éves, bensőséges kapcsolat fűzött össze bennünket, s össze-jöveteleink, melyek a szakmaközi gondolatok átbeszélésének-megtárgyalásának, a saját hivatásunkat érintő elképzelések érdeklődő és értő közegben való, hiteles megmérettetésének úgy nyitottak tág teret, hogy együttléteink során – az egyete-mes irodalom, a képző- és zeneművészet odaadó szeretete által sugalmazottan, az örök érvényű művekben felvetett kérdések minél pontosabb felfogására és meg-válaszolására törekedve – hallatlanul magas tudati szférákat elérni szándékozó szellemiség megközelítését célozhattuk meg: s így, utólag visszatekintve szilárd meggyőződésem, hogy némelykor a legteljesebb mértékben sikeresen.
Amikor én – Zemplényi Ferenc irodalomtörténészhez és feleségéhez, Egyed Alizhoz, találkozásaink talán legenergikusabb szervezőjéhez, aki a tibeti zene-kultúra nemzetközileg elismert tudósa lett, s jelenleg az Egyesült Államokban él és tanít, valamint Széphelyi F. György művészettörténészhez és nejéhez, Schulcz Katalinhoz fűződő, néhány évvel korábbról datálódó barátságunkon keresztül – kapcsolatba kerültem Veled, Ti már javában a középiskolai reformtankönyvön dolgoztatok. Élénken emlékszem a közös zenehallgatásokat megelőző – esetleg olykor megszakító –, vagy az azokat követő heves vitákra, az érvelések sokszínű-ségére – ugyanis a nézetek, vélemények sokfélesége amomidzsi-levelek fentebb leírni megkísérelt színpompájának változatosságához voltak csupán hasonlítha-tók –, a hivatkozott forrásanyag hihetetlen bőségére, a szellemes riposztokra:
óriási élmény volt Veletek együtt lenni úgy, hogy mindeközben a legnagyobb előadók és együttesek interpretációiban gyönyörködhettünk, hiszen Feri legen-dás hanghordozó gyűjteménye kimeríthetetlen kútfőként állt az elmúlt évszázad legjobb felvételeinek élvezetére szomjazó barátok, ismerősök rendelkezésére.
Ó, s azok a felejthetetlen lemezhallgatások, András, melyek alkalmával a klasszikusok mellett a könnyebb műfajokba sorolható opusokat derítettük fel,
184
és amiket azután tudományos alaposságú elemzéseid követtek! Mintha tegnap történt volna mindez, olyan élénken emlékszem például az 1979-es év Szilveszter estéjére, amit Nálatok, az akkori, Törökvész úti lakásotokban töltöttünk – s feleségem, Éva szíve alatt részt vett már ezen az összejövetelen Andrea leányunk is (aki azután május 10-én, közös születésnapotokon jött világra) –, amikor kimerítő, tanulmányszintű előadást hallhattunk Tőled a hatvanas-hetvenes évek hazai beatzene szövegeinek bizonyos rejtett vonatkozásairól, feltárva szimbolikájuk eladdig csupán halványan sejtett, illetőleg ismeretlen összefüggéseit. Szintúgy ide kívánkozik a kedvelt számaidból összeállított, érdekfeszítő gyűjtemények megemlítése, melyek különösen akkor jelentenek óriási élményt, ha személyesen, a Magad elsöprő dinamizmusával hívod fel a figyelmet a fontosnak tartott részletekre.
Hadd ejtsek szót arról, hogy milyen nagy megtiszteltetés volt számomra, ami-korKosztolányi Ady-komplexumacímű filológiai regényed kéziratának első olva-sói között lehettem! Esetleg ama gondolatébresztő, történelmi távlatokat nyitó, ugyanakkor meghatóan bensőséges videóról, melyet szeretett Édesanyád emlé-kére készítettél-kompiláltál leányoddal, Mandyval együtt. Vagy kitűnő előadó-művészi képességeidről, arról, hogy mily magával ragadóan, milyen ellenállha-tatlanul sodró lendülettel olvastad fel nemrég egyik kedvenc íród kisregényét.
Netán egész egyszerűen arról, hogy mekkora örömet is jelent az, amikor – mielőtt még az újonnan beszerzett zenei különlegességek várva várt meghallgatására sort kerítenénk Nálatok – a megszokott természetességeddel és közvetlenségeddel teszed fel a kérdést: „Hogy vagy, édes öregem?”
Nem marad más hátra, András – hiszen a megadott hétezres karakterszámot leg-feljebb hétszázhetvennel szeretném csak meghaladni –, mint hogy visszakanya-rodva köszöntőm elejére, felidézzem acukubaifeliratának mély értelmű üzenetét, ezzel kívánva Neked az elkövetkezendő dolgos évtizedekre kitűnő egészséget, kimeríthetetlen energiákat és ragyogó kedélyt a Téged érdeklő, egyelőre azonban Általad esetleg még fel nem tárt területek csupáncsak az eddigi tevékenységeid alaposságához és pedáns pontosságához mérhető, meg nem alkuvó hitelességgel és a Reád jellemző lelkesedéssel történő felderítéséhez!