eltöltött — s ezért „sekély” helyesírású román nyelv efféle jelenségeiről Flora ŞUTEU tollából kisebb monográfia született (ŞUTEU 1976).
Végül feltétlen említést érdemel a középkori latin, amelynek egy időben széles körben használatos hangzó változata kizárólag az írott formán nyugo-dott, mivel a nyelvnek nem volt anyanyelvi beszélője, sőt pontos nyelvészeti leírás sem maradt fenn a normatív ejtésmódról. Ez persze negatív hatással volt — s van a mai napig — a hangzó latin egységére: ennek jó példáját adja a különböző nemzetiségű katolikus főpapok (nyelvtanilag egyébként több-nyire kifogástalan) latin beszéde.
Az íráskép és a kiejtés viszonyának tekintetében a középkori latinhoz mérhető a mesterségesen létrehozott eszperantó nyelv, amely írásban jött létre, s szóbeli használata kizárólag az írott formán nyugszik. Az eszperan-tónak — szemben a középkori latinnal — létrejött egy részleteiben kidolgo-zott kiejtési normarendszere, amely biztosítja a hangzó eszperantó nyelv-használat egységét.
7. A magyar írásmód soha nem alkalmazta — nem is alkalmazhatta —
vallási-történeti okok miatt az írásbeliséggel meghittebb viszonyba kerülő protestánsok írásgyakorlatából sarjadt ki.
Az írásmód tekintetében a jottisták (szóelemzők) győztek, s ez megve-tette a magyar nyelvben a betűejtés lehetőségét. Teljes — az ejtésre is kiter-jedő — győzelmük esetén persze ez nem így alakult volna, hiszen amíg az ipszilonista Verseghy alapelve az volt, hogy „úgy írjunk, ahogy beszélünk”
— tehát a láttya, fonnya írásmódot részesítették előnyben a látja, fonja alak-kal szemben —, addig a jottista Révai Miklós azt vallotta, hogy „úgy be-széljünk, ahogyan írunk”, s az ejtésben is a lát+ja, fon+ja változatot tartotta kívánatosnak. A mongya, láttya ejtésmódokról az volt a véleménye, hogy ezek „a tudatlan tömeg ajkán elromlott formák” (FÁBIÁN 1967: 129–130).
Ez tulajdonképpen az ejtésnek az íráshoz való általános igazodását jelentette volna, s ezt DESSEWFFY József kertelés nélkül ki is mondja: „… a´ termé-szetiképpen mindég változó ejtés módja nem lehet állandó vezetékje a´
megmaradandó betűírás módjának… Az ejtést kell az írás által állandósíta-ni” (idézi FÁBIÁN 1967: 87–88). Elvileg bármennyire is a feje tetejére állíta-ná a dolgokat DESSEWFFY József javaslata, az olasz nyelv fentebb idézett példája azt sugallja, hogy a dolog a gyakorlatban ettől még lehetséges.
A kortársak azonban az ejtést tekintve nem követték RÉVAIt, s így a 19.
század elejétől határozottan elkülönül az ejtés és az írásmód: ez a kettősség pedig az írás tekintélye révén a betűejtés ösztönzőjévé válik. A betűejtés terjedésének az a körülmény is kedvez, hogy míg az írásmódnak 1832 óta viszonylag részletes (sokak szerint túl részletes) és tekintélyes szabályzata van, hasonló részletességű és tekintélyű „kiejtési szabályzat” azóta sem ké-szült. Ily módon az ejtés „védtelenné” vált az írással szemben11. VÉRTES O.
András — KOLMÁR József fonetikai példáit végigtekintve — úgy látja, hogy
„az utóbbi századokban egyre jobban közeledünk a betűejtéshez” (VÉRTES
O. 1980: 132–133).
8. A magyarban (szemben a nyugat-európai nyelvekkel) a betűejtés csak igen ritkán érinti az ún. etimologikus betűk ejtését, lévén hogy ezek — az egyetlen ly kivételével, amely viszont nem rejt magában kiejtési problémát
— kizárólag családnevekben őrződtek meg.
Persze azért ilyen példák is akadnak, azonban ezeknek a többségénél időközben már a betűhív ejtés vált normává, tehát az írás már
11 Kiejtési szótárak persze készültek — legutóbb FEKETE László készített ilyet (FEKETE 1995) —, ezek azonban nem tettek szert olyan tekintélyre, mint a helyesírási szabályzatok és szótárak.
dott az ejtés felett. Az AkH. 1923. évi kiadásában a következőket olvashat-juk: „Az irodalmi szokás megtartja az l-et, mely a közbeszédben ritkán vagy alig hallatszik, ilyen szavakban: fold(oz), hold, old, told; föld, zöld; bolt, folt, olt, volt; ölt, öltözik; nyolc; tölgy, völgy; holnap (ejtésük a közbeszéd-ben: fódoz, főd, vót, őtözik, vőgy, hónap stb.)” (AkH. 1923: 13). Ugyanez a szöveg még az 1943-as kiadásban is megjelenik, s csak ezután marad el (AkH. 1943, 12). Hasonlóképpen felbukkant az l az olyan szavak ejtésében is, mint az elment, tanultam, feljött/följött — a korábban általános ēment, tanútam, főjött alak már nyelvjárásiasnak tűnik csakúgy, mint a mer, miér, malacér az íráskép szerinti mert, miért, malacért helyett, továbbá a házba a házban helyett (TOMPA 1961: 104–105). Hasonló változás következett be egyéb toldalékos alakok ejtésében is, mint például férhő→férjhez, kamrá-bú→kamrából stb.
Amint látjuk, a jelenleg érvényes kiejtési normánkban szép számmal for-dulnak elő olyan elemek, amelyek korábban betűejtésnek minősültek. A szakemberek által jelenleg is helytelennek tekintett betűejtés forrása a ma-gyarban szinte kizárólag a beszédhangok — közülük is elsősorban a mással-hangzók — egymásra hatásának (hasonulásának, összeolvadásának, igazo-dásának stb.) a figyelmen kívül hagyása.
A 3. pontban kísérletet tettünk annak bizonyítására, hogy szó sincs itt fonémák, pláne be-szédhangok „egymásra hatásáról”. Amit annak neveznek, az valójában nem egyéb, mint a folytonosjel-lét maradványa a nyelv jellemzően diszkrétjel-típusú szegmentális eszköztá-rában. Elvi fenntartásainkról nem lemondva a jobb érthetőség kedvéért mégis a hagyomá-nyos terminológiát használjuk.
9. A betűejtés jelenségét többnyire szociolingvisztikai perspektívából szok-ták megközelíteni. Ezt teszi BLOOMFIELD is, amikor azt mondja, hogy a be-tűejtés akkor válik szélesebb körű jelenséggé, amikor valamilyen oknál fog-va nagy számban áramlanak be nyelvjárások beszélői (´dialect-speakers´), illetve standard alatti nyelvet beszélők (´sub-standard speakers´) a standard nyelvet beszélők (´standard speakers´) közé (BLOOMFIELD 1933: 487). Csak a szociolingvisztikai aspektust látja KOVALOVSZKY Miklós is: „A betűejtés hibájába többnyire azok esnek, akik hiányos nyelvi műveltséggel vagy hir-telen kerülnek az írásbeliség világába” (KOVALOVSZKY 1977: 68). Ezek „…
nem tudják vagy nem merik azonosítani az élőszót írott alakjával, a látható szöveggel, tudatukban a kettő különválik” (uo. 67). Ez a kizárólagosan szociolingvisztikai szemlélet a jelenség összetettségéhez mérve roppant sze-gényes, egyoldalú és statikus.
kozunk, aki két írásában is számba vette, miként hajtjuk végre a „mással-hangzó-találkozásokkor fellépő módosulási törvényeket” (DEME 1965:
1967). 1965-ös írásában öt pontba (részleges hasonulás, teljes hasonulás, összeolvadás, rövidülés, kiesés) tagolja a jelenséget, s az egyes pontokban eltérő következtetésre jut. A részleges hasonulás kiejtésbeli érvényesítését abszolút kötelezőnek tekinti (még az összetett szavak, sőt a szótalálkozások határán is), tehát csak az azomban, vatszeder, néty kacsa ejtésmódot tekinti helyesnek. A teljes hasonulások érvényesülését már nem látja ilyen szilárd-nak; pl. az l+j kapcsolat esetében a hasonult és a betű szerinti ejtést — tehát az éjjen és az éljen formát — egyaránt elfogadhatónak tartja, sőt, a névszói végződésekben kizárólag a betű szerinti ejtést mondja helyesnek: tehát gólja és nem gójja, ólja és nem ójja.
Az összeolvadások érvényesülésén is felfedezi a tényleges nyelvhaszná-latban bekövetkező repedéseket: a lácc, kéccség forma mellett elfogadható-nak tartja a betű szerint látsz, kétség ejtésmódot is, miként az acc, eccer, vaccság mellett megfelelőnek érzi az atsz, etyszer, vatság ejtést is, csupán arra figyelmeztet, hogy a részleges hasonulás semmiképpen sem maradhat el, tehát az adsz, egyszer, vadság ejtésmód okvetlenül helytelen. A hosszú mássalhangzó másik mássalhangzó szomszédságában való megrövidülését sem tekinti abszolút szabálynak: a parttalan, kerttérkép típusú szavakban a t keményebb és nyújtottabb ejtését megengedhetőnek tartja. A kiesés fölött lényegében meghúzza a lélekharangot, amikor a mondd meg, kösd ki, rántsd le típusú szókapcsolatok helyes ejtését a hagyományos mom meg, kös ki, rándzs le formával szemben az írásképhez közelítő mond meg, köst ki, rándzsd le ejtésmódot tekinti helyesnek (DEME 1965: 193–195). DEME a mássalhangzók egymásra hatásának kirajzolódó meggyöngülését nem kizá-rólag az íráskép hatásának tulajdonítja, hanem például a szóhatáron széle-sebb körben tapasztalható gyöngülés „beljebb hatolásának” a szótő és a tol-dalék határára (DEME 1967: 48). Később így ír:
„A felsorolt jelenségeket összefoglalva lehetetlen nem látni mögöttük a nyelvnek azt a határozott törekvését, hogy a morfémakomplexumokban világosan megtartsa és feltüntes-se a kiejtés is az alkotó morfémákat. S ez már több, mint puszta »betűejtés«, több, mint az írás hatása: ez annak a nyelvi tudatosságnak a visszahatása már, amelyet korunkra nézve úgy kellett tárgyalnom, mint figyelmen kívül nem hagyható fejlődésalakító tényezőt. — Ami pedig e tendenciával kapcsolatos magatartásunkat illeti: itt javasolnám és hangsú-lyoznám a késleltető tudomásulvétel álláspontjának szükségességét, főleg a lassanként teljesen magára maradó palatalizációs összeolvadás (a láttya típus) kényszerű voltát ille-tően” (uo. 50). (Kiemelés tőlem — B. V.)
A kérdés persze az, hogy a morfológiai tudatosság ilyen mértékű megnö-vekedése nem éppen a szóelemző elvet követő írással való szapora kapcsolat eredménye-e. Úgy gondoljuk, hogy mindenképpen az, ugyanis az akusztikus nyelv diszkretizációjára irányuló felerősödő törekvés hátterében nehéz lenne más hajtóerőt elképzelni, mint a nyelv diszkretizációját a maga dimenziójá-ban tökélyre vivő, mondhatni szélsőségesen diszkrét jellegű írást. És mel-lesleg: olyan nagy baj lenne, ha kiderülne, hogy a szóban forgó kiejtésbeli változások éppenséggel az írás, kizárólag az írás — közvetlen és közvetett
— hatására mentek végbe? Semmiképpen sem.
Bő három évtized után is megszívlelendő az, amit a jelenséggel szembeni követendő magatartásról mond DEME. Késleltető tudomásulvételről beszél, s megfogalmazásában mindkét szó roppantul pontos és kulcsfontosságú, hi-szen Janus-arcú folyamatról van szó. Fontos a tudomásulvétel, hiszen — mint fentebb megpróbáltuk kimutatni, több évszázados folyamatról van szó
— makacs nyelvi változásoknak többnyire nem lehet sikeresen ellenszegül-ni. Ugyanakkor meg kell látnunk a folyamatban a pozitív vonást, nevezete-sen a hangképzés további artikulálódását, finomodását, pontosabbá válását.
Másfelől indokolt a késleltető szó használata is, mivel a diszkretizációs fo-lyamatnak negatív hozadéka is van: az írás tovább csökkenti a hangzó nyelvben az ember által természetesebbnek érzett folytonos jelek hányadát, s ez veszélyezteti a hangzó nyelv még meglevő polifóniáját.
Az elmúlt évszázadokban az interiorizálódó írásbeliség az intonáció jelentős szürkítésével már jócskán csökkentette a hangzó nyelven belül a folytonos jelek hányadát: szembeszökő korreláció mutatkozik például az egyes európai nyelvek, nyelvjárások intonációs gazdag-sága és alfabetizációs története között. Ez még egyetlen nyelv nyelvjárásai között is meg-figyelhető: a szinte a közelmúltig nagyrészt írástudatlan dél-itáliai Calabriában sokkal gazdagabban intonált olaszt beszélnek, mint a korán írástudóvá vált Észak-Olaszország-ban, például Piemontban.
A folyamat — a kiejtés közelítése az írásképhez — persze feltartóztat-hatatlan: csupán az állíthatná meg, ha a „Gutenberg-galaxis” összeomlana, s az írásbeliség az emberi lét perifériájára szorulna. Mivel ezt senki sem kí-vánja, a legcélszerűbb stratégiának az látszik, amit DEME László ajánlott jó harminc éve: a késleltető tudomásulvétel.
1. 1. A természetes–mesterséges fogalompár értelmezése általában geneti-kus szempontú: eszerint mesterséges az, ami tudatos emberi alkotómunka eredménye, természetes pedig az, amiről ez nem mutatható ki. „Emberi te-vékenységgel, beavatkozással alkotott, előidézett, történő” — olvashatjuk az Értelmező Kéziszótárban is a mesterséges szó meghatározása gyanánt. S az Értsz. szerint természetes pedig az, ami „nem mesterséges”.
A fogalompárt többnyire nem egy átmeneti értékek sorát reprezentálni képes skála két elméleti végpontjának, hanem egymást kizáró ellentétnek tekintjük a nyelvek vonatkozásában is. Bármely nyelvészeti kézikönyvben azt olvassuk, hogy az eszperantó, az ido, a volapük stb. mesterséges nyelv, az angol, a francia, a német pedig természetes. Az ilyesfajta kategorizálás eredményeként az az alaptalan benyomásunk támad, hogy az előbbiek teljes egészükben mesterségesek, az utóbbiak viszont természetesek.
1. 2. A nyelvhasználói tapasztalat ezzel szemben azt igazolja, hogy a nyelvhasználó szempontjából a nyelvi elemek genezise irreleváns, mert kellő számú ismételt használat után egy adott elem interiorizálódik, s a nyelvhasználó az elemet — esetleges mesterséges genezisétől függetlenül — természetesnek érzi, azaz nem tudja megkülönböztetni őket azoktól a nyelvi elemektől, amelyekről nem bizonyítható, hogy tudatos emberi tevékenység gyümölcsei. Alak, hölgy, pongyola, ácsorog, árny, dölyf, kedvenc, csalo-gány, légyott, évszak, emlékkönyv — ezek a szavak mind Kazinczy Ferenc személyes „csinálmányai”, s ma ugyan ki érezné mesterségeseknek őket?
1. 3. Kellő számú ismétlődés — és az ebből következő interiorizáció — híján a „természetes” genezisű nyelvi elemek is mesterségeseknek tűnhetnek fel a számunkra. Ezt tapasztaljuk idegen nyelvek tanulásakor: kezdetben a tanuló igencsak mesterséges dolognak érzi azt, hogy a németek ’Katze’-nek nevezik azt az állatot, amelynek a ’természetes neve ’macska’.
1. 4. Elegendő számú ismételt használat híján egy hangsor vagy betűsor igazából nyelvi elemmé sem válik; a nyelvben kérlelhetetlenül működnie kell a szegénység törvényének, amely abban áll, hogy „a nyelvnek elég
∗ A Magyar Alkalmazott Nyelvészek és Nyelvtanárok XV. Kongresszusán (2005, Miskolc) tartott előadás írott változata.
szegénynek kell lennie ahhoz, hogy lehetővé váljék egy szó megfelelő számú használata” (POLÁNYI 1994: 140).