1. 1. Relatív inopia
1. 1. 1. Inopiáról — nyelvi hiányról, szegénységről, fogyatékosságról — többnyire két nyelv vagy kultúra viszonylatában szoktunk beszélni: például fordítás közben, amikor a forrásnyelv valamely szavára a célnyelven nem találunk megfelelőt. Ilyenkor új szóösszetétel vagy metafora megalkotásával próbáljuk a nyelvi hiányt megszüntetni, vagy pedig — főként, ha tárgy meg-nevezéséről, tehát konkrét főnévről van szó — mitegy „couleur locale”-ként átvesszük a forrásnyelvi szót. Ez utóbbi történt a spanyol machete (‘irtókés’,
‘irtósarló’, ‘dzsungelkés’) szó esetében, mivel a formájában inkább késre, felhasználását tekintve sarlóra emlékeztető (például machetével aratják a cukornádat) multifunkcionális szerszámnak nem akadt találó magyar neve.
1. 1. 2. Lévén hogy „kizárólag a kommunikáció alakítja a nyelvet” (MAR
-TINET 1967: 178), létezik a fenti eseti szóhiánynál nagyobb területre kiterje-dő inopia is, amely a kulturális viszonyok és az általános szemléletmód kü-lönbségeiből ered. Például az egyébként igen gazdag klasszikus arab nyel-ven nincs megfelelője az udvarlás és a bókok vonatkozásában igen kiterjedt és gazdagon árnyalt francia szókincsnek, más témák tekintetében viszont esetleg a franciában tapasztalhatunk szószegénységet az arabhoz képest.
1. 1. 3. Gyakori forrása az inopiának az, amikor két különböző fejlettségű nyelv szókészlete szembesül egymással. Ez volt a helyzet a latin és a görög esetében egészen a császárkorig, vagy éppen a magyar — és a többi kelet-európai —, illetve a latin nyelv tekintetében hosszú évszázadokon át. A helyzetet időnként csak széleskörű tudatos beavatkozás — nyelvújítás — tudta feloldani.
Az inopiának a fentebb említett relatív megjelenési formái mellett létezik egy általános, a nyelv természetéből fakadó, mintegy abszolút, eredendő formája is. A továbbiakban ennek a körvonalazására teszünk kísérletet.
∗ Az írás első megjelenési helye: KEMÉNY Gábor (szerk.) A metafora grammatikája és stilisztikája. Bu-dapest: Tinta Könyvkiadó. 2001. 22–30.
1. 2. Eredendő vagy abszolút inopia
1. 2. 1. Eredendő vagy abszolút inopián azt értjük, amikor a nyelv nem egy másik nyelv szókészletéhez, hanem a kifejezendő gondolathoz képest bizo-nyul szóhiányosnak. E vonatkozásban minden nyelv szóhiányosnak tekint-hető. ZOLNAI Béla idézi erről SZÉCHENYI szép szavait (ZOLNAI 1957: 125):
„Ki az a szerencsés szerencsétlen, aki egészen ki tudta volna fejezni, ami a lelkében volt? Szerencsés azért, mert a nyelvnek oly nagy tehet-ségével bírt. De szerencsétlen azért, mert csak oly parányi volt lelké-ben, amit még az emberi nyelv is el tudott rebegni!”
SZÉCHENYI „szerencsés szerencsétlene” számára „nyelve határai világa határait is jelentethették”, de jól tudjuk, az ember világának határai jóval tá-gabbak annál, mint amit nyelvével át tud fogni.
Az alábbiakban megpróbáljuk röviden összefoglalni, miért szükségszerű jelensége a nyelvnek az inopia, a szóhiány.
1. 2. 2. Köztudott, hogy az ismert emberi nyelvek szinte mindegyike jóval kevesebb szót használ, mint amennyi a rendelkezésre álló fonémákból a permutáció szabályai szerint előállítható lenne. Például 23 fonéma segítsé-gével 238 (hetvennyolcmilliárd) nyolcbetűs szó hozható létre: ez akkor is a szokásos szókészleti adatokat nagyságrendekkel meghaladó mennyiség, ha kiszűrjük közülük a kiejthetetlen fonémakombinációkat (POLÁNYI 1994:
140–1)1. Ez a szómennyiség elegendő lenne rá, hogy az angol nyelven vala-ha is kinyomtatott mondatok mindegyikét külön kódszóval helyettesítsük.
Könnyű belátni, hogy ekkora szómennyiség tárolására az emberi emlékezet alkalmatlan.
1. 2. 3. Ám nemcsak az emlékezet korlátai szabnak gátat a szókészlet ilyen mértékű megszaporításának. Ez az irdatlan mennyiségű szó ugyanis valójá-ban nem jelentene semmit, mivel az emberi nyelv szavai a sokszoros ismételt használat során nyerik el jelentésüket. E sok milliárdnyi szó az eddig leírt mondatok kódjegyzéke lenne, amely csupán e mondatok azonosítására,
„előhívására” lenne alkalmas, de elegendő számú ismétlődés híján a jelenté-sükből nem árulna el semmit.
A fentiekből következik a „szegénység” törvénye: az emberi nyelv csu-pán olyan mennyiségű szókészlettel rendelkezhet, amely lehetővé teszi a kommunikációs folyamatban az egyes szavak elegendő számú ismétlődését.
1 A forrás számítási hibát tartalmaz: ezt itt korrigáltuk.
tassunk: a szójelentések mai fogalmaink szerinti stabilizálódására csak az írásbeliség viszonyai között nyílt lehetőség. Az ún. „elsődleges”2 (az írásbe-liség megjelenése előtti) szóbeírásbe-liség viszonyai között a szavak ugyan ismét-lődnek a használatban, de — rögzített, hivatkozható használati minta hiá-nyában — a használatban jelentésük erősen kötődik a szituációhoz. Így a szavak jelentését egyszerre jellemzi a túlzott konkrétság és a bizonytalanul szétáradó parttalanság.
1. 2. 4. Az eredendő inopiának egy másik forrása a szavaknak az érzékelési területek közötti rendkívül aránytalan megoszlása3. Míg a látásingerek meg-nevezésére viszonylag gazdag szókinccsel rendelkezünk, a többi érzékelési terület tekintetében folyamatosan az inopia falába ütközünk: miközben az átlagos ember mintegy 10–40 ezer szaginger megkülönböztetésére képes, közülük alig egy-két tucatnyit tudunk megnevezni (ATKINSON 1997: 125).
Ez az aránytalanság persze nem véletlen: tükrözi egyfelől az egyes érzékelé-si területeknek az emberi létben betöltött szerepét — a látás már PLATÓN
szerint is a legfontosabb érzékszervünk (PLATÓN 1983: 527) —; másfelől a tényleges kommunikációs igényeket: a szaglással, ízleléssel, tapintással kap-csolatos ingerekről, érzetekről és képzetekről viszonylag ritkábban szoktunk beszélni. Jó megfigyelők igen pontos személyleírást tudnak adni, amelyek alapján igen élethű fantomképek készülnek, olyan „szagleírás” azonban, amely alapján egy meghatározott szag pontosan azonosítható lenne, valószí-nűleg elképzelhetetlen.
Az érzékszerveink révén szerzett ingerek lenyomatából és a belőlük ki-kristályosodott képzetekből tudatunkban már a gondolkodás kezdeti fázisá-ban is a rendelkezésre álló nyelvi eszköztárat sokszorosan meghaladó tarta-lomelem van. Amikor kísérletet teszünk tudatunknak a „testünkön kívül”
helyezésére — azaz a kommunikációra —, nyomasztó kettős dilemma előtt állunk. Egyfelől formalizálatlanul szabálytalan — s ezáltal egyedi és eredeti
— érzeteinket, képzeteinket és gondolatainkat erőteljes redukcióval formali-zálnunk kell annak érdekében, hogy az üzenetünk címzettje számára lega-lább körvonalaiban, jellegében ismerősnek tűnjenek; másfelől ezt a
2 Walter J. ONG 1971-ben alkotja meg a „primary orality” (elsődleges szóbeliség) és a „secondary orality”
(másodlagos szóbeliség) fogalmát, az előbbin az írásbeliség előtti, az utóbbin pedig a rádió, televízió stb. megjelenését követően kibontakozó új szóbeliséget értve. E fogalmak részletes kidolgozását egy későbbi művében végzi el (ONG 1982) .
3 Gondolatmenetünk a szenzualizmus jegyében fogant, s — POLÁNYI Mihály idézett művéhez hasonlóan
— lényegében LOCKE elméletét követi. Vállalnunk kell azonban az ebből fakadó egyoldalúságot, mivel az inopia és a metafora összefüggéseire így világosabban tudunk rámutatni.
zálást, úgy kell elvégeznünk, hogy az így redukált tartalmak „beleférjenek” a rendelkezésre álló nyelvi eszköztárba. Bár e tevékenységet a társadalom kommunikációs szokásrendje nagyjából körvonalazza, nagyon sok függ az egyén személyiségétől, nyelvi kompetenciájától, lelkiállapotától, lelemé-nyességétől stb.
1. 2. 5. Az emberi nyelvnek az inopia, a szóhiány mellett szerves tartozéka a copia, a szóbőség is. Ebbe a körbe a szinonimák egy része tartozik: az a ré-sze, amely egyazon jeltárgyat illeti különböző jelekkel. (Más szinonimák — például a fokozatszinonimák: fut, szalad, rohan — nem tartoznak ide, mivel különböző jeltárgyakat jelölnek, s ezért nem tekinthetők „feleslegesnek”.) Kognitív szempontból viszont „feleslegesnek” tekinthetők azok a szinoni-mák, amelyek ugyanazt a jeltárgyat jelölik, s a köztük levő különbség kizá-rólag a beszélő értékítéletét manifesztálja. Ilyenek például a hölgy, nő, per-szóna, némber stb.: ez a többlet rendszerint a nyelv kifejező funkciójából — a bühleri „Ausdruck”-ból — adódik. (Copiát eredményezhet pragmatikai körülmény is: pl. a kutya–eb tekintetében.) A nyelvi megformálásra az alapjaiban társadalmilag determinált nyelv itt is viszonylag tág mozgásteret nyújt a nyelvhasználónak: választhat, választania kell a szóbőségből.
1. 2. 6. Tehát mind az inopia, mind a copia olyan jelenség, amely aktív atti-tűdre készteti, sőt kényszeríti a nyelvhasználót. Bár nincs két ember, akinek egy adott pillanatban pontosan azonos gondolatai lennének, ha ez valami-lyen csoda folytán be is következnék, egészen biztos, hogy nem egyformán fejeznék ki őket. Lelki alkatuktól, vérmérsékletüktől, tapasztalataiktól, tehát személyiségüktől, valamint szókincsüktől, nyelvi kompetenciájuktól, találé-konyságuktól és pillanatnyi fizikai-lelki állapotuktól is függ, hogy mi módon próbálnak és milyen eredményességgel tudnak úrrá lenni az inopián, s hogy miként választanak a copia nyújtotta lehetőségek közül4. Ily módon az inopia és a copia egyszersmind a nyelvi stílus létalapja (vö. KEMÉNY 1998:
289).
4 „... amikor egy formális szabályrendszert a tapasztalatra alkalmazunk, mindig fennáll egy bizonyos meghatározatlanság, amelyet a megfigyelőnek kell feloldania, közelebbről meg nem határozható kri-tériumok alapján. [...] a nyelv alkalmazása a dolgokra szintén nem formalizált, vagyis nem artikulált folyamat. Következésképp a megnevezés m e s t e r s é g...” (POLÁNYI 1994: 144–5). (Kiemelés tőlem
— B. V.)
2. 1. Emanuele TESAURO írja az alábbiakat a 17. században:
„A metafora [...] gyakorta segítségére jő a nyelv szegényességének, és mi-dőn a megfelelő szó hiányzik, szükségből az átvitt értelemmel segít, mint például ha ezt akarnád mondani saját szóval: A szőlővesszők gyöngyöznek, vagy A nap fényt áraszt, nem volnál képes. Jól figyelte meg CICERO, hogy a metafora öltözethez hasonlít, amelyet szükségből találtak ki, de gálára és ékességre is való” (TESAURO 1962: 167).
CICERO több helyütt is visszatér a metaforának e kettős funkciójára: „...
[a metafora] helyénvalónak látszik, ha a szóban forgó dologra nincs külön kifejezés, így e szóképet a megvilágítás, nem üres szójáték céljára alkalmaz-zuk” (CICERO 1987: 228). „Névátvitelnek azt nevezem [...] amikor a ha-sonlóság alapján átvisszük valamely szó jelentését egy másikra, vagy díszítő célzattal, vagy a nyelv fogyatékossága miatt” (CICERO 1987: 231).
QUINTILIANUS a katachrésis/abusio elnevezéssel illeti a metaforának azt a használatát, amikor „névvel nem rendelkező [...] dolgoknak olyan nevet adunk, amely közel esik hozzá” (ADAMIK 1998: 223), s csak akkor nevezi metaforának a szóképet, ha olyan dologra alkalmazzuk, amelynek van neve (CORNIFICIUS 1987: 318–9; 159. lábjegyzet). Ez a megkülönböztetés azon-ban nem általános az antik retorikáazon-ban. Például CORNIFICIUS a téves szó-használatot nevezi katachrésisnek/abusiónak (a szó szótári jelentése egyéb-ként ‘visszaélés’), a quintilianusi jelentés nem szerepel nála; a metaforának hat funkcióját sorolja fel (szemléletesség, tömörítés, az obszcenitás elkerülé-se, nagyítás, kicsinyítés, díszítés), s ezek között sem szerepel a nyelvi hiány kiküszöbölése (CORNIFICIUS 1987: 252–3).
Bár már ARISZTOTELÉSZ is utal a Poétikában (1457b) a metaforák hasz-nálatának nyelvi hiányt pótló esetére (az „istenalkotta lángot vetni” példájá-val), a retorika jellegéből adódóan az antik korban a metaforának a „gálára és ékességre” való használata állt a figyelem középpontjában. A szónok ugyanis arra törekedett, hogy közönségét meggyőzze valamiről, ezért lehe-tőleg tartózkodnia kellett attól, hogy névvel nem rendelkező (tehát a hallga-tóság számára ismeretlen) dolgokról, fogalmakról egyáltalán szót ejtsen.
2. 2. A metafora inopiát korrigáló alkalmazásának tudata azonban folyama-tosan fennmaradt. HOBBES így ír erről: „A szavak modorának választékos-sága a szavak olyatán díszítése, amely által egy szót első, voltaképpeni je-lentéséből egy másik jelentés felé vonunk el... [...] A szavak ilyetén megvál-toztatására először a szükség — a szavak hiánya — vitt rá, azonban
az élvezet szokássá szilárdította, mivel az ilyen szavak hallásra kellemesek és bájosak” (HOBBES 1998: 157). (Kiemelés tőlem — B. V.)
Hermann PAUL is a kettősséget hangsúlyozza, első helyen a nyelvi hiányt orvosló funkciót említve5 (idézi BÜHLER 1965: 344 [§ 23. 1.]). Maga BÜHLER is fontosnak tartja a metaforának ezt a szerepét, amikor olyan pél-dákat említ, mint ‘Fingerhut’ (gyűszű; szó szerint: ‘ujjkalap’, ‘Handschuh’
(kesztyű; szó szerint: ‘kézcipő’), ‘Tischbein’ (asztalláb) (BÜHLER 1965: 342 [§ 23. 1.]). BLOOMFIELD a jelentésváltozások kapcsán részletesen foglalko-zik a köznyelvi metaforákkal, de nem tér ki arra, mi hívta létre őket. A költői metafora természetét és lehetőségeit illetően pedig maga is megelégszik egy tetszetős metaforával6 (BLOOMFIELD 1933: 443). GUIRAUD számára a meta-fora mindenekelőtt költői eszköz, viszont még ebben az összefüggésben is kitér olyan vonatkozásra, amely kapcsolatba hozható a nyelvi hiány pótlásá-val. „A dolgok két osztályának az összehasonlítása lehetővé teszi a szerző számára víziójának a megragadását” — írja7 (GIRAUD 1969: 59). Werner KROEBER-RIEL a metafora kiváltó tényezői közül elsőként említi a kifejezési kényszerből létrejövő metaforát („Metapher aus Ausdrucksnot”8).
2. 3. A metafora nyelvi hiányt kiküszöbölő alkalmazásának alapvető formá-ját kognitív metaforának nevezzük. (A metaforának a kognitív funkcióját emelte ki többek között VICO, HERDER, HUMBOLDT és NIETZSCHE is.) E te-kintetben a metafora valójában a megismerés kezdeti fázisának talán a leg-fontosabb eszköze. „A fogalmak nincsenek eleve adva. Meg kell fogni, fel kell fogni mindazt, ami a fogalmat megelőzi. A dinamika a kreatív metafora lényege. A mozgást hiány indítja el. [...] Ezek [a metaforák] tudatelőttes elemzést, tudatelőttes ismereteket tételeznek fel” (FÓNAGY 1998:146). (Ki-emelés tőlem — B. V.)
A tudományos megismerés tényleg nem tud meglenni metaforák nélkül.
NÉMETH László így ír erről: „Azt képzeljük, hogy a metafora a költészet vi-rága, pedig a költészet előbb elvan metaforák nélkül, mint a tudomány. Egy HOMÉROSZ, ha kiszedem a metaforáit, veszt, de még HOMÉROSZ marad. A
5 „Die Metapher ist eines der wichtigsten Mittel zur Schöpfung von Benennungen für Vorstellungs-komplexe, für die noch keine adäquaten Bezeichnungen existieren. Ihre Anwendung beschränkt sich aber nicht auf die Fälle, in denen eine solche äußere Nötigung voliegt. Auch da, wo eine schon bestehende Benennung zur Verfügung steht, treibt of ein innerer Drang zur Bevorzugung eines metaphorischen Ausdrucks.”
6 „The picturesque saying that »language is a book of faded metaphors« is the reverse of the truth, for poetry is rather a blazoned book of language.”
7 „La comparaison des deux classements permettra de définir la vision de l’auteur...”
8 KROEBER-RIEL idézett írása időközben lekerült a világhálóról.
a tudat tartalma) azonban metaforák nélkül összeomlik” (idézi SZIKSZAINÉ
1994: 118). BÜKY Béla viszont a Huszita Biblia pszichikumra vonatkozó szókincsét vizsgálva érdekes jelenséggel találkozott: „... megfigyelhető, hogy a szervmegnevezéshez kapcsolódó átvitt jelenségek nyelvi továbbélése
— a fejlődés bizonyos fokán túl — megnehezedik, és az így keletkezett átvitt jelentések, az emberi fejlődés bizonyos szintjének elérésével egyidejűleg, tömegesen pusztulni kezdenek. — E pusztulás magyarázatát részben az ad-hatja, hogy az emberi gondolkodás átalakult [...] s [...] túlságosan szimbo-likusnak, a tudományosság igényével szemben túlzottan költőinek [...] érezte azokat a lelkiállapot-megnevezéseket, amelyek anatómiai szervmegjelölések is voltak egyúttal” (BÜKY 1986: 141).
A kognitív metafora a tudományos nyelvben többnyire nem csupán inopiát küszöböl ki, hanem mintegy magyarázza is az éppen csak körvona-laiban megragadott fogalmat. A benzolgyűrű vagy az atomkar — „a meta-forikus szó új jelentése egyben stílustény is” (SZABÓ Z. 1977: 65) — analóg vizuális elemével hozzásegít a fogalom bizonyos jellemzőinek a megértésé-hez. (A metafora természetesen félre is vezethet: ez történik a sárgaréz ese-tében, amely nem a réznek egy fajtája, hanem réz és cink ötvözete; sokan nem tudják, hogy a bölömbika egy aprócska madár.) A tudós számára — aki ismeri ezeknek a metaforikus elnevezéssel illetett kémiai fogalmaknak a pontos definícióját is — a szóképes elnevezés teljesen „átlátszóvá”, észre-vétlenné válik: a „definíció megöli a metaforát” (FÓNAGY 1963: 48).
FÓNAGY Iván külön kis könyvet írt a fonetikában használt tudományos metaforákról (FÓNAGY 1963). Ebben mintegy „önboncolást” végez, s ennek során igen szemléletes és gazdag példaanyaggal dokumentált keletkezésle-írását adja a kognitív metaforának. A tudományos metafora esetében — írja
— a megjelölendő tárgy (a tapasztalattal való első szembesülés idején pél-dául a zöngésség mint megkülönböztető tényező) ismeretlen. Efelé a látha-tatlan pont felé veti ki a grammatikus a szavak hálóját. Az indiai fakírra emlékezteti ez az eljárás, aki feldobja a magasba a kötelet, a kötél megakad a semmiben, és a fakír felkúszik rajta (FÓNAGY 1963:141).
2. 4. FÓNAGY a fonetikai metaforákat a költői metaforák „közeli rokonai-nak” tekinti, de talál közöttük jelentős különbséget is. Úgy gondolja, hogy a költő — ellentétben a fogalomalkotáshoz vezető út kezdeti szakaszán a me-taforák mankóját igénybe vevő tudóssal — valójában ismeri a kifejezendő gondolattartalmat fedő szót, nem is felejtette el, csak színleli, hogy nem
ta-lálta meg9. Ezt annak érdekében teszi, hogy ily módon a „színlelten” elfe-lejtett, létező valódi szó helyett az adott jelentéstartalomra egy igazi metafo-rát alkothasson10.
Nem vitatható, hogy ilyen eset is van. Valószínűleg ebbe a kategóriába sorolható például John DONNE alábbi metaforája:
... ha nem dolgozom, kín a pihenőm...
(Elégia vetkező kedveséhez. Vas István fordítása)
Itt a „kín” szó egyértelműen a „nehézség”, „kellemetlenség” helyett áll, s a metaforahasználat egyik céljaként már az antik retorika által is számba vett túlzást szolgálja. Viszont ugyancsak nehéz lenne megtalálni a „valódi” meg-felelőjét az Ady Endre-i fekete zongora vagy a József Attila-i semmi ágán
„igazi” metaforáknak, de még a sokkal egyszerűbbnek tűnő Tóth Árpád-i lila dal is ellenállna az ilyen kísérletnek.
Nyilvánvalóan azért van így, mert a költő bizony többnyire nem csupán színleli, hogy nincs birtokában az általa kifejezni kívánt jelentéstartalmat közvetíteni képes szónak, hanem tényleg nem ismer ilyen szót, általában azért, mert nem is létezik ilyen szó. Ő ugyanis a valóságélményének olyan árnyalatairól vagy érzéseinek olyan részleteiről kíván a versében kommuni-kálni, amilyenekről az átlagos nyelvhasználó soha, s ezért a szóban forgó
„jeltárgyakhoz” nem is rendelődött hozzá konvencionális nyelvi jel. Ráadá-sul a költő az átlagembernél sokkal szenzibilisebb, valóságélménye és lelki működése gazdagabb, sokszínűbb, s erre a nagy terjedelmű, szétáradó, nyel-vileg artikulálatlan tudattartalomra próbálja meg „kivetni a szavak hálóját”.
Tehát a költő nem színlel, hanem valóságos inopiával szembesül, ugyanúgy, mint a fonetika tudósa, amikor egy korábban még nyelvi formába nem fog-lalt tapasztalatot kíván nyelvileg megragadni. Mindketten a metaforához kénytelenek folyamodni.
A különbség a költői és a tudományos metafora között nem a genezisben, hanem a további fejleményekben van. A tudományban az adott jelenség egy-re sokrétűbb feltárása révén a kezdetben metaforával megragadott tapaszta-lat fogalommá pontosul, s a tudományos metaforát idővel egy terminus váltja fel (miként a Huszita Biblia magyar fordítása kapcsán fentebb már szó
9 Bár kimondatlanul, ezt a véleményt osztja SZERDAHELYI István is, amikor a metaforát „helyettesítéses szerkezetként” tárgyalja: „... egy szó vagy egy szószerkezet helyére — a jelentésbeli azonosítás gesztusával — egy másik szót vagy szószerkezetet állítunk”. Az inopiát orvosló metaforákról hang-súlyozottan a köznyelvi metaforák kapcsán ejt szót (SZERDAHELYI 1995: 277–279).
10 FÓNAGY a József Attila „Thomas Mann üdvözlése” című versében foglalt jelentéseket kölcsönözve ál-lítja szembe egymással a valódi és igazi szót.
de ez egyre áttetszőbbé, sőt átlátszóvá válik: exmetafora lesz belőle.
A jó költészetnek azonban éppen a tapasztalat és a tudattartalom eredeti-sége és egyedieredeti-sége az egyik fő kritériuma. Ha úgy tetszik, az ilyen tudattar-talomnak nincs a zöngésség jelentőségéhez mérhető súlya a közösség számá-ra, s ezért azután senki sem tér vissza a „témához”, hogy újra meg újra meg-kísérelje „feltérképezni”, miként ez a zöngésség jelensége esetében történt.
Például azt a komplex érzetet, amelyet József Attila a patkánypuha metafo-rikus jelzővel ragadott meg11, senki sem próbálta tudományos pontossággal feltárni: nem is tehette volna, mivel ezt a komplex érzetet csak József Attila ismerhette igazán — vagy minden részletében talán ő maga sem. Az sem mellékes, hogy az európai kulturális konvenciók igazából tiltják az ilyen komplex érzet ismételt megírását, nem is beszélve az érzet megragadására fellelt/alkotott szó újbóli használatáról. Így a patkánypuha szó megmaradt egyszerinek, hapax legomenonnak, s ezért evokatív ereje a megírása óta el-telt bő hetven esztendő alatt mit sem csökkent.
Itt szeretnénk hivatkozni Solomon MARCUSnak „Az emberi nyelv két pólusa” című tanulmányára, amelyben a tudományos és a költői nyelvet ösz-szevetve arra a következtetésre jut, hogy a költői nyelvben igazából nem be-szélhetünk szinonímiáról (MARCUS 1977: 194). Nézete szerint a költői nyelv
„merevebb” a tudományos nyelvnél, mivel minden jelentős költői alkotás azt a benyomást kelti, hogy benne semmit sem lehet megváltoztatni, helyéről elmozdítani, valamit elhagyni vagy valamit hozzátenni (MARCUS 1977:
195). Állításának alátámasztására azt a tapasztalati tényt is felhozza, hogy egy tudományos cikket megbízható minőségben le lehet fordítani bármely nyelvre, egy verset azonban nem, mivel egy költői kifejezés nem adható vissza két különböző szóval (MARCUS 1977: 203). Ez a tartalom és a tartal-mat megragadó nyelvi forma között fennálló széttéphetetlennek tűnő meg-felelés — amelyet gondolkodásunk hajlamos inkább a kognitív metaforákat alkalmazó tudományos nyelvnek tulajdonítani — viszont indirekt módon ar-ra utal, hogy a költői metafoar-ra nem csupán ugyanolyan kognitív, mint a tu-dományos metafora, hanem bizonyos értelemben még „kognitívabb” is nála.
Ez mindenesetre a tudományos és a költői metafora azonos genezise mellett szóló érv. (Lásd ehhez még a 7. lábjegyzetet: GUIRAUD a „szerző víziójával”
összefüggésben ugyanazt a définir igét alkalmazza, amely a fogalmak meg-határozása kapcsán is használatos.)
11 „Lebukott” című költeményben.