Rainer Maria Rilke életművének értékeit, hatásának sokrétűségét nem kell külö-nösebben bizonyítani. Már a múlt századfordulón ismertségre és népszerűségre tett szert a magyar olvasók előtt is, részben az akkor még köznapibb használatú német nyelv, részben a különböző műfordítások által.
Kosztolányi Dezső az egyik első hazai átültetői közé tartozott, De profundis című versének fordítását 1908-ban jelentette meg A Hét,s ettől kezdve a német költő haláláig foglalkoztatta.Herbsttag című, 1906-ban megjelent versének ma-gyar változatát aModern költők(1914) című gyűjteményében adta közre.¹ E vers a mai napig nagy hatást gyakorol a versszerető olvasókra, magyar fordításai is kiemelkedő számúak. László Erika disszertációjában huszonhárom, más és más szerzőtől származó átültetésről tud,² e sorok írója huszonnyolcnál abbahagyta a számolást.³ Ez a tény önmagában jelez egy problémát, és előrevetít egy feladatot:
ahogyan Kozocsa Sándor elkészítette Charles Baudelaire magyar fordításainak, illetve recepciójának bibliográfiáját,⁴ ugyanúgy érdemes lenne hasonló kéziköny-vet szerkeszteni Rilke magyar átültetéseiről is. Egy ilyen munka a nyilvánvaló önértékén túl számtalan felfedezéssel is járna, hiszen a nagy műfordítói életmű-vek mellett ma már ismeretlenségbe hullott irodalmárok is tolmácsolták egykor Rilkét, másfelől történeti és elméleti tanulságokat is eredményez(het)ne ennek alapján időbeliség és nyelvi megoldások egymáshoz rendelése, azaz egy-egy vers – például aHerbsttag– (magyar) fordítói sztemmájának összeállítása, sőt: nyelvek közötti vándorlásának nyomon követése.
* Részlet egy készülő, hosszabb tanulmányból.
¹ Köszönet Dobás Katának, aki a Kosztolányi-forrásjegyzék még le nem zárt gyűjtését is rendel-kezésre bocsátotta.
² László Erika:Magyar „Rilkék”. Bp., 2010, Kézirat. 346 p.
³ Talán nem lenne tanulság nélküli a nevek felsorolása, érzékeltetve a generációk egymásutánját, de itt most eltekintünk ettől.
⁴ Kozocsa Sándor:Baudelaire Magyarországon.Bp., 1969, [ELTE BTK Francia Nyelv és Irodalom Tanszék]. 303 p. A bibliográfia időhatára a kezdetektől a hatvanas évek végéig tart. Szász Ferenc két hasonló munkája igen hasznos, de a második óta is elmúlt már két évtized.
Őszi nap
Uram: itt az idő. Oly hosszú volt a nyár.
A napórán fektesd el hosszú árnyad s engedd az orkánt a pusztára már.
Herbsttag
Herr: es ist Zeit. Der Sommer war sehr groß.
Leg deinen Schatten auf die Sonnenuhren, und auf den Fluren laß die Winde los.
Még csak néhány kövér gyümölcsöt éressz, adj nékik még két délies napot,
hogy belük napfénytől lenne édes, míg a tüzét borrá változtatod.
Befiehl den letzten Früchten voll zu sein;
gib ihnen noch zwei südlichere Tage, dränge sie zur Vollendung hin und jage die letzte Süße in den schweren Wein.
Kinek nincs háza, annak sose lesz tán, ki egyedül van, egyedül marad,
hosszú levelet/leveleket ír és olvas eztán, vagy bús allékban járkál hallgatag s bámulja a fakó napsugarat.
Wer jetzt kein Haus hat, baut sich keines mehr.
Wer jetzt allein ist, wird es lange bleiben, wird wachen, lesen, lange Briefe schreiben und wird in den Alleen hin und her unruhig wandern, wenn die Blätter treiben.
Rilke versének nagy nemzetközi és részleges magyar szakirodalma van, megköze-lítése, elemzése, értelmezése több iskola, irányzat elképzelései alapján lehetséges.
Egy komparatisztikai jellegű vizsgálat előtt talán érdemes rögzíteni a beszélő ver-sen belüli változó helyzetét, aki az első szó beleértésével megnevezi/megszólítja a létfölötti és a létező hierarchiáját, hogy nyomban feladatkijelölésekkel egymás mellé helyezve őket, az egyirányú kapcsolatot társassá tegye. Az első két mon-dat nyelvi redukciója s a következő kettő mellérendelő tagmonmon-datai a korlátlan bizalom, az azonosulási vágy jelei, mintha megérkezett volna valahová, mintha önmagának mondaná, a vers beszélője úgy ad feladatokat az Évszakok Őrizőjé-nek, ahogy csak egyenrangúak szólhatnak egymáshoz. A vers mégis csupán egy kudarc lenyomata: a megnevezés előtti hierarchia eltűnik ugyan, ám a megszólítás nem hoz dialógust, s a bizalom legfeljebb a magányos vallomásra elég. Godot-ra, a kölcsönös beszédre, várni kell tovább.
Elismerve és egyetértve avval, hogy minden (mű)fordítás vesztett csaták, fél-kész megoldások eredménye lehet, először a felütést kell szemügyre venni. „Herr:
es ist Zeit. Der Sommer war sehr groß.” – mondja a vers beszélője. A sor spanyolul:
„Señor: es hora. Largo fue el verano.”,⁵ franciául: „Seigneur: il est maintenant temps. L’été fut très grand.”,⁶ illetve angolul: „Lord, it is time! Your summer’s reign was grand.”⁷ Az alanyesetben álló megszólított nevét, azaz a megszólítást – szemben az idézettekkel – minden hazai fordítás személyraggal ellátva – ál-talában „Uram”, Vajda András „Urunk” alakban – adja vissza, legfeljebb annyi
⁵ Jaime Ferreiro fordítása.
⁶ Maurice Betz fordítása.
⁷ Walter A. Aue fordítása.
40
változatossággal, hogy a szót az első három sor különböző helyeire illesztik.
Kétségtelenül nehéz, szinte megoldhatatlan feladat magyarul újramondani az első két kopogó mondatot, de nem lehetetlen. Rilke a hiányos vagy inkább bizonytalan, többértelmű nyelvtani szerkezettel a világtól való eltávolodást, a megélt élet elszánását⁸ érzékelteti: mindkettő megfoszt attól, ami addig volt. Ezt a hiányt gyöngítik a magyar változatok a személyragos alakkal, ragaszkodva a célnyelv-hez, ellépve a forrásnyelvtől. Hűség és hűtlenség lehetőségein töprengve, felötlik Berzsenyi DánielFohászkodáscímű versének kezdete, pontosabban a megszólítás gesztusa – mintájára pedig az első sor: „Isten: idő van. A nyár nagyon nagy volt.” Igaz, a felvilágosult hódolat kizárja a rilkei bensőségességet, viszont ennél a megszólításnál ami alanyeset, az magyarul is az marad. Bár a szótagszám eggyel bővül, de Kosztolányi megoldása is hosszabb, mint az eredeti. Csak talán az ’i’ és
’n’ betűk ismétlődése, a ’nagyon nagy’ fokozása zavaró, ámde ami első olvasásra szokatlannak látszik – ahogy zavarba ejtő volt Rilke verse születésekor németül is – az idő múlásával hamar eltűnhet. És mégis, csapda csapda hátán: a tolmács, aki egy idegen szó legkézenfekvőbb anyanyelvi megfelelőjével fordít, értelmet veszíthet, ha viszont az anyanyelvi szerkezetet kívánja visszaadni, az eredetihez nem tartozó asszociációk sorát indíthatja el.
Párhuzamosan olvasva Kosztolányi versét, soronként mellé téve Rilke ere-detijét, több eltérést lehet találni a forrásszöveghez képest, más szavakat, más kifejezéseket, kihagyást – talán formai kényszer miatt –; ezek közül az utolsó versszak középső sorában lévő a legsokatmondóbb. „Wird wachen, lesen, lange Briefe schreiben” – szó szerint: virrasztani fog, olvasni, hosszú leveleket írni.
Az infinitivusok a magány feloldásának egymás után következő állomásai: a szembenézés, a passzív és aktív oldódási vágy, amelyek közül Kosztolányi éppen a legfontosabbat, az elsőt ejtette el. Az ő verse egyébként is lágyabb, szecesszi-ósabb, másképp adja vissza az elveszettséget, súlytalanná teszi a versbeli idő változását, a ragozott főnévvel személyes körbe vonja a megnevezettet, ezáltal tompítja a megszólalás/megszólítás feszültségét, a párbeszéd szomját, a vallomás befejez(het)etlenségét. Ezek a megállapítások természetesen nem a tükörfordítást kérik számon, nyilvánvaló, hogy azŐszi napmögött egy másik személyiség áll, más tapasztalatokkal, aminek egyik következménye, hogy – mivel Kosztolányi fordítása feltételezhetően Rilke versének első, de mindenesetre hamar ismert-ségre jutó átültetése –, erősen befolyásolta az utána következő változatait is. A (mű)fordító valóban csak szavakat ad vissza, de szavai visszahatnak az eredeti műre is. „A fordítás mindig ferdítés is” – mondja Kosztolányi. Valóban, látjuk.
⁸ Ez a léttapasztalat Kosztolányi életében csak később, például aMarcus Aureliussoraiban jelenik majd meg igen erősen.