A romantika a megragadhatatlan s ezáltal megbéklyózhatatlan analóg hangot a „szűkkorlátú” digitális szóval szemben a kellem és a szabad szárnyalás jelképének tekinti, miként ezt Éva Ádámhoz intézett szavai példázzák Az ember tragédiája hatodik színében:
„Nem hallgatom a szűkkorlátu szót, De a hang árja ringat, mint hajó,
S úgy érzem, mintha álomban feküdném.”
A hang virtuális jelenléte a nagy presztízsű irodalmi szövegekben23 kife-jezte s egyszersmind erősítette is a hang tényleges megragadására irányuló vágyat, s áttételesen minden bizonnyal ösztönző hatással volt a hangtováb-bító és -rögzítő találmányok megszületésére.
A telefon és a fonográf — amelyeket még a nagy fantáziájú VERNE sem álmodott meg regényeiben — mind térben, mind időben elszakítja a hangot a létrehozó embertől. Ez az elszakadás kettős következménnyel jár: egyfelől profanizálja, eddigi szakralitásától és autentikus voltától megfosztja a han-got, amely többé nem közvetlenül egy emberi test terméke; másfelől koráb-ban elképzelhetetlen mértékben kiterjeszti hatókörét. Ezzel létrejön egy új kommunikációs korszak — a másodlagos szóbeliség — kibontakozásának lehetősége. A szóbeliség alkalmazása nem korlátja többé az emberi társada-lom szerveződésének — mint amikor a görög polisz határait alapvetően a hírnök szavának a hatóköre vonta meg (THIENEMANN 1931: 63) —, másfelől a szóbeliség alkalmazását sem gátolja többé sem tér, sem idő.
Természetesen nincs szó róla, hogy az elsődleges szóbeliség térne vissza, s a szóbeliség felváltaná az írásbeliség, a könyvnyomtatás kultúráját — sok-kal inkább kiegészíti azt. „Az új szóbeliség [...] lényegét tekintve akartabb és tudatosabb szóbeliség, mely állandó jelleggel az írás és nyomtatás haszná-latára alapozódik” (ONGtól idézi NYÍRI 1998: 15). Mindazonáltal a szóbeli-ség visszahódítja az írásbeliszóbeli-ségtől a kommunikáció számos korábban elve-szített területét. S arra is akad példa, hogy az írásbeliség által létrehozott
Az irodalmi szövegben sok egyéb szempontból is új életre kelnek az elsődleges szóbeliség nyel-vének jellemzői. ONG arra mutat rá, hogy az elsődleges szóbeliségben „a szavak nem jelek” (’words are not signs’ — ONG 1982: 75); KULCSÁR SZABÓ Ernő pedig egy ismeretterjesztő írásában is arra figyelmeztet, hogy „... a jelként értett nyelvi közlemény esztétikai koncepciója magának az esztétikai tapasztalat nyelviségének mond ellent” — (KULCSÁR SZABÓ é. n. 186).
23 Az irodalmi szövegek virtuális „hangosodása” talán összefüggésbe hozható azzal is, hogy egyes véle-mények szerint a hang kivételes szinesztéziás tulajdonságokkal rendelkezik, s képes egymaga m űkö-désbe hozni az egész szenzóriumot. Ha ez így van, akkor akár a virtuális hang is jelentős mértékben növelheti egy szövegnek az olvasóra gyakorolt hatását (vö. MILLER 1971: 103).
kommunikációs területen a másodlagos szóbeliség hatékonyabbnak bizonyul az írásbeliségnél. Ilyen pl. a tömegkommunikáció: a nyomtatott sajtó soha nem érte el a lakosság akkora hányadát, mint a rádió.
A hangtovábbító és -rögzítő eszközök feltalálása azonban nem csupán a magán- és közösségi kommunikáció szerkezetét alakították át gyökeresen, hanem komoly megfontolást igénylő elméleti következményekkel is jártak.
Ezek közül az egyik az, hogy a hang önálló kommunikációs csatornává vált — ami korábban soha nem volt. A telefon és a fonográf, illetve a bel ő-lük kifejlődött tökéletesebb eszközök egyesítik a közvetlen emberi kommu-nikáció hangjeleit. Ez a szegmentális és szupraszegmentális nyelvi jelek szintjének az egészét jelenti, kiegészítve az extralingvális szint — viszony-lag szűk számú — hangjeleivel (köhintés, csettintés stb.). E hangcsatornán belül először jön létre egy autonóm nyelvi csatorna, amelyben a nyelvi esz-köztár egésze működik. A nyelv egésze eddig még soha nem volt önálló kommunikációs csatorna, a szóbeli kommunikációban ugyanis a nyelv extra-lingvális jelek gazdag hálózatába ágyazódva, azzal elválaszthatatlanul össze-fonódva jelent meg; írásban viszont csupán részlegesen, féloldalasan, ugyan-is a szupraszegmentálugyan-is nyelvi eszköztár megragadására az írás képtelen. Az emberi kommunikáció történetében a telefon és a fonográf teremt először olyan helyzetet, amikor a nyelvre hárul a kommunikáció minden terhe, s a nyelv ezt a terhet segítség nélkül, de teljes eszköztárát bevetve viszi. Ily mó-don a hangtovábbító és -rögzítő eszközök megjelenése nagy próbatételt is jelent a nyelv számára.
A szóban forgó — mindenekelőtt a hangrögzítő — eszközök megjelenése egyszersmind új fejezetet is nyitott a nyelv tanulmányozásának a történeté-ben. A hangrögzítésnek köszönhetően ugyanis állandóvá, megismételhetővé s ezáltal összehasonlíthatóvá, elemezhetővé és reflektálhatóvá válik a nyelv csonkítatlan, hangzó működése is. Ez a lehetőség hosszabb távon a szupra-szegmentális nyelvi eszköztár ugyanolyan mértékű gazdagodását idézi elő, mint az írás tette a szegmentális nyelvi eszköztár vonatkozásában. Az ismé-telhetőség és a reflektálhatóság mellett a hangosíthatóság is nagymértékben járult hozzá a szupraszegmentális eszköztár árnyalódásához s ezáltal varia-bilitásának a növeléséhez. A hang forradalma előtt egy százméteres távol-ságra „feladott” szóbeli közlemény kizárólag kiabálás lehetett24: a hangerő kényszere kizárta a finomabb intonálás lehetőségét. A technikai eszközök
24 ONG számol be róla, hogy a 19. század ötvenes éveiben az amerikai elnökjelöltek 12-15 ezer fős hall-gatóságnak tartottak órákon át szabadtéri gyűléseket (ONG 1998a: 266).
lehetővé teszik akár a korábban elképzelhetetlen hangos suttogást vagy halk kiabálást is.
A hang megragadása és hatókörének kiterjesztése a megelőző időszakban visszaszorult analóg kódok térnyerését eredményezte a kommunikációban és általában az emberi életben. Ezt a folyamatot erősítette fel az ugyancsak analóg kódot alkalmazó képrögzítés (fényképezés) feltalálása is. Elméletileg ez utóbbi ugyan nem hozott olyan gyökeresen újat a kommunikációba, mint a telefon és a fonográf, mivel képet az ember már korábban is tudott készíte-ni (rajzolás, festés): a fényképezés csupán mechakészíte-nizálta és nagyságrendek-kel hatékonyabbá tette ezt a meglevő emberi képességet. Gyakorlati szem-pontból persze a hatás óriási, hiszen — főként a televízió révén — az éle-tünk telítődött képekkel25. A technikai fejlesztések révén már most is
„hanglemezek, hangszalagok és beszélő képek” kiabálnak és suttognak kö-rülöttünk, ahogy FLUSSER jövendölte (FLUSSER 1997: 55–56). A képek to-vábbi térhódítását eredményezte a digitális fényképezőgép, amely jelentős mértékben csökkentette a képkészítés költségeit. Ez az eszköz a mobilfonokba is „befészkelte magát”, s a telefonkamerákkal készített képek tele-fonnal is továbbíthatók, a számítógépre is átjátszhatók, s egy 100 Ft-os CD-n száz- sőt ezerszámra tárolhatók.
Figyelemreméltó, hogy az interaktív elektronikus hálózati kommunikáció (e-mail, chat) egyelőre dominánsan szövegalapú, bár képekkel a szöveg könnyen kiegészíthető. A hangok továbbítása azonban egyelőre nehézkes, holott a szembeszökően szimultán kommunikációs módot a felhasználók többsége szóbelinek érzi. Az e-mailek és a chat-csatornák nyelvezetének vizsgálata arról tanúskodik, hogy ezekben a szövegekben az egyébiránt tipografikus mintákat követő mediális írásbeliség egy igen markáns koncipiális szóbeliséggel párosul; a virtuális akusztikumot gyakorta a nor-matív helyesírástól való szándékos eltéréssel próbálják felidézni: „azthiszem azt nemláttammég”, „szerinted meglehetszerezni”, „jóéccakát” stb. (HALMI
2002: 189). (Ilyesfajta helyesírást hasonló — akusztikumfelidéző — céllal gyakran használt több író, mindenekelőtt Móricz Zsigmond is.)
Az analóg kódok uralta elsődleges szóbeliség és a digitális kódolás által meghatározott tipografikus kor után a másodlagos szóbeliségben ismét az analóg kódok látszanak előtérbe kerülni. Megújuló térnyerésüknek egy
25 A képek kognitív szerepéről és kommunikációs felhasználásáról NYÍRI Kristóf adott közre több tanul-mányt (NYÍRI 2000; NYÍRI 2001c).
vésbé látványos, de éppenséggel a folyamat mélyreható jellegéről tanúskodó példája az irodalmi próza nyelvében az utóbbi évtizedek során bekövetkezett változás, amelynek során a művek korábbi, jellemzően metonimikus jellegű szerveződését felváltja a metaforikus alapú szerveződés26, amely kétségtele-nül „szemantikailag sűrűbb” műszövetet és -szöveget eredményez. (Az iro-dalomkritika ezt a jelenséget a próza „lirizálódásaként” szokta jellemezni.)
Talán különösnek tűnhet az analóg kódok megújuló dominanciájáról be-szélni egy olyan korban, amelynek az egyik divatszava éppenséggel a „digi-talizáció”. A továbbiakban megpróbálunk röviden rámutatni a digitalizáció elmúlt évtizedekbeli diadalútja kapcsán felmerülő problémákra.