szó, a metafora, a realisztikus hang [pl. mozdonyfütty] a programzenében, a hangeffektusok a rádiójátékban, az utánzó mozdulatok stb.). PEIRCE az ikont tekinti a jel alapvető, legprimitívebb, legegyszerűbb és leginkább eredeti formájának. Ikonok természetszerűleg az ősember barlangrajzai is;
— index (valamilyen — nem önkényes, hanem fizikai vagy oksági — megfigyelhető vagy kikövetkeztethető reláció van a jel és a jelölt között;
indexikus jel pl. a füst, a mennydörgés, a lábnyomok, a visszhang, a termé-szetes szagok stb.; ilyenek továbbá az orvosi szimptómák: a fájdalom, a ki-ütések, a pulzusszám stb.; ilyenek még a nyelvi jelek közül a névmások és a névmási határozószók [ez, az, itt, ott stb.], amelyeket indexikus szavaknak is szoktak nevezni; emellett indexikus jellegű az ikonikus metaforával szem-ben a metonímia);
— szimbólum (önkényes, társadalmilag hozzárendelt kapcsolat a jel és a jelölt között, így ezt a kapcsolatot meg kell tanulni; ilyen a nyelv maga is, szimbolikus jelek a betűk, a központozási jelek, a számok, a forgalmi jelző-lámpák színei, a nemzeti lobogók stb. — CHANDLER 2002: 36–43).
PEIRCE figyelmeztet rá, hogy a fenti típusok a valóságban „vegytiszta”
formában nem fordulnak elő: nincs olyan szimbólum, amelyben ne lehetne felfedezni halovány ikonikus és indexikus vonásokat, s olyan index és ikon sem létezik, amely teljesen mentes lenne a másik két jeltípus vonásaitól. Eh-hez még hozzátehetjük azt, hogy az ikon és a szimbólum sokkal közelebb áll egymáshoz, mint első pillantásra látszik: az ikon alapjául szolgáló hasonló-ságnak ugyanis nincsenek objektív kritériumai, ily módon a hasonlóság és az önkényesség a jelek dimenziójában bizony könnyen „áttűnhetnek” egy-másba.
Mint fentebb már rámutattunk, a jelek nem magukban hordozzák a je-lentésüket, hanem a jelhasználó ember rendeli azt hozzájuk, ily módon egy jel típusa csak a használat kontextusában definiálódik. Így egy Rolls-Royce képe
— önmagában ikon, amely egy valóságos autónak a jele;
— egy konkrét személy kontextusában az illető személy gazdagságának az indexe;
— társadalmi kontextusban a gazdagság szimbóluma (CULLER 1975: 17;
idézi CHANDLER 2002: 43).
Nagyon sok jel, amelyet a köznyelv ikonnak nevez, valójában index vagy szimbólum. Így index pl. a Word nevű szövegszerkesztő program stilizált nyomtatót ábrázoló Nyomtatás ikonja, a Másolás és Beillesztés ikon viszont
szimbólum, hiszen míg az előbbinek a jelentése kikövetkeztethető, az utób-biakét meg kell tanulni.
A jelkódok az általuk alkalmazott jelek önnön természete szerint lehetnek analóg vagy digitális kódok. Az analóg kód folytonos jelekkel, a digitális kód diszkrét jelekkel operál.
Az embert körülvevő valóság dominánsan folytonos természetű, s ennek a jelölése a folytonos jeleket alkalmazó analóg kóddal kézenfekvő. (Vannak azonban a természeti környezetben is diszkrét, egymástól elkülönülő termé-szetű jelenségelemek, mint például az éjszaka és a nappal, vagy éppen az év-szakok váltakozása — ezek jelölésére többnyire a diszkrét jeleket alkalmazó digitális kód az alkalmasabb. Mindazonáltal ezeknek a jelenségelemeknek az elkülönülése sem éles, pl. az éjszaka és a nappal legfeljebb csak az egyenlítő környékén határolódik el élesen egymástól.)
Fontos leszögezni, hogy az analóg kódrendszernek semmi köze sincs az analógiához, ahogy a digitálisnak sincs köze az ujjakhoz (bár a digitus lati-nul ujjat jelent MITCHELL 1986: 68). Egy jelrendszer akkor analóg, ha sze-mantikailag sűrű; az analóg rendszerek szintaktikailag és szesze-mantikailag is végletesen differenciálatlanok, legfőbb jellemzőjük a határpontok nélküli gradualitás. Az analóg kódok éppen eme graduális minőségük révén gazda-gabb jelentésűek lehetnek, ugyanez a graduális minőség azonban szintakti-kai komplexitás vagy a szemantiszintakti-kai pontosság tekintetében szegényítheti őket. Ezzel ellentétben a digitális kódok diszkrét elemei a jelentés tekinteté-ben lehetnek szegényebbek, viszont sokkal nagyobb szintaktikai komplexitás vagy szemantikai pontosság kifejezésére képesek (CHANDLER 2002: 47).
Eme körülmény folytán szokásos a digitális kódot a denotációval, a konno-tációt pedig az analóg kóddal rokonítani, ugyanis a jelek konnotációikban kevésbé egyértelműek, poliszemikusabbak, nyitottabbak az értelmezésre, mint denotációikban (uo. 140)9. Ez abból is következik, hogy a kommuniká-ció analóg jelei többnyire rögzítetlen vagy részben rögzített kódok, miköz-ben a digitális jelek csaknem mindig rögzítettek; a rögzítetlenség eleve a konnotativitásnak, a rögzítettség pedig a denotativitásnak kedvez.
Folytonos jelnek az olyan jeleket nevezzük, amelyeknek pontjai egy ren-dezett hierarchia elemeiként jelennek meg, így már észlelésük is állandó
9 „Signs are more ‘polysemic’ — more open to interpretation — in their connotations than their denota-tions. Denotation is sometimes regarded as a digital code and connotation as an analogue code.”
szonyítást igényel, s értelmüket egy egymással alkotott hierarchikus rend-szer „koordinátáiban”10 nyerik el.
Diszkrét jelnek tekintjük ezzel szemben az olyan jeleket, amelyek csak a tér vagy az idő egy kitüntetett pontját határozzák meg és jellemzik; értelmük önmagában — a többi jeltől függetlenül — adva van11.
Mivel — miként fentebb már volt szó róla — a jel mindig egyszerűbb, redukáltabb annál, amit jelöl, a redukálás nélkül elképzelhetetlen diszkrét (digitális) jel mondhatni „jelebb” a folytonos (analóg) jelnél.
A digitális kód inkább kizáró oppozíciókkal, az analóg antonímákkal jel-lemezhető. Az oppozíciók elemei logikailag kizárják egymást, míg az anto-nímák elemei csupán ellentétesek egymással, de ugyanabban a dimenzióban skálán elhelyezkedő, egymással összemérhető fogalmak. Az élő ↔ holt op-pozíció digitális jellegű, mert ami „nem élő”, az szükségképpen holt: átme-neti állapotok nincsenek. A jó ↔ rossz viszont analóg jellegű antoníma, mert a „nem jó” nem szükségképpen rossz, ráadásul a „jó” és a „rossz” mint két végpont között átmeneti állapotok sokasága lehetséges. Az eltérés lénye-ge az a digitális és analóg különbsélénye-gek között, hogy a digitális oppozíciók vagy típusúak, az analóg antonímák pedig többé-vagy-kevésbé jellegűek, megengedve ily módon az átmeneti pozíciókat. Az első látásra kizáró oppo-zíciónak tűnő fekete ↔ fehér is analóg antoníma, mivel leírható a szürke ár-nyalataként. (A fekete olyan szürke, amely nulla hányad fehér komponenst tartalmaz — CHANDLER 2002: 104).
Természetesen bármilyen természetű jelölt jelölhető mind analóg, mind digitális kóddal. Közismert dolog, hogy a folytonosként, kontinuumként megtapasztalt időt egyaránt reprezentálhatjuk analóg vagy digitális kódban.
Az analóg órán felmérhetjük az eltelt vagy hátralévő idő mennyiségét (szá-molás nélkül érzékeljük, mennyi idő van még hátra egy előadás végéig); a digitális óráról ezzel szemben leolvashatjuk az adott pillanatban érvényes pontos időt, majd számolást követően elképzeljük a hátralévő idő hosszát.
10 A „koordináta” szó azért kívánkozik itt idézőjelbe, mivel az koordináták éppenséggel a folytonos jelek diszkrét jelekké történő átalakításának — azaz számjegyes értékekkel való ellátásának az eszközei.
Az ember azonban ahhoz szokott, hogy a folytonos dolgokat tagolja, és digitális módon fejezze ki.
11 Gyakori, hogy a diszkrét jelleget magának a jelnek a sajátosságaként tüntetik fel. „The very definition of something as a sign involves reducing the continuous to the discrete.” („Valaminek a jelként tör-ténő meghatározása együtt jár a folytonosnak diszkrétté törtör-ténő redukálásával.” — CHANDLER 2002:
46). SZTYEPANOV jelmeghatározása is a jel szükséges tulajdonságának látja a diszkrét jelleget: „...a jel egy jelrendszer adott pillanatban megnyilvánuló diszkrét állapota. A »diszkrét« szó itt azt jelöli, hogy a jelrendszer egyik és másik állapota között szünet van, amelyet a megfigyelő kívülről megfi-gyelhet, és ennek következtében az egyik állapotot el tudja különíteni a másiktól” (SZTYEPANOV
1976: 161).
A gyakorlatban használt egyes jelfajtákban gyakran elegyedik a kétfajta kód: pl. digitális működésű elektronikus órákra gyakran tesznek analóg ki-jelzőt. A diagrammot a maga idejében PEIRCE tisztán analóg kódnak tekin-tette, MITCHELL ezzel szemben rámutat, hogy részben analóg, részben digi-tális; megjelenésében tényleg analóg, de tudjuk, hogy szemantikai sűrűsége ellenére az alapja digitális (számértékekből szerkesztették meg őket); ha egy diagram oszlopaira csak rápillantok, s magasságukat egymáshoz viszonyí-tom, akkor analóg kódnak tekintem; ha értéket olvasok le róla, akkor a digi-tális elem is megjelenik. Még a legtisztábban digidigi-tálisnak tekintett kódokban is felfedezhetők analóg elemek. Pl. a Morse-jelek az elektronikus bithez ha-sonló módon rövid–hosszú oppozíciókra redukálják a nyelv elemeit, ám en-nek az oppozíciónak is van analóg vonása: a rövid és hosszú értékek csak egymáshoz viszonyítva definiálhatók; továbbá az egyes betűk jeleit alkotó jelelemcsoportok között tartandó szünet is csak a betűket alkotó rövid-hosszú jelek közötti időhöz képest értelmezhető. Ezzel szemben a szemanti-kailag sűrű, telített kép tisztán analóg jel (MITCHELL 1986: 69). Az ikon többnyire analóg természetű jel, ezzel szemben az index és a szimbólum ál-talában lehet analóg is, digitális is.
A látszattal ellentétben az analóg és a digitális kód közötti választás nem egyszerűen kommunikációtechnológiai döntés. Nincs két másik olyan kate-gória, az emberi tapasztalásnak két olyan másik formája, amelyek alapve-tőbbek lennének az emberi életben és gondolkodásban, mint az analóg kódot meghatározó kontinuitás és a digitális kód lényegét adó diszkontinuitás (WILDEN 1987: 222; idézi CHANDLER 2002: 45).
Az ember „mélyen kötődik az analóg eljárásokhoz, s hajlamos rá, hogy a digitális reprezentációkat kevésbé reálisaknak vagy kevésbé hiteleseknek, s éppenséggel a legkevésbé eredetieknek tekintsük. [...] Az analóg–digitális oppozíció gyakorta mint természetes–mesterséges ellentét jelenik meg el őt-tünk. Az analóg jelleg preferálása ahhoz a dachoz köthető, amellyel a racio-nalizmusra a romantikus ideológia néz (mely egyébként mind a mai napig dominánsan meghatározza az önmagunkról mint individuumról alkotott fo-galmunkat — CHANDLER 2002: 47).” Persze ennek a dacnak mély gyökerei vannak az ember gondolkodási és tudástárolási technikáiban: tudásunk jó ré-sze — az, amit POLÁNYI Mihály hallgatólagos tudásnak (’tacit knowledge’
— POLÁNYI 1994: 12–138) nevez — analóg kódban raktározódik, s ezt csak jelentős erőráfordítással tudjuk diszkretizálni és digitális formába önteni.
A diszkrét/digitális jelek viszont az analóg jeleknél ökonomikusabban kezelhetők; pontos definiáltságuknak köszönhetően állandóbbak, összeha-sonlíthatóbbak, reflektálhatóbbak. Ez a praktikus és preferált között feszülő ellentmondás az emberi élet egyik legnagyobb ellentmondása, amely megha-tározó módon befolyásolja mind világképünk egészét, mind az egyes konkrét dolgokhoz való viszonyunkat. Az emberi kultúra és gondolkodás története leírható úgy is, mint az e két pólus közötti mozgások története. A tapasztalat azt mutatja, hogy tartósan egyik irányban sem távolodhatunk el a két gon-dolkodási és kommunikációs mód közötti középponttól — az inga ilyen ér-telmű kilengéseit eddig mindig határozott korrekciós mozgás követte.