– Uram! A késemért jöttem!
– Hol hagyta?
– Valami matrózban.
– Milyen kés volt?
– Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?
– Várjunk… Csak lassan, kérem… Milyen volt a nyele?
– Kagyló.
– Hány részből?
– Egy darabból készült.
– Akkor nincs baj. Megvan a kés!
– Hol?
– A hátamban.
– Köszönöm…
– Kérem… A csapos mesélte, hogy milyen szép kés van bennem. Egy darab húszcentis kagylóritkaság.
– Forduljon meg kérem, hogy kivegyem…
– Kitartás! A kocsmáros azt mondta, hogy amíg nem hoz orvost, hagyjam bent a kést, különben elvérzek. A kocsmáros ért ehhez, mert itt már öltek orvost is. Régi étterem.¹
A beszélgetés ebben a barátságos mederben folytatódik tovább, mígnem a kagy-lónyelű ritkaságot ki nem cserélik egy közönséges darabra, hiszen a gazdájának, Fülig Jimmynek égető szüksége van rá.
Ebből a rövidke és sokat idézett kis párbeszédből pedig vegytisztán lepárol-hatjuk a rejtői világlátás esszenciáját. A humor egyik forrása az, hogy a sze-replők gyökeresen máshogyan viselkednek, mint ahogyan a hétköznapi életben várhatnánk tőlük: hisztérikus szóváltás helyett kedélyesen és főként nagyon udvariasan beszélgetnek egymással, holott az egyikük életveszélyes állapotba került a másik miatt. Ez azonban egyáltalán nem a maga drámaiságában jelenik meg (gondoljunk bele: egy késsel a hátában az embernek minden oka meglehet a halálfélelemre), hanem afféle közhelyes aggályoskodásban, hogy „az egészség mindennél fontosabb”. Említésre méltó továbbá, hogy a konkrét életveszélyes helyzet közben is időt szakítanak a felek a kés esztétikai értékének a méltatására,
¹ REJTŐ Jenő:Piszkos Fred, a kapitány.Bp., Albatrosz Könyvek, 1958., 5.
sőt, mintha az áldozat maga is büszke lenne rá, milyen szép fegyvert böktek a hátába.
Abszurdnak tűnik az egész jelenet, hiszen teljesen ellentmond mindannak, amit a hasonló élethelyzetekről gondolhatunk. A mindennapi életvilágban a ké-selést többnyire kevésbé iskolázott, antiszociális emberek konfliktuskezelő stra-tégiájaként azonosítjuk, olyan agresszív gesztusként, mely felrúgja a társadalmi együttélés normáit – vagyis mélységes ellenszenvet és viszolygást vált ki a békés állampolgárból. Az efféle eseteket inkább szociológusok, pszichológusok és kri-minológusok illetékességi körébe utaljuk, ha pedig irodalomban olvasunk róla, az többnyire kemény szociohorror.
Jelen esetben azonban egyáltalán nem erről van szó. Ha a sarki kocsmában vagy az utcán lennénk hasonló eset tanúi, akkor azt minden bizonnyal félelmetesnek és normasértőnek ítélnénk. Ezt a rövidke dialógust azonban inkább érzékeljük a maga abszurditásában is humorosnak, mintsem fenyegetőnek, s ennek a magya-rázata pedig az lehet, hogy a jelenet brutalitását kioltja a könnyed és szellemes társalgás. A beszélgetés hangneme és témái olyannyira nem passzolnak a hely-zethez, hogy a kettő közti feszültség nevetésre ingerli a jámbor olvasót.
Arról nem is beszélve, amikor az áldozat azzal magyarázza a kocsmáros szak-értelmét egészségügyi kérdésekben, hogy ott már öltek orvost is. Semmiféle lo-gikai kapcsolat nincs ugyanis a két tényállás között, vagyis ennek feltételezése is kimozdítja észjárásunkat a megszokott kerékvágásból egy olyan ismeretlen terepre, ahol másfajta világlátások, életvezetési stratégiák, erkölcsök, szokások érvényesek. Ez a rejtői miliő egyik nagy titka: a megszokott, mindennapi világunk csupán elrugaszkodási pontul szolgál egy olyan univerzumba, ahol minden a feje tetején áll, ahol nem érvényesek sem a logika szabályai, sem pedig a megszokott normák.
A rejtői atmoszféra egyedülálló humora és bája pontosan abból a feszültségből fakad, ami a megszokott észjárások és szokások, valamint a Fülig Jimmyhez hasonló szereplők gondolkodásmódja és életstílusa között szikrázik fel. Ahogyan Freud is írja, a vicctechnika gyakran él az abszurditással, logikai hibával, ennek célja és hatása azonban az örömszerzés, amit az „értelmetlenség örömének” ne-vez². S amit úgy jellemez, hogy „éppenséggel a józan ész által tiltott tevékenység vonzereje okozza a legfőbb élvezetet. A játék ekkor már annak eszköze, hogy kivonja magát a józan és kritikus ész elnyomása alól”³. A vicc megkérdőjelezi a fennálló társadalmi és erkölcsi rendet, amit – ahogyan Freud is utal rá – nem a humanitás és a morál, hanem a hatalmon levők önzése alakított ki. A társadalmi
² Vö. FREUD, Sigmund: A vicc és viszonya a tudattalanhoz (Bart István fordítása). In: Uő.:Esszék, Bp., Gondolat Kiadó, 1982. 140.
³ Uo.,141.
98
élet rigorózus szabályai és kínzó szükségei nem hagynak túl sok örömforrást az embernek, ezért „a konfliktust […] kerülőúton lehet megoldani”⁴.
Érdemes felidézni Bahtyin leírásait is a karneváli tudatról, hiszen Rejtő esetében is valamifajta groteszk, karneváli világba csöppenünk. Az orosz tudós is két társadalmi s egyben ideológiai síkot különböztet meg: a hatalmon levők és az elnyomottak világát. Az általa leírt népi nevetéskultúra természetesen az utóbbi-akhoz kapcsolódik, és a hivatalos, valamint „magas” irodalmi szférán kívül élt és virult, egyfajta illegalitásban, s ennek köszönhető, hogy „kivételes radikalizmusra, szabadságra és kíméletlen tárgyilagosságra tehetett szert”⁵ . A nevetés kultúrája ellenkultúra, mindenféle hivatalos, komoly és represszív hatalom ellenlábasa, és nagyon fontos, hogy „megbonthatatlan belső összefüggésben van a szabadság-gal”⁶. A nevetésnek felszabadító ereje van, mert általa kis időre erőtlennek és félredobhatónak tűnnek azok a szabályok, melyek a mindennapokban gúzsba kötnek. Bahtyin továbbá megtisztító erőt is tulajdonít neki, hiszen a nevetés kigúnyolja az illúziókat, dogmákat, leegyszerűsítéseket, a félelmeket, a megcson-tosodott közhelyeket, a fanatizmust és az egysíkúságot.
Rejtő „fordított világában” a kikötők karneváli népe testesíti meg a hivatalos-sággal szembenálló „népi kultúrát”. A kékszakállú Wagner úr, Piszkos Fred, Fülig Jimmy vagy hasonló alvilági emberek festői figurája tökéletesen opponálja az általunk megszokott, otthonos, ám börtönné válni hajlamos világunkat, ahol az érvényes normák és kijelölt keretek között igen korlátozottak az ember öröm-szerzési lehetőségei.
Piszkos Fredet és társait tekintve éppen az az egyik leginkább figyelemre-méltó dolog, hogy figurái szinte kivétel nélkül kerültek már összeütközésbe a törvénnyel. A már emlegetett Fülig Jimmy azért jött el előző állomáshelyéről, mert minden nap jelentkeznie kellene a rendőrségen, és vérig sértődik, mikor a papírjait firtatják, s hozzá hasonlóan szinte kivétel nélkül az összes többi hős is törvényen kívüli. Ez a státusz azonban nemhogy nem drámai vagy tragikus számukra, hanem egy szabadabb élet lehetőségét jelenti. Ám annak ellenére, hogy szigorúan véve bűnözőkről van szó, többségükről éles helyzetben kiderül, hogy helyén van a szívük. Bizonyos értelemben akár társadalomkritikus művekként is értelmezhetjük ezeket a regényeket, hiszen nemegyszer mutatnak rá a fennálló hatalom által támogatott törvényes rend bornírtságára vagy éppen embertelensé-gére, amivel szemben az illegalitásba vonult hősök képviselik a humánumot és a moralitást.
Természetesen mese ez az egész univerzum, „vagánymitológia”, festői, ám mégis egysíkú figurákkal. Csakhogy éppen abban a korban születtek ezek a
⁴ Uo., 126.
⁵ BAHTYIN, Mihail: François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája (Könczöl Csaba és Raincsák Réka fordítása). Bp., Osiris, 2002., 83.
⁶ Uo., 101.
könyvek, amikor a külvilág nemcsak az örömszerzés lehetőségét vette el az egyszeri embertől, hanem akár az életét is – mint ahogyan Rejtőtől is. Ezért írja Veres András: „érthető, hogy az 1930–1940-es évek fordulóján miért vált az egyre szorongatottabb pesti közönség körében annyira népszerűvé a szabadságvágynak ez a lapidáris, a vásári ponyvából eredeztethető megjelenítése”.⁷ Az egyre több mindenre kiterjedő represszióval szemben a nevetés, a vicc kínál menedéket. És ad eszközt a fegyvertelenek kezébe.
⁷ VERES András: A ponyva klasszikusa. In Szegedy-Maszák Mihály és Veres András (szerk.),A magyar irodalom történetei. 1920-től napjainkig,Bp., Gondolat Kiadó, 2007., 382.
100