ONG a rádió, a telefon, a televízió nyomán módosuló szóbeliséget nevezi másodlagos szóbeliségnek. Ez a szóbeliség is óriási nyelvi változásokat eredményez: a nyelv szupraszegmentális elemeinek a tekintetében is érvény-re jutnak azok a konzerváló és egységesítő hatások, amelyek a szegmentális elemek vonatkozásában már az írás elterjedésének következtében érvényre jutottak.
ONG úgy látja, hogy a könyvnyomtatás — azaz az írás — kultúráját nem felváltja, hanem kiegészíti, teljesebbé teszi a másodlagos szóbeliség kultú-rája. „Az új szóbeliség [...] lényegét tekintve akartabb és tudatosabb
43 O. NEUGEBAUER írta: „... míg a verbális közlés csak egy dimenzióban és a memóriakapacitás szabta korlátok között tudjuk tagolni, addig az írás korlátlan és kétdimenziós tért biztosít” (idézi BENCE– KIS 1970: 39).
44 BENKŐ így folytatja a gondolatot: „... az írásbeliség széles körű elterjedését követően az írás nagyobb mértékben hat a beszédre, mint fordítva. Ennek ellenére, a beszéd és írás soha nem fog teljesen egybeesni” (BENKŐ 1960: 37).
liség, mely állandó jelleggel az írás és nyomtatás használatára alapozódik”.
ONG ezt jó két évtizede írta, de manapság is többen gondolkodnak ilyen de-rűlátóan (vö. CZEIZER 1998). Ezzel szemben BLOOMFIELD már 1933-ban — MCLUHAN előtt három évtizeddel! — felveti annak lehetőségét, hogy „... a beszéd reprodukálásának mechanikus eszközei ki fogják szorítani az írás és a nyomtatás jelenlegi szokását” (idézi NYÍRI 1989: 17). Az írás fokozatos visszaszorulását már évtizedek óta jelzi nemcsak a csökkenő könyvtermés szerte a világon, hanem sokkal inkább a nyomtatott sajtó nagy ütemű vissza-szorulása is.
Ebben nincs is semmi csodálnivaló, ha belegondolunk, hogy az írást a beszéd rögzítésének és továbbításának az igénye hozta létre, s hogy manap-ság ezt az igényt a grafikus szimbolikus jelrendszer alkalmazásánál egysze-rűbb módon is ki tudjuk elégíteni: magnetofonnal, telefonnal, hanglemezzel, televízióval, elektronikus levelezéssel és világhálóval. Vannak, akik az írás visszaszorulását, esetleg eltűnését egyszerűen az alkalmazott kommunikáci-ós technikák közötti váltásként értékelik (vö. NYÍRI 1996).
Úgy gondoljuk, hogy ennél jóval többről van szó. Az írás olyan mérték-ben megváltoztatta, gazdagította az emberi nyelvet — a beszélt nyelvet is!
— hogy „kicsúszása” a nyelv mögül végzetes következményekkel járhat. Az emberi nyelv — és a (verbális) gondolkodás — színvonala visszasüllyedhet a ma fossziliaként kutatott elsődleges szóbeliség állapotába, s nagyon köny-nyen valósággá válhat a kommunikációkutató FLUSSERnek az a víziója, hogy egykor majd az emberi kommunikációban legfeljebb olyan — színes, érdekes, de mégiscsak alárendelt — szerep jut majd a beszédnek, mint ma-napság a nápolyiak közlésfolyamatában a gesztikulációnak (FLUSSER, 60).
amely ellentétes az adott nyelven kialakult kiejtési normával. A betűejtést a nyelvhasználók többsége modorosnak, természetellenesnek érzi, s ezért az iskola és a nyelvművelés rendszerint küzd ellene. Tekintettel a beszélt és az írott nyelv közötti kölcsönhatások gazdag — és a nyelv egysége szempont-jából feltétlenül haszonnal járó — hálózatára, érdemesnek látszik a jelensé-get szélesebb összefüggésbe ágyazottan is megvizsgálni.
1. Betűejtés csak ún. 'cenemic' — hangrögzítő — írásrendszerekben képzel-hető el. 'Pleremic' típusú — jelentésrögzítő — írásokban nem, ugyanis ezek mintegy „átnyúlnak” a (hangzó) nyelven, s közvetlen kapcsolatot létesítenek az írás és a reprezentált dolgok között. A cenemic típusú írások szótagíró (pl. a japán kana) és mássalhangzóíró (sémi nyelvek: pl. héber, arab) válto-zatában is előfordulhat betűejtés, de igazi táptalaja az ún. teljes ábécé, más néven fonetikus írás ('phonetic alphabet').
A teljes ábécé a Kr. e. 8. században jött létre, amikor a görögök magán-hangzójelekkel egészítették ki a sémi nyelvet beszélő föníciaiaktól átvett mássalhangzóírást. Ezt oly módon tették, hogy a görög nyelvben nem létező mássalhangzókat jelölő betűket magánhangzók jelölésére kezdték használni.
Ily módon először jött létre olyan írásmód, amely elvben képes volt ökono-mikusan (mintegy két tucat betűvel) és maradéktalanul rögzíteni az emberi beszédet. Hogy a görögök nagyot alkottak, mi sem bizonyítja jobban, hogy találmányuk immár közel három évezrede szolgálja az emberiséget — lényegében változatlan módon.
∗ Az írás valamelyest rövidített változata megjelent in: BALÁZS Géza – A. JÁSZÓ Anna – KOLTÓI Ádám (szerk.): Éltető anyanyelvünk. Írások Grétsy László 70. születésnapjára. Budapest: Tinta Könyvkia-dó. 68–76.
2. A betűírás feltalálásához egy hosszú-hosszú időn át tartó, egyre finomodó hanganalízis révén jutott el az ember: ennek révén tudta diszkrét egységekre bontani az eredetileg döntően folytonos jel természetű beszédet. Ennek előzményeként a kezdetben alig tagolt hangnyelv egyre inkább artikuláló-dott, hiszen csak a mind finomabb artikuláció biztosíthatta a gazdagodó
kommunikáció növekvő jeligényének kielégítését. Az elemző ember számá-ra felderengtek az artikulálódás révén kialakuló diszkrét egységek — előbb a szavak, majd a szótagok, végül pedig a beszédhangok — határai. Körvona-lazódtak az ember számára az „akusztikai benyomások” (SAUSSURE 1997:
67), amelyek közül az „egyneműeket” azonos hangnak tekintjük.
A gazdaságosság azt diktálta, hogy ne minden tényleges beszédhanghoz rendelődjön hozzá külön grafikus jel, hanem csak az „egyneműekhez”.
„Egyneműeknek” tekintünk különböző beszédhangokat is, például a ŋ-t (ing), ņ-t (szenved) és az n-t (nekem). Az író ember ily módon már a nyelvé-szeti fogalom megalkotása előtt évezredekkel fonémák kévéjébe kötötte a beszédhangokat. Ezzel viszont az ábécé elvileg is megszűnt „fonetikus” len-ni, amilyen valójában persze soha nem is volt.
3. A hangzó beszéd szavai beszédhangok láncolatára bonthatók. Bonthatók az írni kívánó ember által, de maguktól nem bomlanak. A szavak — ponto-sabban a fonetikai szóhatárok által közrefogott beszédszegmensek — a mai beszélt nyelvben is egyfajta kontinuumként, folytonos egészként jelennek meg. Még inkább így kellett lennie ennek az írás megjelenése előtt. A diszkretizált jelsor nem volt tisztán diszkrét, hanem csupán bizonyos mér-tékben. A róka szó nem egyszerűen a r+ó+k+a beszédhangok sora, hanem egyszersmind, sőt elsősorban folytonos egész, kontinuum is. (Ez a kettősség az oka annak, hogy a beszélőgép létrehozása nem egyszerű feladat, ugyanis a digitális leírt fonémasor csak a hangzó szó diszkretizált jeleinek a dimen-zióját rögzítette, a folytonos jelekét nem: ez utóbbit a gépnek kellene gene-rálni, s ezekkel a folytonos jelekkel „összesimítani” az elkülönülő diszkrét beszédhangokat. Ennek hiányában érezzük szaggatottnak, darabosnak a gépi hangot. A gépi hang bizony mindig „betűejt”.) Az, amit a beszédhangok egymásra hatásaként szokás emlegetni, valójában a beszédfolyamnak a diszkretizációból kimaradt, a folytonos jelleget megőrző része: tehát ez a rész valójában nem válik az elkülönült beszédhangok alkotóelemévé. Ilyes-mire utal SAUSSURE is kötetünk 74. oldalán látható ábrájával, amelyen a víz-szintes vonal a hangkontinuumot jelzi, a kis függőleges vonalak pedig a diszkrét egységekként is megjelenő beszédhangok jellegét érzékeltetik.
A nyelvészet szemlélete és terminológiája e tekintetben — egyértelműen a diszkrét írás hatására — a fejük tetejére állítja a dolgokat: azt a benyomást kelti, mintha előbb lennének a diszkrét beszédhangok/fonémák, amelyek
sebb az artikuláció (a tagolás), annál kisebb ez a folytonos hányad, annál
„természetellenesebb” a beszéd. Az abszolút betűejtés tűnik a leginkább
„természetellenesnek”, s nem ok nélkül, ugyanis a bennünket körülvevő vi-lág azt sugallja, hogy a folytonos (tagolatlan, diszkretizálatlan) dolgok a természetesek, a diszkrétek (tagoltak, artikuláltak) pedig természetellenesek. Persze érdemes itt emlékezetünkbe idézni azt a körülményt, hogy az ember kizárólag tagolási képességének köszönheti az évezredek során felhalmozott tudását2.
Egyébként az, hogy mi a „természetellenes”, két szempontból is megkö-zelíthető. A percepció terén főleg ízlés és főképp megszokás kérdése, hogy a hangzó nyelvben hol van az a határ, amelyen túl a diszkretizációt már „ter-mészetellenesnek” érezzük, a produkció terén pedig a hangképzési, artikulá-ciós készségtől függ a dolog. A mássalhangzótörvények (hasonulás, össze-olvadás stb.) érvényesülése egyáltalán nem természeti törvény: a németek füņf mellett fünf-öt is ejtenek, egyes szlovákiai magyar falvakban pedig vághat és vadhús hangzik (DEME 1967: 49).
4. Az ábécé eredetileg megcélzott funkciója nem az volt, hogy a beszéd he-lyébe lépjen, hanem az, hogy felidézze a beszédet. Az írás-olvasás elsajátítá-sának fontos előfeltétele a beszélt nyelv gördülékeny használata és a nyelvi ismeretekben való megfelelő jártasság. Az ábécé mindig csupán és kizárólag az akusztikus felismerés eszköze volt. Erre a célra azonban a leghatéko-nyabb eszköz, amit az ember eddig kitalált3 (vö. HAVELOCK 1982: 318).
SAUSSURE „csodálatra méltónak” nevezi az ősi görög ábécét, mivel
„minden egyszerű hangot egyetlen írásos jel jelöl benne, és viszont minden jel mindig ugyanannak az egyszerű hangnak felel meg”. Az ősi görög írás
1 Ezért helyteleníti SAUSSURE a „kiejtés” szót, mondván, hogy az visszájára fordítja az írás és a nyelv valóságos viszonyát (SAUSSURE 1997, 55).
2 POLÁNYI Mihály felhívja a figyelmet az artikulálatlan intelligencia és az artikulált gondolkodási képes-ség különbképes-ségeire. Úgy találja, hogy az artikulálatlan intelligencia az állatoknál is megtalálható, sőt, e tekintetben az ember nem vagy csak alig jobb az állatoknál; pl. az állatok is megtaníthatók mennyi-ségek felismerésére, de ennek a felső határa 7-8 — ugyanannyi, amennyire az ember is képes az arti-kuláló számolás művelete nélkül. POLÁNYI úgy látja, hogy az emberi gondolkodás szédületes fejlő-dése kizárólag annak köszönhető, hogy tagolni, artikulálni tudja a dolgokat (POLÁNYI 1994: 125–
180).
3 „Some ambiguity will remain. They can be supplied only by the memory of the spoken tongue [...]. But to revive this memory is all that any alphabet is expected to do, any way. The function of the original model was not to replace a prior knowledge of spoken speech but to trigger a recall of that knowl-edge. Its effective use depended upon the requirement that the oral vocabulary of the reader first be fluent and educated. The alphabet was and is an instrument of acoustic recognition, and only that. It happens to be the most efficient so far devised by man.”
tehát COULMAS terminusával shallow („felszíni” vagy „sekély”), mivel a fo-néma–graféma megfelelés szinte kifogástalannak tekinthető benne; manap-ság ilyennek szokás tekinteni a finn, a török vagy éppen az albán írást (vö.
COULMAS 1989: 169–170).
A betűejtés persze már az ilyen „fonetikusnak” nevezett helyesírás mellett is lehetséges, hiszen az írás csupán a fonémákat jelöli, az allofónokat nem, miközben a kiejtési norma pontosan előírhatja bizonyos allofónok ejtését. Például ha a fonéma-graféma megfelelés szempontjából tökéletes írásmódú ing szót ´iŋg´ helyett pontosan az íráskép szerint ejtjük
— ´ing´-nek —, az betűejtésnek minősül.
A fonemikus elv már önmagában is elszakítja az írást annak a MCLUHAN
által sokszor hangoztatott elvnek a maradéktalan megvalósulásától, misze-rint a „betűírás tartalma a beszéd”. Amint azonban az írást viszonylag széle-sebb körben kezdik használni, egyre markánsabb autonómiára tesz szert a beszéddel szemben, s az írás meginduló tökéletesedési folyamata ennek az autonómiának a jegyében bontakozik ki. Az írás egy sor olyan szemantikai és grammatikai információt kezd rögzíteni, ami a beszédben nem tükröz ő-dik.
E folyamat fontos állomása volt a ´scriptio continua´ — a folyamatos írás
— megszűnése, azaz a szóközözés bevezetése: írásban a szavak elkülönültek egymástól, miközben a beszédben ez nem következett be. A minuszkulák — a kisbetűk — megjelenése is szemantikai (a tulajdonnevek nagy kezdőbetűs írásmódja) és grammatikai (mondatkezdő nagybetű) információk rögzítését tette lehetővé.
Az illékony és változékony beszédnél már fizikai létformájánál fogva is állandóbb írás belső természeténél fogva törekedett önnön állandóságának a fenntartására. Miközben az élőbeszéd változott, az írás változatlan maradt, sőt, a régi írásmódok iránt érzett tekintélytisztelettől vezérelve, illetve az írásmódok egységére törekedve esetenként korábbi írásmódokat elevenített fel. Ez történt a francia nyelv esetében is, amikor az 1740 körüli szabályzat 18 000 szóalak közül mintegy 5000-nek az írásmódját változtatta meg, zö-mében az etimologikus elv szellezö-mében (BUBEN 1935: 15). Ez a törekvés természetesen a beszéd és az írás „széttartó” fejlődésének a forrása lett, s nyilvánvalóan oda vezetett, hogy egyes nyelvek írása jelentős mértékben el-távolodott a nyelv akusztikus formájától.
5. Az írott nyelv egységét szolgáló helyesírások, ortográfiák megjelenése a