Rengeteget tanultam a kutyákról Csányi Vilmostól, de még többet a kutyámtól.
És van, amiben a kutyámnak adok igazat.
Csányi azt mondja, felejtsük el az egész falka-dolgot, a mai kutyák családhoz, és nem falkához csatlakoznak (Segítség, kutyás lettem! Libri, 2013, 98). További állításai ennek kapcsán:
· A falka agresszión alapul, a falkaelven nevelt kutyát rendszeresen megverik (89, 164).
· Ez felesleges kegyetlenség, mivel a kutyák (szemben pl. a családban nevelt farkassal) sohasem törnek uralomra (96).
· A falkaelv már azért is értelmetlen, mert emberfalka nem létezik (98).
· A falkaelvet felülíró családelv már beíródott a kutyák genetikájába (164).
· A kutyák vélhetőleg gyerekeknek képzelik magukat, és alapvetően mi is úgy tekintünk rájuk (92).
Mindez alighanem azt szolgálja, hogy Csányi megnyugtassa a családi kutyák gazdáit: ne aggódjanak mindenféle elvek miatt, csak szeressék és kényeztessék nyugodtan a kedvenceiket, hiszen a családi kutyának valóban az a fő funkciója, hogy a szeretetünk tárgya, szórakozásunk forrása, lelki harmóniánk alkotóeleme legyen. Így azonban a fürdővízzel kiöntjük a kiskutyát is.
Csányi bizonyosan sokkal jobban tudja nálam, hogy a falka lényege a hierar-chikus szerveződés. Közös érdek, hogy a legrátermettebb legyen a vezér, és ez oly módon biztosítható, hogy a vezér (az alfa) pozíciója folyamatos kihívásnak van kitéve. Abban a pillanatban, hogy legyőzhető, máris nem ő a legrátermet-tebb. Ennek a rendszernek a fenntartásában valóban fontos, de nem kizárólagos szerepet játszik az agresszió. A hierarchikus viszonyok számos más módon is kifejezhetőek: enyhe, szimbolikus agresszióval, mint a másik szagjeleinek felül-jelzése, de kifejezetten agressziókerülő, kvázi-barátságos gesztusokkal is, mint a majomcsapatoknál a kurkászásra való felajánlkozás vagy épp az ajándékozás az alárendeltnek. A farkasoknak is megvannak a mechanizmusaik az agresszió leállítására, hiszen enélkül a hatalmi belvillongások meggyengítenék a falka közös erejét: folyton elpusztulna a második legjobb harcos. A farkas és a kutya között ebből a szempontból nem az a különbség, hogy az utóbbi meg tudja fékezni az agresszióját (hiszen erre a farkas is képes), hanem az, hogy ezt a leállítást más fajok viszonylatában is alkalmazza (míg a farkas nyilvánvalóan nem). Ilyenformán a kutya legfőbb sajátossága a fajközi kommunikáció képessége.
A falkaelven alapuló nevelésnek következésképp egyáltalán nem szükségszerű része a verés. Az első év során, míg a fiatal kutya az alapvető szabályokat megta-nulja, nyilvánvalóan szükség van olykor erélyesebb fellépésre, de ez a gyermekne-velésre is igaz. Amikor az egyéves gyerek elszántan elindul a rotyogó leves vagy a csupasz konnektor felé, akkor nem érvelünk, hanem keményen kondicionálunk:
így biztosíthatjuk, hogy gyermekünk megérje azt a kort, amikor majd képes lesz az érvelésünk befogadására. Ezenfelül saját bevallása szerint Csányival is meg-esett, hogy „elkalapálta” Jeromost (117), tehát a kutyánkkal szemben alkalmazott agresszió nem korrelál olyan nagyon a nevelési elveinkkel. Én sohasem verem a kutyámat, büntetéshez (pár órányi, falkából való kiközösítéshez) is csak egyszer folyamodtam: amikor a kerti szárítóról leszedte az összes ruhát. Azóta sem nyúlt olyan holmihoz, ami nem az övé (persze az óvatlanul földre helyezett bográcsból kinyalta a maradékot, mivel a magáénak értelmezte – de ez a gazda hibája).
Mivel a kutyák a kommunikáció bajnokai, azt is jól értik, hogy az emberek közötti hierarchiát nemcsak az agresszió szabályozza (miként az állatok közöttit sem). Egy kutya minden nyilvánvaló, tettleges agresszió nélkül is átveheti egy csa-lád felett a hatalmat. Ő dönti el, mikor és merre mennek sétálni, mikor és mennyit esznek, mikor ki jöhet be a házba és mikor kell elmennie: vagyis a családot a kutya falkává minősítette és átvette a vezérséget. Nos, ha valaki éppen így szeret élni, lelke rajta. De az ilyen gazdának rendkívüli nehézségekkel kell szembenéznie. Mit tehet, ha a kutya (a ház ura) úgy dönt, hogy itt márpedig ma nem lesz villanyóra-leolvasás? Kénytelen lesz rendszeren kívüli, tettleges agressziót alkalmazni, és bezárni a kutyát, pedig ha ő lenne a főnök, gond nélkül a helyére küldhetné.
Másrészt az alfaság nemcsak előnyökkel, hanem felelősségekkel is jár, és a városi élet olyan feladatok és döntések elé állítja a falkavezérré előlépett domináns kutyát, amelyeknek nyilvánvalóan képtelen megfelelni: ez súlyos szorongás for-rása a számára. És mivel a falkaformáció a korlátozott erőforrások legcélszerűbb kihasználását szolgálja, a domináns városi családkutya civilizációs betegségeknek van kitéve: figyeljük meg, hogy a nagyon értelmes és nagyon domináns hajlamú beagle kutyák között milyen sok az elhízott.
Csányi bizonyára azt is pontosan tudja, hogy a családi formáció preferálása nem genetikai, hanem szociális fejlemény, nemcsak a kutyánál, de az embernél is. Jegyezzük meg azt is, hogy a hosszú távú monogám kapcsolatra alapozott családformáció évezredekkel később jött létre, mint a kutyával kialakított társulás.
Ha fiatal, ivarérett emberhímeket különösebb feladat vagy elfoglaltság nélkül összezárunk, automatikusan elkezdenek falkaként viselkedni, legfőbb dolguk a hi-erarchia kialakítása lesz. Bárki, aki volt sorkatona, igazolni fogja ezt, de bármilyen ifjúsági vagy sportrendezvényen megfigyelhetjük a falkaszerű működés jeleit.
Attól, hogy a család intézménye kialakult, még nem veszítettük el a falka iránti fogékonyságunkat. Akár egy középkorú, polgári házaspárokból álló kiránduló társaság is pillanatok alatt kitermeli a maga alfáját, aki egyedül dönt az útvonalról,
170
a pihenőkről, az étkezés időzítéséről – bár a párzási előjogokat azért nem engedjük át neki. Nyilvánvaló, hogy a kóbor kutyák is falkákba verődnek, mert így haté-konyabban érvényesíthetik érdekeiket, és mert ezt diktálják a génjeik. Ráadásul amikor felbomlanak a keretek, az embercsoport nemcsak falkává, hanem hordává is könnyedén át tud változni, például futballbotrányok vagy politikai zavargások idején: olyan módon viselkedik, amilyet kutyáktól is ritkán látunk.
Az allegória, hogy a kutyát gyereknek látjuk, sok mindent megvilágít, de tév-útra is visz. A gyermeknek nemcsak az a funkciója, hogy szeretetünk tárgya, szórakozásunk forrása, lelki harmóniánk alkotóeleme legyen. Hanem az egyik leghatékonyabb eszközünk, amelyet az emberi kondícióval, a végességünkről való tudás terhével szembeállíthatunk. A gyerekünk továbbviszi a génjeinket, a ta-pasztalatainkat és a földi javainkat, ezáltal az életünk túlmutat saját tartamán. Ha a kutyát gyereknek látjuk, akkor ez a gyerek egyrészt örökbefogadott, másrészt szellemi fogyatékos, harmadrészt nagyon rövid életű. Szóval, ha kérhetem, mégse legyen gyerek, hanem inkább kiteljesedett életű kutya.
Az én kutyám (pumi jellegű, fekete, menhelyi jószág) mindenféle beavatkozás nélkül, 100,00%-ban tudja a következőket:
· soha nem lép le egyedül a járdáról,
· soha nem tűnik el a látómezőmből, legfeljebb másodpercekre,
· mindig, bármilyen körülmények között megállítható vagy behívható.
Mindezt mindenfajta kegyetlenkedés nélkül, közös kommunikációnk követke-zetes fejlesztésével sikerült elérni. Ennek a három feltételnek a teljesülése azt jelenti, hogy a kutyám és én minden erőfeszítés és kényelmetlenség nélkül tudunk együtt sétálni vagy futni, s mivel pórázt sohasem használunk, egymás szabadságát semmiben sem korlátozzuk – pontosabban ezzel nem kell külön foglalkoznunk.
Lehet, hogy egy családkutya tökéletesen boldog tévénézés és nassolás köz-ben. De alig hiszem, hogy boldogabb lenne, mint az én kutyám, amikor éppen azt tesszük, amire az ember és kutya eredendően szövetkezett sok ezer évvel ezelőtt: együtt cserkészünk, felfedezzük a terepet, „vadászunk” (bár a prédánk alkalmasint csak egy liter tej a közértből). Nyilván én vagyok a főnök, én határo-zom meg, hogy mikor, hová, milyen sebességgel megyünk. A kutyám elismeri a vezető szerepemet, és segít céljaim megvalósításában. Tudja, hogy minden bajtól megvédem: mindig visszariasztom a rátámadó, erősebb kutyákat, féken tartom a túlkedveskedő embereket, kivívva ezzel a háláját és megbecsülését, és megerősítve biztonságérzetét (ugyanis elég gyáva kutya). Ha valamelyikünk bajba kerül, segítünk egymáson. Cafatnak néha bogáncs megy a bundájába, ami nagyon zavarja. Nem marad le emiatt, hanem előreszalad, és megpróbálja először maga kiszedni. Ez rendszerint nem sikerül, viszont látom, hogy mi történt: ez a segítségkérés célzott módja, azaz kommunikáció. Amikor nekem kötődik ki a
cipőfűzőm, Cafat – megértve az analógiát – segítségemre siet, és nyalogatja a kezemet, amitől nyilván sokkal könnyebbé válik a cipőkötés.
És van, amikor tényleg segít. Egyszer egy jól ismert ártéri erdőben futottunk, amelyet az előző ottjártunk óta egy időre elöntött a Duna, kidöntve a fák egy részét, elmosva az ösvényt. Amikor már harmadszor tévedtem el, Cafat diszkréten és tapintatosan átvette a vezetést: ment elől, és rendszeresen ellenőrizte, jövök-e.
Kivezetett a sűrűből, miközben egyáltalán nem kérdőjelezte meg a főnökségemet.
Futunk ketten a Duna-parton, tökéletes harmóniában egymással és a világgal.
Én vagyok a főnök, ő a segédem: felderítőm, hátvédem, számos érzékszervem, tanácsadóm, kommunikációs tisztem, mókamesterem. Nélkülem ő csak egy félős kóbor kutya lenne, nélküle én csak egy fitneszező pacák. Együtt mi vagyunk a világ urai.
172