Jónéhányan elemezték már azÚj Magyar Múzeumlapjain 1851-ben lefolyt „Tudo-mány, magyar tudós”-vitát. A vita két legfontosabb részvevője Szontágh Gusztáv és Toldy Ferenc volt, s bár témák széles köre került terítékre, pengeváltásuk tétjét általában a tudományok művelésének kívánatos módjára, egyes ágainak értelmes-ségére vonatkozó nézetkülönbségük adta. A polémia alapjának rövid vázolása után itt az összecsapás egy olyan előzményét emelem ki, amelyet tudomásom szerint még senki nem hozott szóba.
Szontágh vitaindító cikkében megkérdőjelezte, hogy önmagában minden tudo-mány eleve „jó és hasznos” volna, s „igazságuk” mindig együtt járna „életreva-lóságukkal”. Erre nézve szembeállította a „productív, élethasznos” tudományokat és az „inproductív ismereteket”. Az előbbiek körébe sorolta a hadtudományt, a kereskedelemmel és iparral kapcsolatos gazdasági, műszaki és természettudo-mányokat, az utóbbiak közé pedig a humántudotermészettudo-mányokat, általában a múlttal és a művészettel foglalkozóakat, a történetírást, a jogtudományt, a filológiát.
Az előbbiekről azt tartotta, hogy azok „nélkül a nemzet sem állodalmilag, sem anyagilag fen nem állhat”; az utóbbiakat pedig a „szellemi fényüzés rovatába”
utalta, melyek művelésére csak az előbbiek kellő támogatása után fennmaradó szellemi és anyagi erőforrásokat tanácsos fordítani. Ezzel összhangban azt is két-ségbe vonta, hogy az irodalmat csakugyan olyan „szent kútfőnek” kell-e tartani, amelynek tudományos vizsgálata kiemelt jelentőségű volna a nemzet jólétére nézve.¹ Válaszcikkében Toldy persze hevesen vitatta mindezt. Egyrészt úgy látta, hogy a közelmúltban a politika már „az irodalmat nagyon is háttérbe szorította”.
Másrészt pedig amellett érvelt, hogy minden egyéb tudománynak is a bölcsészet az alapja, illetve ez szolgáltatja azt az „erkölcsi forrást” (szemben Szontágh „anyagi támaszaival”), amely egyrészt kiemeli az embert az állati sorból, másrészt pedig a nemzetet (ahogy már a múltban annyiszor tette) a jövőben is megmentheti az elenyészéstől. Mindezen okok mellett Toldy szemében a humaniórák éppen azért szorulnak anyagi értelemben is kiemelt „külső pártolásra”, mert „nem közvetlen hasznúak”, vagyis nem képesek saját finanszírozásukat előteremteni.²
¹ Gusztáv Szontagh,Tudomány, magyar tudós, Új Magyar Múzeum 1851. 7. 377–90.
² Toldy Ferenc,Ismét: Tudomány, magyar tudós. Értekező levél Szontágh Gusztávhoz, Új Magyar Múzeum 1851. 9. 469–486.
A vita más résztvevői is össztűz alá vették Szontághot, s a polémia végül az ő visszakozásával zárult: az Akadémia egy 1851-es nyári felolvasó ülésén gyakorolt nyilvános önkritikát. Mivel ezt a kései irodalomtörténeti emlékezet elégedetten szokta tudomásul venni, ezért ritkán kerül szóba, hogy Toldy 1857-ben még egyszer felújította a vitát azÚj Magyar Múzeumban, mégpedig éppen azért, mert úgy érezte, az azóta eltelt évek Szontágh eszméinek térnyeréséről tanúskodnak: „divattá [vált] humanisticai tudományok fél vállról nézése, sőt nevetségessé tétele”. E panaszához egy futó félmondatban fűzte hozzá: „emlékez-zünk csak a pesti József-ipartanoda megnyitása ünnepségén mondott beszédre s a közönség vidámságára”.³ A mondott intézmény (a Műszaki Egyetem elődje) 1846-ban jött létre, s tudható, hogy a hivatalos tanévnyitó kiemelt társadalmi eseménynek számított, a közönség soraiban a névadó József nádor és Széche-nyi István is jelen volt (ahogy ezek szerint Toldy is). De mi hangozhatott el az ünnepségen, ami annyira beakadt Toldynak, hogy még egy évtized múlva is keserűen utalt rá vissza? Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az Ipartanoda megnyitásakor mondott beszédeket (a tantervekkel együtt) még ab-ban az évben közzétették.⁴ Ha beleolvasunk e kis füzetecskébe, rögtön látjuk, nem csoda, hogy Toldyt borogatni kellett az ünnepség után. Karácsony Mihály igazgató ugyanis arról szólt, hogy az Ipartanoda hallgatói nem jutnak majd arra a sorsra, mint a „humanisticus tanodákba” járt diákok, akik végzés után csak tévelyegnek a világban, osztályrészük a nyomor: „Hány hazánkfia tévesztette igy el élet irányát?! hány felsőbb tanodákat végzett; de a’ tudományok mélyébe nem hatott okleveles szükölködik a’ mindennapi kenyérrel?! midőn a’ munkás és értelmes nem mondom gyárnok, de mesterember palotákat épit magának.”
A kilátástalan bölcsészjövőről már akkor sem lehetett kellemes hallani, de az igazi mélyütéseket a másik szónok, Arenstein József mennyiségtantanár vitte be a humaniórák képviselőinek. Beszédében egyrészt igyekezett minden szelet kifogni a bölcsészet társadalmi legitimációjának vitorlájából, és még személyükben is megtaposta annak művelőit. Nem csupán arra mutatott rá, hogy a műszaki és a természettudományok jellemzője „közvetlen haszonvehetőségük az élet legtöbb nemeiben, s elkerülhetlen szükségök annak némely ágaiban”, hanem arra is, hogy az elmeművelés alapját általában is a mennyiségtani tanulmányok adják („különös jótékony hatásuk az ész tehetségeinek kifejtésére”). Sőt, még aképzelőerőszellemi készsége is kiváltképp a matematika és a fizika révén képezhető, mivel az azokban alkalmazott ábrák, jelek és képletek olyan „képek” és „kifejezések”, melyek „csak a legélénkebb képzelő tehetség segitségével nyerhetnek plasticus idomot”,
ennél-³ Toldy Ferenc, Még egyszer magyarhoni humanismus és realismus.Új Magyar Muzeum, 1857.
433–441.
⁴ A’ pesti királyi József-Ipartanodának 1846-dik évi Szent-András hó 1-jén ünneplett megnyitásakor Karácsony Mihály ideiglenes igazgató által mondott beszéd, ’s dr. Arenstein József tanár által a’
mennyiségtan fontosságáról tartott értekezés, Pesten, Trattner–Károlyi, 1846.
50
fogva „a mennyiségtani tanulmányok a képzelő-tehetséget is rendkivül kifejtik, gyakorolják, erősítik”. Az érvelés célja jól láthatóan az, hogy a természettudomá-nyok illetékessége a teljes antropológiai mezőre kiterjedjen, vagyis a gyakorlati élet mellett még a humántudományok és a művészet legsajátabbnak érzett kész-ségét, a képzelőerő alkalmazását is a magáénak tulajdoníthassa.
Arenstein azonban ennél is továbbmegy, s rámutat, hogy a bölcsészet és az irodalom fő megnyilvánulási formája (vagy termelési ága), vagyis a könyvek írása és kiadása is kiszolgáltatott a reáltudományoknak. Mint kifejti, a könyvek előállításának új keletű olcsóságát a technikai fejlődés és a mérnöki tudományok tették lehetővé. S ezzel nem csupán a tudás széles körű terjedéséhez járultak hozzá (s nem csupán a saját területükön, hanem minden tudásformára nézve), hanem közvetve még az írók megélhetését is ezek biztosítják:
„korunkban már drágállják a könyvet ha nyomtatott íve többe kerül mint három vagy négy zsemlye, s a mellett még meg is kivánjuk, hogy a papír finom, a betük tiszták, a szedés hibátlan legyen. – Kétségkivül a papír-gyáraknak és könyvsajtónak köszönhetjük ezt; – mennyire terjesztetnek ez által az ismeretek, hány ember él a könyveknek ezen olcsóságuk okozta nagy keletéből, nem kell bővebben kifejtenem.”
Amellett tehát, hogy a művelődés alapjának az ipari-technológiai fejlődést teszi meg, Arenstein azt is odavágja a bölcsészeknek és az íróknak, hogy még tevé-kenységük mediális hordozója, a nyomtatott szöveg is a műszaki tudományok függvénye.
A végső döfést azonban az erkölcsi megítélésre tartogatja. A természettudósok ellenpontjaként úgy mutatja be a bölcsészeket, mint akik nem csupán az élettől tá-voli, igazi tudásnak nem, legfeljebb vélekedésnek tekinthető dolgokon rágódnak, hanem mint akik gőgös és felfuvalkodott, elitista és antidemokratikus bagázsként egyszersmind a haladás ellenségei is:
„Egy ipar-tanodának czélja nem lehet hogy maga körül egy szűk, a’ többi élettül elválasztott kört képezzen, vagy a’ nemzet egy osztályát mivelje, vagy véleményeket képviseljen, hanem czélja hogy betöltvén a’ hézagot a’ miveletlen és tudós között, közhasznú tanítmányait minél többekre ter-jessze ’s így egy jólétnek alapját vesse (…) nem lehet czélja: hogy magát tudományosságban burkolván gőgösen lenézzen a’ gyakorlati élet’ terhe-ire, hanem hogy azokba vegyülvén, eszközöket nyujtson könnyitésökre és megosztásukra; – nem lehet végre czélja: hogy tanokat vizsgáljon, vagy találmányokat csodáljon, mellyek egy század előtt ujak voltak, hanem hogy szüntelen kisérője a’ haladásnak egyeseknek szerencsés, közhasznú ideáit tüstént kiszemelje, honosítsa, a’ nép tulajdonává tegye”. (11)
A bölcsészet bírálata tehát egyszerre vonatkozik tudásként való megalapozat-lanságára, a múlttal való foglalkozásból adódó időszerűtlenségre és társadalmi elitizmusából fakadó elzárkózására. Eszerint a bölcsészet a maga életidegensé-gében, a jelentől és a társadalomtól való távolságában politikai és tudományos értelemben is konzervatív és retrográd képződmény, míg a természettudomány kerül a társadalmi és politikai haladás, végső összefüggésben pedig a demokrácia és a liberalizmus oldalára.
Jellemző, hogy jó száz évvel később ugyanez a beállítás kerül elő egy ha-sonló vita híressé vált nyitószövegében. 1959-ben a fizikus (és regényíró) Charles P. Snow Two cultures című cambridge-i előadása ugyanígy állította szembe a bölcsészek arroganciáját és sznobizmusát a természettudósok (tevékenységük hasznosságából fakadó) erkölcsi fölényével. Snow szemében a természettudo-mány jellemzője a racionalitás, az objektivitás, a modernitás, a demokratikus elkötelezettség és a civilizáció sorsa iránti optimizmus, míg az irodalomtudomány képviseli a szubjektivitást, a modernség ellenességet, az antidemokratikusságot és a civilizáció sorsa iránti pesszimizmust.
Miért lehet érdekes mindez?
A 19. századot okkal tartjuk az irodalomtörténet-írás aranykorának, s ön-kéntelenül is azt gondolhatjuk, hogy művelésének fontossága nyilván magá-tól értetődőnek számított a nemzeti tudományok rendszerének létrehozásakor.
A fent felidézett réges-régi vita azonban arra emlékeztethet, hogy a magyar irodalomtörténet-írásnak (Toldy személyében) már létrejöttekor szembe kel-lett néznie a társadalmi hasznosság kívánalmával, s azzal is, hogy az általa forgalmazott tudás mennyiben tekinthető tudománynak egyáltalán. Vagyis az ideológiai, módszertani és társadalmi önigazolás kívánalma, a fenyegetettség, a talajtalanság és a jövőtlenség érzete már eredendően része volt e diszciplína modern formájának, illetve annak a politikai mezőnek, amelyben ki kellett találnia magát és amelyben érvényesülni igyekezhetett. Elgondolkodhatunk rajta, hogy az a kívánalom, miszerint az irodalomtörténet-írásnak igazolnia kell a maga társadalmi hasznosságát, vajon mennyire járt együtt magának a polgári társadalomnak a kiépülésével, illetve a hasznosság kötelme mennyiben következett a politikai és gazdasági liberalizmus eszméiből. Hiszen, ahogy a Toldy és Szontágh vitája óta eltelt idő számos példát szolgáltat rá, az irodalomtörténet-írás hasznossága éppen a diktatúrákban nem lesz kérdéses – csak éppen akkor nem bízzák művelőire annak eldöntését, hogy milyen is legyen művelésének gyakorlata.
52