Az írásbeliség hatása minden nyelvi szinten érvényesül: az akusztikus szin-ten, a morfémák szintjén, a szintagmák, a mondatok, sőt — a gondolkodásra gyakorolt befolyás következtében — a szöveg szintjén is. Ennek a hatásnak a közvetlen forrása lehet az írás tökéletlensége, az emlékezet tehermentesíté-se, s lehet az írásbeliségben megteremtődő új kommunikációs helyzet is.
Az írás tökéletlensége mindenekelőtt a nyelv akusztikai regiszterére gya-korolt jelentős — elszegényítő — hatást. Ez a hatás természetesen csak ak-kor bontakozott ki, amiak-kor az írásbeliség már széles körben elterjedt, s az élőszóval szemben a kommunikáció lényeges területein dominanciára tett szert. Az író ember igyekezett beszédét az íráshoz idomítani, s ennek során az elsődleges szóbeliség beszédét jellemző sokrétű akusztikus regiszter fo-lyamatosan összezsugorodott3. Valószínű, hogy az írás tökéletlensége okán
3 Érdekes megfigyelni, hogy azok a nyelvek, amelyekben az írásbeliséget a populáció egésze csak későn
— vagy esetleg mind a mai napig nem — interiorizálta, az akusztikus eszköztár jóval nagyobb részét alkalmazzák. Pl. kínai nyelv bonyolult írásrendszere szinte kizárta egy európai típusú általános alfabetizáció lehetőségét, s a kínaiban a hangszín (tonalitás) igen fontos szerepet játszik. De még Eu-rópán belül is megfigyelhetők bizonyos különbségek: az írásbeliség által csak későn meghódított spanyol, (dél-)olasz, orosz nyelv gazdagabb intonációjú, mint az e tekintetben színtelennek mond-ható angol vagy német, amelyeknél az írásbeliség jóval korábban vált általánossá.
köztes formaként a bizonyos akusztikai szervezettséget megőrző vers4. Az elmúlt mintegy háromnegyed évszázad — korábbi időszakokból ilyen dokumentumok nem állnak a rendelkezésünkre — hangdokumentumainak a vizsgálata arra utal, hogy a beszélt nyelv akusztikai moduláltságának a csök-kenése folytatódik. WACHA Imre Az ember tragédiája 1937 és 1983 között színre vitt hét előadásának a hangfelvételeit vetette össze, s arra a következ-tetésre jutott, hogy az 1972-es, 1977-es és 1983-as rendezésekből a beszéd-dallamnak a korábbi színrevitelekben még egyértelműen meglevő uralkodó jellege teljesen eltűnt; a beszéddallam már nem az értelmezés helyettesítője, hanem az értelmezés (a logikai hangsúlyozás) kísérője. Nem a dallam és a ritmus viszi a szöveget, hanem az értelmezést kíséri a beszéddallam.
Az írás jelentős mértékben konzerválja is a nyelvet, fékezi a nyelvi válto-zásokat, ám természetesen csupán az általa rögzített szegmentális elemek vonatkozásában.
Az írásbeliség következménye a szavak szintjén mindenekelőtt a szóje-lentések rögzülése lett. Mint fentebb szó volt róla, az elsődleges szóbeliség körülményei között ugyanaz a szöveg lényegében sohasem hangzott el telje-sen változatlan formában többször; s ha az elmondott szöveg netán még változatlan is maradt volna, a szituáció nem volt ugyanaz. A leírt szavak azonban állandók maradtak, így a szavaknak az adott szövegen belül érvé-nyesülő jelentése pontosan körülírható volt, s hivatkozási forrássá válhatott.
Ez a fejlemény minden bizonnyal a szavak számának gyarapodása irányába hathatott, hisz az egy adott jelentésre „bizonyíthatóan” lefoglalt szót nem le-hetett többé szabadon más jelentéssel felruházva használni, ezért az újabb jelentéshez újabb szót kellett alkotni.
Ezzel persze a poliszémia jelensége nem tűnt el a nyelvből, hanem meg-változott. Egy-egy szó jelentései között a korábbival ellentétben fogalmilag megragadható viszonyok vannak, szemben a jelentésmezőknek az elsődleges szóbeliség állapotára jellemző szétáramló bizonytalan parttalanságával. Az író embernek mindazt, amit az elsődleges szóbeliség a szituáció, valamint az extralingvális és szupraszegmentális eszközök arzenáljával fejezett ki, a nyelv szegmentális elemeibe kellett belekódolnia. Ez a hatalmas kihívás
4 A verses műformák az epika területén tovább tartották magukat az olyan kultúrákban, amelyekben az írásbeliség csak a lakosság szűkebb körére terjedt ki, mint azokban, amelyekben korán a mindennapi élet része lett.
ási fejlődési lehetőséget biztosított a nyelv szegmentális eszköztára számá-ra5. Ennek az eszköztárnak természetesen csak egy részét képezik a szavak.
A szupraszegmentális nyelvi elemek szegmentális kódolásában fontos szerep jut a szórendnek is. A beszélt nyelvben az érzelmi vagy a logikai szó-hangsúly biztos eligazítást nyújt egy-egy mondat meghatározó „pillérszava-it” illetően, s a beszélő a nyelvtan biztosította — a magyar nyelv esetében viszonylag tág — keretek között többé-kevésbé szabadon alakíthatja a szó-rendet. Írás közben viszont lehetőleg azt kell elérnie, hogy a szavaknak a mondatban elfoglalt helyéből mintegy automatikusan következzék mind lo-gikai-érzelmi súlyuk, mind pedig a mondaton belüli szerkezeti relációik. Ez természetesen túlmutat a szoros értelemben vett szórenden, s elvezet a szin-taktikai elaborációs szint kérdéséhez.
Fontos hozadéka még az írásbeliségnek, hogy a szóbeli kultúrákban nél-külözhetetlen kényszerű emlékezés kötelezettségének megszűnte felszaba-dítóan hatott a tudatra, lehetővé téve ezáltal egy eredetibb, absztraktabb gondolkodásmód megjelenését (ONG 1998c: 47). Ez az absztraktabb gon-dolkodás természetesen egy árnyaltabb, összetettebb, szervezettebb nyelv-használatot előfeltételez. Egy ilyen nyelvhasználat pedig csupán hosszú nyelvi aprómunka gyümölcseként jöhetett létre. Az emlékezet tehermente-sítése ugyanis mikroszinten is érvényesült. Amikor az elsődleges szóbeliség körülményei között valaki egy szöveget állított össze, folyamatosan emléke-zetében kellett tartania a teljes gondolatmenetet, valamint a kifejtés céljára már megalkotott mondatokat. Ez nyilvánvalóan szellemi energiát kötött le, s az adott személy adott nagyságú szellemi energiájából óhatatlanul kevesebb jutott az éppen soron következő mondat tartalmi és formai architektúrájának a kialakítására. Az író ember átmenetileg törölheti emlékezetéből a gondo-latmenet egészét, ugyanezt teheti a már megalkotott mondatokkal is, s teljes szellemi energiáját az éppen soron következő mondat adekvát tartalmi és formai megalkotásának szentelheti. Könnyen belátható, hogy a birtokolt szellemi energiák ilyen összpontosítása mellett könnyebb túllépni a konkrét elemeken, hogy rejtettebb kapcsolatokat, azonosságokat és ellentéteket fe-dezzünk fel.
HAVELOCK az emlékezet tehermentesítése vonatkozásában első olvasásra meghökkentő következtetésre jut. Úgy találja, hogy a görög analitikus
5 „Írásnál nem áll módunkban olyan nagy mértékben támaszkodni a beszédhelyzetre, mondanivalónkat nem kíséri gesztus, mimika. Ezért részletesebben és pontosabban kell megfogalmaznunk mindazt, amit közölni akarunk. Az írásos közlés ezért általában sokkal kidolgozottabb, gondosabb, mint a hangos beszéd” (KENESEI 1995: 52).
összefüggésbe; ugyanis ezzel a görögök a nehezen megfogható hang-világ absztrakt, analitikus, vizuális kódolásának egy új szintjével gazdagodtak. Ez megelőlegezte és megalapozta a későbbi absztrakt gondolkodás teljesítmé-nyeit (idézi ONG 1998c: 52). (A föníciaiaktól átvett sémi ábécé nem tartal-mazott magánhangzókat.)
Az írásbeliséggel létrejött újfajta kommunikációs helyzet is segíti a ma-gasabb szintű nyelvhasználatot. Az író ember — a beszélővel ellentétben — ugyanis elvileg tetszőleges időt fordíthat szövege létrehozására, s ugyaneb-ben a kellemes helyzetugyaneb-ben van — a hallgatóval szemugyaneb-ben — a szöveg olva-sója is. Nyilvánvaló, hogy az egységnyi szöveg létrehozására fordítható hosszabb idő gazdagabb, pontosabb, árnyaltabb nyelvezetet eredményezhet.
Az írás megjelenésével elindult nyelvi gazdagodás természetszerűleg visszahatott a beszélt nyelvre6 is: közismert dolog, hogy aki sokat olvas, az árnyaltabban, választékosabban beszél. És persze még árnyaltabban, válasz-tékosabban ír. Így jött létre az írás megjelenése óta a nyelvhasználat — és gondolkodás — színvonalának felfelé tartó spirálja.
4. A másodlagos szóbeliség
ONG a rádió, a telefon, a televízió nyomán módosuló szóbeliséget nevezi másodlagos szóbeliségnek. Ez a szóbeliség is óriási nyelvi változásokat eredményez: a nyelv szupraszegmentális elemeinek a tekintetében is érvény-re jutnak azok a konzerváló és egységesítő hatások, amelyek a szegmentális elemek vonatkozásában már az írás elterjedésének következtében érvényre jutottak.
ONG úgy látja, hogy a könyvnyomtatás — azaz az írás — kultúráját nem felváltja, hanem kiegészíti, teljesebbé teszi a másodlagos szóbeliség kultú-rája. „Az új szóbeliség [...] lényegét tekintve akartabb és tudatosabb szóbe-liség, mely állandó jelleggel az írás és nyomtatás használatára alapozódik.”
(idézi NYÍRI 1998). ONG ezt jó két évtizede írta, de manapság is többen gon-dolkodnak ilyen derűlátóan (vö. CZEIZER 1998: 221–222), bár a kereske-delmi rádióadók műsorvezetőinek pongyola szerkesztésű és fülsértően éneklő beszédét7 hallva egyáltalán nem lehetünk ebben bizonyosak. Inkább
6 BENKŐ így folytatja a gondolatot: „... az írásbeliség széles körű elterjedését követően az írás nagyobb mértékben hat a beszédre, mint fordítva. Ennek ellenére, a beszéd és írás soha nem fog teljesen egybeesni (BENKŐ 1961, 37).
7 Valószínűnek látszik, hogy az elmúlt egy–két évtizedben széleskörűen elterjedt éneklő beszéd kiváltó oka az, hogy a nyelvhasználók mind nagyobb hányada bizonytalan a szegmentális eszköztár
haszná-arra hajlanánk, hogy BLOOMFIELDnak higgyünk, aki már 1933-ban — MCLUHAN előtt három évtizeddel! — felveti annak lehetőségét, hogy „... a beszéd reprodukálásának mechanikus eszközei ki fogják szorítani az írás és a nyomtatás jelenlegi szokását” (Idézi NYÍRI 1989: 17). Az írás fokozatos visszaszorulását már évtizedek óta jelzi nemcsak a csökkenő könyvtermés szerte a világon, hanem sokkal inkább a nyomtatott sajtó nagy ütemű vissza-szorulása is. Az írásbeliség fokozatosan tűnik el a lakosság nagy részének az életéből: már nem írunk levelet, helyette telefonálunk (a postai levélforga-lom zömét sablonok alapján készült hivatalos és reklámlevelek teszik ki), a könyvolvasás a szabadidőt kitöltő szórakozási formák között a sokadik hely-re szorult. Ez utóbbi különösen sajnálatos, hiszen a szépirodalom nyelvezete jellegéből adódóan a többi írott szöveghez képest is jóval gazdagabb, mivel az irodalmi szöveg az ember külső és belső valóságának a teljességét pró-bálja megragadni a tökéletlen — ám éppen az íróknak, költőknek a lehetet-lent kihívó munkálkodása révén egyre gazdagodó, árnyalódó — nyelv esz-köztárával.
Magyarországon a tankönyveket, valamint az ifjúsági és gyermekirodalmi kiadványokat nem számítva 1980-ban 52 millió, 1990-ben 81 millió, 1997-ben 27 millió, 2003-ban pe-dig 19 millió könyvpéldány jelent meg. Még meghökkentőbb a zsugorodás mértéke, ha az írásbeliség jövője szempontjából prognózisértékű ifjúsági és gyermekirodalmi statisztiká-ra tekintünk. 1980-ban 17 millió, 1990-ben 11,6 millió, 1997-ben 2,9 millió, 2003-ban pedig csak 2,02(!) millió ilyen könyv jelent meg. A megcsappanás mértéke 88,12%, mi-közben a szóban forgó korosztály létszáma időmi-közben csak 17,8%-kal csökkent.
Úgy gondoljuk, hogy az írásbeliség visszaszorulása fölött érzett aggo-dalmat szűklátókörűség lenne egyszerűen konzervativizmusnak, a megszo-kott kommunikációs technikához való oktalan érzelmi ragaszkodásnak mi-nősíteni. Az aggodalomnak igen reális alapjai vannak, ugyanis az írás olyan mértékben megváltoztatta, gazdagította az emberi nyelvet — a beszélt nyel-vet is! — hogy „kicsúszása” a nyelv mögül végzetes könyel-vetkezményekkel járhat. Az emberi nyelv — és a (verbális) gondolkodás — színvonala köny-nyen visszasüllyedhet a ma fossziliaként kutatott elsődleges szóbeliség álla-potába. S egy ilyen elszegényedett nyelvvel szemben a konkurens ismeret-közlési technológiák — a könnyen emészthető analóg képi jelek s a nyelven
„átnyúló” programozási kódok — már játszva diadalmaskodhatnak. S ebben az esetben könnyen valósággá válhat Vilém FLUSSERnek az a víziója, hogy
latában (egyszerűbben: nem képes azt mondani, amit akar), s emiatt kétségei vannak a nyelv szeg-mentális elemeinek a gondolatközvetítő képességét illetően. Ezért folyamodik ösztönösen a szupra-szegmentális kelléktárhoz, természetesen hiába, mivel az ily módon „bevetett” elemeknek általában nincs közmegegyezéses jelentésük.
kes, de mégiscsakalárendelt — szerep jut a beszédnek, mint manapság a ná-polyiak közlésfolyamatában a gesztikulációnak (FLUSSER 1997: 60).
lágos és szilárd lesz a tudása, együgyűséggel van telítve [...] ha azt hiszi, hogy nagyobb jelentősége van az írásnak, mint az, hogy emlé-keztesse azt, aki már úgyis tudta, arra, amiről az írás szól.”
PLATÓN
„[A nyelv] ha meg is marad az írás segítségével, mindig csupán tö-kéletlen, múmiaszerű megőrzéséről lehet szó, melynek megint csak ar-ra van szüksége, hogy e megőrzés mellett megkíséreljük érzékeltetni az élő előadást.”
WILHELM HUMBOLDT
„[...] az ábécétől függetlenedett beszéd eldurvul. A nyelveink évezre-deken át az ábécé szűrő és maró raszterén mentek keresztül, s ezáltal nagyszerű és szép, finom és pontos eszközzé váltak.”
VILÉM FLUSSER
1. Fogalommeghatározások