Esettanulmány-vázlat
A rendkívül magas szintű sajtót produkáló koalíciós korszakban, 1945 után formá-lisanminden lap, a napi- és hetilapok, a folyóiratok is, valamilyen szervezethez, politikai párthoz, társadalmi szervezethez, baráti társasághoz kötődtek, mert a kivérzett országban a papírhiány miatt csak így lehetett lapengedélyhez jutni. A fordulat éveinek átmenetében azonban elhallgattatták, jobb esetben kivéreztették vagy áthangolták a lapok többségét, némelyeket megtűrtek. Megszűnt – szűkítsük az optikát a művészetek területére – az irodalom önszerveződésének lehetősége.
Az 1949-es alkotmány VIII. fejezetének 55. § szerint „(1) a Magyar Népköz-társaság a dolgozók érdekeinek megfelelően biztosítja a szólásszabadságot, a sajtószabadságot, a gyülekezési szabadságot. (2) Az állam e jogok érvényesítésére a dolgozók rendelkezésére bocsátja a szükséges anyagi eszközöket”. A rugalmasan értelmezhető fogalmazás öntudatos kommunista-szocialista értelmezése szerint az egymást váltó korszakokban – egészen a rendszerváltásig – nem volt Magyar-országon cenzúra. Hogy volt – nem kérdés. Az irodalom történetében az első ellenlap a rafinált címmel életre hívott Csillag volt, előkészítette például a Ma-gyarok, azÚjhold, azAlkotás, aSorsunk, a (Magyar-Francia Társaság kiadásában megjelenő)Nagyvilág, aVálasz és megannyi más orgánum megszűnését.¹ (Azért nem álljuk meg, hogy ne említsük, 1949 szeptemberében a Vallás és Közoktatási Minisztérium Országos Diákjóléti és Kollégiumi Hivatala körlevelet írt aValóság valamennyi régi számának a kollégiumi könyvtárakból való bevonása ügyében.
Még az is szerepelt a körlevélben, hogy azelőtt kezdjenek hozzá a munkához, amint a hivatalos selejtezési jegyzék leérkezik. A berendezkedő kommunista rend-szer már saját folyóiratának korábbi számaitól is félt.)
¹ A megszüntetésre törekvést persze álcázták, az anyagiakra hivatkozva: „A VÁLASZ anyagi bajokkal küzd. […] Lapunk árát – a kevésbé tehetősekre gondolva – csaknem az előállítás költségében állapítottuk meg. Igen sok példányt küldünk feleáron. Azokat az olvasóinkat, akiknek módjuk van rá, arra kérjük, fizessenek elő hosszabb időre és a maguk előfizetésén kívül vállalják egy összegben vagy részletekben mások előfizetését is, olyanokét, akiknek nem jut erre. (AVálaszfelelős szerkesztője, 1949. március)” – A jelzőtlenCsillagvisszautalt a „központi” orgánum szerepét betöltőMagyar Csillagra, ez az asszociáció pedig halványan felidézte aNyugatot is.
Az Alkotmány idézett (2) bekezdése szerint „az állam” biztosította a szüksé-ges anyagi eszközöket. A gyakorlatban ez azt is jelentette, hogy lapot, folyó-iratot csak felülről lehetett alapítani. Még pontosabban ez azt takarta, hogy a (mindenkori) Politikai Bizottság döntött az alapítás és a kinevezések ügyében.² Létezett a minisztertanács Tájékoztatási Hivatala, ez az állami szervezet azonban nem volt önjáró, jórészt foglalkoztatási adminisztratív ügyeket intézett, valójában végrehajtó szervezet volt. A folyóiratok közvetlen pártirányítás alatt működtek, de legalábbis kettős ellenőrzés alatt. A Művelődési Minisztérium képezte az első, közvetlen szintet, és valljuk meg, a kevesebb veszélyt rejtőt is. Az irodalmi lapok működésért felelő miniszterhelyettes – Tóth Dezső – mégiscsak irodalomtörté-nész volt, könnyebben intézte a letolásokat, időnként még a nagyobb veszély elhárítására is képes volt. A 80-as évek legelején a művelődési miniszter az adott viszonyok között liberális, a pártvezetéssel konfrontatív viszonyt is vállaló, önjáró Pozsgay Imre volt. A hatalmi játszmában – ez közismert – más-más helyen állt a minisztérium két vezetője.
Az irodalmi lapok a 80-as évekre hosszú múltra tekintettek vissza. AKortárs, az Új Írás, a Jelenkor, aTiszatáj, az Alföld mögött mind-mind évtizedes múlt állt.³ Ez a múlt azonban nem volt konfliktusmentes. Csakhogy a hatalmi apparátus óvakodott megszüntetni lapot. Fegyelmi ügyekben az eljárás rutinszerű volt:
figyelmeztetések után kiemelték a főszerkesztőt, helyére valaki mást neveztek ki, megbízhatónak tekintett „elvtársat”, aki feladatul kapta, hogy a folyóiratot a helyes irányba fordítsa, azaz biztosítsa – csak jelzésszerűen fogalmazva itt – a marxista dominanciát. A valóságban azonban rendre másként történt. Nem a főszerkesztő fordította el a kormánykereket, hanem a munkatársak hasonították magukhoz a rendszabályozás feladatával érkező „idegent”. Jól dokumentálja ezt a Valóság⁴ példája: a Szovjetunióban végzett és ott kandidátusi fokozatot szerző, a Társadalmi Szemlétől érkező marxista Wirth Ádám váltotta a túlságosan szuverén Hegedűs Andrást, egykori miniszterelnököt; aValóságnemhogy visszafogottabb lett volna, hanem az ott dolgozók radikalizálódása alakította magához az új fő-szerkesztőt. És végigvehetnénk az irodalmi lapok élén álló vezetők cseréjét – hasonló eredményre jutnánk. A politikai felügyelet részét képezték a rendszeres főszerkesztői értekezletek. A politikai napilapok főszerkesztőit hetente hívta érte-kezletre az APO. A hetilapokét havonta, a folyóiratokéit negyedévente hívta meg vagy a minisztérium vagy a pártközpont. A kétféle meghívó előrevetített valamit
² AMagyar Hírlapnak, „a kormány lapjának” létrejötte a gazdasági reformokkal egy időben, 1968-ban inkább szimbolikus jelzés volt, főként a nyugat felé: a párt- és az állami irányítás különbözését, önállóságát akarták vele dokumentálni.
³ Lásd aProgram és hivatás. Magyar folyóiratok programcikkeinek válogatott gyűjteménye c.
többszerzős kötetet, Bp., Gondolat, 1978.
⁴ Az olvasó tudja, az 1958-ban indult, a TIT által indítottValóságról beszélünk, amely folyóirat József Attilára hivatkozott, s már nem az 1945-ben a kommunisták, jelesül a MADISZ létre-hozta orgánumra.
142
a hangnemből, az állami meghívó békésebb két órát sejtetett, a pártközponti konfrontatívabb kritikát jósolt. Az értekezletek napirendje konstans volt: először egy tájékoztatóra került sor, amolyan beavató hangnemben, a nagy nyilvánosság előtt nem pertraktált ügyekről hallottak a résztvevők, majd az előző értekezlet óta eltelt időszakban megjelent lapszámok elemzése következett. Elemzése? Inkább intelmek közlése, mégpedig hibalisták elősorolása alapján, a miheztartás végett.
Melyik lap melyik publikációja sértette meg a soha sehol le nem írt publikációs-politikai normákat. Aszóbeliség jellemezte az irányítást, soha semmit nem adott írásba. Feltehetően létező levéltári források mellett aTiszatájfőszerkesztőjének, Vörös Lászlónak köszönhető, hogy sok minden megőrződött az ezeken elhang-zottakból.⁵
Az irodalompolitika elerőtlenedését, közeli csődjét előjelezte a Mozgó Világ főszerkesztőjének leváltása 1983 őszén. Soha nem látott szolidaritás mutatkozott a lap közösségében és körülötte. Példátlan módon nem sikerült véghezvinni a bevált gyakorlatot, az elfogadhatatlanná vélt kiemelt személy újra cserélését. A szerkesztőségkollektívefelmondott, beleértve a kézbesítő munkakörben dolgozót is, megtagadta az együttműködést a kijelölt szerkesztővel. Átmenetileg – ilyen sem volt még – a Lapkiadó Vállalat igazgatója „jegyezte” a folyóiratot, a lapszámok anyagát úgy tarhálta össze. A szerkesztőség tagjait országszerte ankétokra hívták, és végül sor került a még inkább szokatlanra: Tamás Gáspár Miklós nyilvános vi-tára hívta ki a miniszterhelyettest, adjon számot döntésükről. A beszélgetést a Sza-bad Európa sugározta haza, és így azok is értesültek róla, akik nem fértek be a Jogi Kar hatalmas előadójába. Mindez – ha szűrőkön és a hatalom oldaláról nem kívánt erősítőkön át is, hiszen a SZER közreműködése felerősítette az eseménynek vissz-hangját – eljutott az érdeklődőkhöz. Miként 1986-ban aTiszatájbetiltása (!) is.
Mindezek mögött és az itt jelzésszerűen felidézett eseményeknél már kicsit korábban, egy intern vita is elindult az Illyés körüli bizalmas, belső körben. Illyés szemére hányta az őt tisztelő „ötveneseknek”, hogy nem tudtak nemzedékként megszerveződni, még folyóiratuk sincs. A fiatalokat bántó vita során – akik úgy érezték, ha Illyés nem kaphatott lapot életében, méltatlan a szemrehányása –, megszületett a „döntés”: megpróbálkoznak a lapalapítással, és annak fővédnöke Illyés lesz. A 80. születésnap alkalmából megjelent Illyés Gyula élete képekben című kötet egy példányát úgy írták közösen alá: „Midőn a Hitelt megalapítot-tuk…”⁶ Ezen alkalommal „természetesen” a népiek voltak jelen, az aláírók köre is őket képviseli.⁷ Elindultak a jóhiszemű és kevésbé jóhiszemű tárgyalások, ezek
⁵ Vörös László:Szigorúan ellenőrzött mondatok. A főszerkesztői értekezletek történetéből 1975–
1986. Szeged, Tiszatáj-könyvek, 2004. Vörös László aTiszatájbetiltásáig, 1986 júliusáig állt a folyóirat élén.
⁶ A történetet Domokos Mátyás hangszalagra mondta és azt Kelevéz Ágnes publikálta is 1999 áprilisában aBeszélőben. 78–87.
⁷ Fakszimilében közli aHitel „megalapítóinak” aláírását a folyóirat XI. évfolyamának (1998) novemberi száma. 6–7.
történetét Domokos Mátyás rögzítette és közreadta. Itt most csak néhány olyan elem kiemelésére van mód, amelyek jelzik, mit nem tudott, nem akart „elviselni”
a kultúrpolitikai irányítás, miért kekeckedett, mik voltak a tervezet „robbanó”, az akkori lapstruktúra feltételrendszerével szembemenő elemei.
Előttem a lapalapítás egyik utolsó dokumentuma, az 1985. február 26-án beadott
„folyóirat-tervezet”. Ilyen maga az önszerveződés akarata. Abban is megnyilvánul, hogy a megindulást követően az esetleges, időközben beálló „változások kon-zekvenciát – a címváltozástól a lap megszűnéséig – a folyóirat kezdeményezői természetes formák és keretek között levonhassák”. Az együttműködés tehát kétoldalú, a főszerkesztői csereberével álcázott megszakítottság nem jöhet szóba, a látványos felmondás, kivonulás az irodalom oldaláról lehetséges. A szervezeti-adminisztratív keretekre vonatkozó kitétel is szokatlan volt azakkoriviszonyok között. „A folyóirat tevékenységéért, közleményeinek tartalmáért és jellegéért a szerkesztők és a szerzők a törvényes rendelkezésekben és a Magyar Népköz-társaság alkotmányában meghatározott feltételek szerint közvetlenül vállalják a teljes szellemi, erkölcsi, politikai és jogi felelősséget”. A mesterséges kiskorúság alóli kibújást rejtette a mondat, a felelősségvállalásra való igényt. Anyagi biz-tosítási garanciát kértek továbbá a nyomdaipari és terjesztési tevékenységre – ilyesmi eddig fel sem merült a lapkiadók⁸ pénzügyi keretében, de talán megfo-galmazódott a bizonyos szempontból automatizmusok börtönében működő lapok munkatársaiban. A kereteket adottnak vélték, és nem is gondoltak rájuk. Ennek a rájuk erőltetett felelősségnélküliségnek az ára a példányszámok mesterséges kialakítása volt: például azÉSpéldányszámának felső limitje 60 ezer volt. Annál több példányban még a közéleti viták, valóban felfokozott olvasói igény esetén sem jelenhetett meg a hetilap; közismert volt anno, hogy illett jóban lenni egy-egy újságárussal, aki eltette a lapszámot a jó kuncsaftjainak. De a fordított eset is előfordulhatott: a terjesztés visszafogása, a lapszámok raktárba süllyesztése.
Erre rálátása úgyszólván senkinek nem volt, elsősorban a lapok szerkesztőinek nem. A mai technikai feltételek között már megmosolyogható elvárás volt, hogy biztosítsák a „számonként egyhónapos nyomdai átfutási időt”. Havilapok esetén ez 3, azaz három hónap volt. Kézirat-előkészítés – papíron, nyomdai kéziszedés, korrektúra – postai úton a szerzőknek, tördelt korrektúra, szerkesztőségi újra-olvasás. Ebben talán nem volt ellenséges szándék: ezt tudta a szervezet, és a nyomdák nem a folyóiratokból éltek. De kétségtelen: a rendszer ezzel úgyszólván technikai értelemben is kiküszöbölte a friss hírek közlését. Erre legfeljebb azÉlet és Irodalom volt képes, lévén hetilap. Az ÉS mumus volt: Illyés úgy tekintett a lapra, mint saját alacsonyabb szintű ütközési pontjára a kultúrpolitikával, és úgy
⁸ Lapkiadó Vállalat (a szocialista Osztap Bender, a mozgékony, okos és többnyire korrekt, lapjait és főként munkatársait nem egyszer erőteljesen védő Siklósi Norbert vezetésével) illetve Hírlapkiadó Vállalat. Ez utóbbi pártvállalat volt, vezetőjének nevét jellemző módon elfelejtettük.
144
nyilatkozott róla, mint ami nem is létezik. Ezt az axiómaként közismert konfliktust egy hetilap-monográfia fogja csak felderíthetni, de felteszem, módosulni fog ez a torzkép.⁹ A tervezettHitelt – mert mindvégig erről a lapról beszélek – egyfajta ellen-ÉS-nek szánták életre hívói. Periodicitását is ezért igazították – kényszerű megalkuvással persze – kéthetire. Az 1982-es alapító aktus népijeihez képest az 1986-os tervezet személyi állománya már jelentős bővülést hozott: Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula neve után – az ábécérendet követve – Hanák Péteré áll, majd Ilia Mihály, Karinthy Ferenc, Kocsis Zoltán, Lengyel Balázs, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes és Sára Sándor következik. A felelős szerkesztő Domokos Mátyás lett volna. Kocsis „mozgós” volt, az újholdasok ezenközben már csinálták az Újhold-évkönyveket. A népfrontosság ekkor még, mondhatni, kötelező volt.
Ebből aHitelből akkor nem lett semmi. Domokos Mátyás feladta a küzdelmet, nem tehetett mást, türelme, jóhiszeműsége elfogyott a velük való packázások alatt. Az „idő” azonban felgyorsult, és 1988 novemberében megjelent aHitelelső száma.1989 októberében pedig aHolmié. Domokos Mátyás – egy ideig legalábbis – mindkettőnek főszereplője volt. A főszerkesztőknek már nem kellett főszerkesztői értekezletre járniuk. Azt közöltek, akit akartak, igaz, megkezdődött a sokszor igen megalázó pénzfelhajtás is, a bizonytalan pályázatok és a személyes kuncsorgások korszaka. („Lapot kéne alapítani! Ó Hatvany! Ó Hatvany!” – ahogy Karinthy mondta volt. Csakhogy a Hatvanyak már nem léteztek.) De ez a szokatlanul újfajta pénzszerző munka is megérte:az irodalom önszerveződésének lehetősége a rendszerváltással végleg visszatért.
*
Epilógus: egyetem után pályámat a Művelődési Minisztériumban kezdtem 1980-ban, 1984 ősze és 1987 tavasza között az MSzMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályán dolgoztam. A minisztériumban feladatköröm a folyóira-tokkal volt kapcsolatos. Az utóbbi helyen már nem volt közöm az irodalomhoz.
Az irodalompolitikával foglalkozó évekhez való viszonyomat megírtam.¹⁰ Most is aláhúzom, hogy soha el nem múló nyomot hagyott bennem, a huszonhárom évesben, hogy a mellettem ülő művelt és nagy tudású, lapjukra igen büszke főszerkesztők, egyébként mind férfiak,félteka jelenlétemben. Soha ilyen rendszer ne épülhessen vissza Magyarországon, vallom.
⁹ Addig is ajánlom Faragó Vilmos egykori főszerkesztő-helyettes kispéldányszámú visszaem-lékezésének – Hosszú utca darabvég (Zenit könyvek. Móra, 2000 .) „Azt a lapot én nem ismerem” c. fejezetét. 227–232. Haláláig szeretett munkatársa volt azÉS-nek Nagy László, aki viszontszerette a lapot és munkatársait.
¹⁰ Utam Fejtőhöz. In: Jacqueline Cherrault Serper – Kende Péter – Litván György – Papp Gábor –Jacques Rupnik és Széchenyi Ágnes (szerk.):Hommage à Fejtő Ferenc. A 90 éves Fejtő Ferenc köszöntése emlékezésekkel és tanulmányokkal. Bp., Világosság, 1999. 288–300.