kiváltott a szellemi életben egy írásellenes lázadást, amellyel párhuzamosan bontakozott ki az oralitás reneszánsza és felértékelődése. A változást többek között a szóbeli költészetet gyűjtő és hamisító MACPHERSON és a szóbeli költészetet gyűjtő HERDER neve fémjelzi, no meg persze ROUSSEAU-é, aki 1780 körül írt híres esszéjének — Essai sur l’origine des langues [’Esszé a nyelvek eredetéről’] — ötödik fejezetében ugyancsak leszedi az írásról a ke-resztvizet (ROUSSEAU 1995: 384). Esszéjében ROUSSEAU a szóbeliség–írás-beliség paradigmát lényegében a természetesség–mesterségesség paradig-mával azonosítja, jó kétszáz esztendőre meghatározva az ezzel kapcsolatos közgondolkozást.
A klasszicizmus körzővel-vonalzóval megszerkeszthető írásbeli tökélyét a lélekből kiszakadó élőszó kócos eredetiségére váltó romantika lényegében az oralitást tűzi a zászlajára. Ám a tényleges — mediális — szóbeliség ép-pen ekkortájt szorul ki végérvényesen az irodalom világából: az irodalmi műveket az írók és költők tipikusan némán írva hozzák létre, az olvasók pe-dig némán olvasva fogadják be; ezt a néma olvasást azonban kíséri egy belső hangzás, egy virtuális akusztikum, amely az olvasónak a szóbeli nyelvhasz-nálat során elraktározódott akusztikus sémáira támaszkodik. Ez az objektí-van nem létező virtuális akusztikum olyan fontos szerepre tett szert, hogy az elmúlt kétszáz-kétszázötven esztendőben az irodalmi művek értékelésében állandó szerepet kapott az adott mű hangzásvilága; annak ellenére, hogy a szövegeket némán alkották, és némán fogadták be, s a többségük soha nem nyert akusztikai konkretizációt.
Ha a mediális oralitás virtuális létre szorul is vissza, a koncipiális szóbe-liség a romantikában reneszánszát éli. A romantika irodalomesztétikája az oralitás nyelvműködésén alapul: például irodalmi értékkritériumnak tekinti a szóbeliségre jellemző komplex szójelentéseket, illetve a szóképek tekinteté-ben a klasszicizmusban előtértekinteté-ben levő, az írásbeliséghez kötődő metonímiá-val szemben a romantika szerzői a szóbeliséggel rokonságot mutató metafo-rát részesítik előnyben (erről bővebben l. e kötet 165. oldalát!). Összegzés-ként elmondható tehát, hogy az irodalom színeváltozásai jól leírhatók és ér-telmezhetők a szóbeliség–írásbeliség paradigma keretei között. Különösen érvényes ez a 18–19. század fordulóján — a klasszicizmus és a romantika között — bekövetkező paradigmaváltásra: ettől kezdődően az irodalmi szö-veget mediálisan az írásbeliség, koncipiálisan pedig a szóbeliség jellemzi.
4. A SZFB, a SZEB és a szóbeliség kapcsolatának vizsgálata során
beszédidézési technika, s mint ilyen természetszerűen kötődik a mediális szóbeliséghez.
4. 1. A szóbeli narrátor beszéd idézése során nagyon ritkán él az egyenes be-széd eszközével. Számára a bebe-széd idézésének leggyakrabban alkalmazott eszköze a függő beszéd23. Valószínűleg azért van így, mert az egyenes be-széd alkalmazása a narrátor számára saját jelenlétének szinte a teljes feladá-sát jelenti, a szóbeliségnek viszont a jelenlét hangsúlyozottan integráns ré-sze, miként a fonocentrizmus kárhoztatása során ezt DERRIDA lépten-nyo-mon hangoztatja. A szóbeli narrátort a függő beszéd irányába tereli az a kö-rülmény is, hogy az egyenes beszéd szóbeli megjelenítésének nincs olyan egyértelműen egyezményes eszköze, mint az írásbeli megjelenítésnek (új bekezdés, gondolatjelek, idézőjelek); az egyenes beszéd szóbeli elkülöníté-sére lényegében egyedül a hangszín váltogatásának a lehetősége áll rendel-kezésre, ez viszont a narrátortól — különösen egy többszereplős párbeszéd idézésekor — különleges előadói kompetenciát követelne meg.
A SZFB alkalmazása során a narrátor csak részben adja át a szót a sze-replőnek, így a saját jelenlétét sem adja fel teljes egészében, továbbá a hang-szín váltogatása is tompított lehet, nem muszáj a megidézett szereplő hangját utánoznia, elegendő, ha csupán eltér valamelyest a narrációban alkalmazott hangszíntől. A szóbeli narrátor számára a SZFB a beszédmegjelenítés fontos eszköze.
Szóban a hangszín világosan jelzi a befogadó számára, hogy itt „köztes”
megszólalásról van szó, írásban viszont nincs semmilyen egyezményes gra-fikai támpont. A SZFB papírra vetésére csak a korai századokban kerülhetett sor, amikor a SZFB-nek még nem volt mit megzavarnia (nem lévén az írásbeli közlésmódnak semmiféle autonómiája), illetve a 19. századtól kezdve, amikor az írás autonómiája már olyan izmos volt, hogy a SZFB homálya nem okozhatott kárt benne.
Szóban a SZFB eredményez bizonyos polifóniát (pontosabban bifóniát), de bizonytalanságot nem. A befogadó az első pillanattól kezdve pontosan képben van: tudja, hogy a szóban forgó szövegszegmentumot ketten mond-ják — egy kicsit a narrátor, egy kicsit a szereplő. (Az pedig, ahogy az olvasó
23 MURVAI Olga a szanszkrit nyelvre hivatkozva — amely csak az egyenes beszédet ismeri — úgy gon-dolja, hogy az egyenes beszéd volt az ősi, eredeti beszédidézési forma (MURVAI 1980: 40–41). Az európai hagyományban viszont a kiindulást a függő beszéd jelentette: az egyenes beszédet először csak CICERO alkalmazza De amicitia (’A barátságról’) című munkájában (MARCONE 1997: 19).
ezt megérti, hasonlatos az ún. ’direct semantic ratification’-höz24, amelyben extralingvális kommunikációs eszközöknek is szerepük lehet.)
Írásban viszont a SZFB semmilyen formában nem különül el a narrátor szövegétől, a gyanútlan olvasó a narrátor szövegeként kezdi olvasni a SZFB-et, a SZFB azonban nem akar engedelmesen belesimulni a narrátori szöveg ívébe — az első pillanatban ez elbizonytalanítja az olvasót, kizökkenti a ru-tinszerű sztereotípiából, tájékozódási pontok keresésére sarkallja, s amikor végre megleli ezeket a pontokat, a szöveg a két pont (a narrátor és a szerep-lő) között mintegy oszcillálni kezd, s ez a bifónia természetszerűleg esztéti-kai élvezet forrásává válik.
4. 2. Nehéz viszont ténylegesen kimutatni, hogy a szóbeli elbeszélő gyakor-latban milyen súllyal van jelen a SZFB és a SZEB. Az orális irodalom le-jegyzett alkotásainak az irodalmi köztudat számára ismert szövegkiadásai-ban alig-alig találkozunk a SZFB-del, a SZEB-del pedig szinte sohasem. En-nek oka azonban gyaníthatóan az lehet, hogy a gyűjtési szövegeket a szer-kesztők beleillesztették az írásbeli közlés kialakult szabályrendszerébe: a SZFB esetén szorgosan kitették a tárgyi mellékmondatot bevezető kötőszót, a SZEB esetében pedig a gondolatjelet, miközben a szóbeli elbeszélő a be-szédidézés tényét eredetileg vélhetően szupraszegmentális nyelvi eszközök-kel — mindeneeszközök-kelőtt hangszínnel25 — jelezte (a SZFB-et mérsékeltebb, a SZEB-et erőteljesebb hangszínváltással). Ezt a szempontot a SZFB számos kutatója kiemeli: A. THIBAUDET FLAUBERT-ről írva éppen az intonáció fontos szerepe alapján gondolja úgy, hogy a SZFB a szóbeliség terméke (vö.
MURVAI 1980: 46); Leo SPITZER pedig egyenesen úgy véli, hogy „az írott nyelvben a SZFB olyan eljárás, amelynek segítségével az író azt a hatást éri el, amit a beszélt nyelvben a hanglejtés biztosít” (idézi MURVAI 1980: 47).
Tény viszont, hogy a kevésbé iskolázott — tehát az írásbeliségtől kevés-bé megérintett — személyek szóbeli elbeszélésében a SZFB és a SZEB ma is viszonylag gyakran használt beszédidézési mód26, s nincs okunk feltéte-lezni, hogy ez régebben nem így volt. Közvetve ezt a feltételezésünket iga-zolja az a BALLYtól idézett (l. 2. 2.) tény is, hogy a SZFB jelen volt a régi
24 ’Közvetlen szemantikai megerősítés’ — GOODY és WATT terminusa arra az aktusra, amellyel az el-sődleges szóbeliségben (az írás feltalálását megelőző korban) a befogadó az e korra jellemző partta-lanul komplex szójelentések szemantikai alkotóelemei közül kiválasztotta az éppen aktuális jelentést (GOODY–WATT 1968: 29).
25 Fontos szerep jut még a SZFB elé beiktatott szünetnek is, miként LIPS rámutat (vö. még MURVAI 1980:
26 Bár B42).ALLY és LIPS egyaránt az írott nyelv termékének tekintik a SZFB-et, mindketten hoznak példákat a SZFB beszélt nyelvi használatára (vö. még MURVAI 1980: 46).
francia irodalomban; az írásbeliségnek ebben az első szakaszában az írás még kizárólag a hangzó beszéd rögzítésére szolgál (vö. 3. 1.) — tehát a szö-veg szóban születik, s ezt írják le pontosan, maximális hűségre törekedve. A reneszánsztól kezdve a SZFB fokról fokra az írás kialakuló autonómiájának az áldozata lesz, hogy azután az oralitás reneszánszát meghirdető romanti-kával keljen új, megizmosodott életre.
Fontos itt rámutatnunk arra, hogy a SZFB és a SZEB a szóbeli közlésben sokkal kevésbé forrása a homálynak, a kétértelműségnek, mint az írásbeli nyelvhasználatban — e két beszédidézési mód alkalmazása egyáltalán sok-kal kevésbé üt el a szóbeli nyelvhasználat normativitásától, mint az írásbeli-étől. Élőszóban ugyanis a SZFB és a SZEB beágyazódik a közvetlen emberi kommunikáció (’face to face communication’) háromdimenziós (extraling-vális jelek, szupraszegmentális nyelvi jelek, szegmentális nyelvi jelek) komplex modelljébe, ahol — miként fentebb már szó volt róla — a szupra-szegmentális nyelvi eszközök és az extralingvális eszközök gazdag tára gond nélkül korrigálja a szegmentális nyelvi dimenzió hiányosságait27 — a SZFB esetén pl. a kötőszó hiányát.
A szakirodalomban hosszan vitatták, hogy a SZFB írott vagy beszélt nyelvi eredetű-e — ez a vita mára eldőlt, mégpedig a beszélt nyelvi eredet javára (MURVAI 1980: 48).
5. A SZFB, a SZEB és az írásbeliség kapcsolata első látásra kevéssé