tehát COULMAS terminusával shallow („felszíni” vagy „sekély”), mivel a fo-néma–graféma megfelelés szinte kifogástalannak tekinthető benne; manap-ság ilyennek szokás tekinteni a finn, a török vagy éppen az albán írást (vö.
COULMAS 1989: 169–170).
A betűejtés persze már az ilyen „fonetikusnak” nevezett helyesírás mellett is lehetséges, hiszen az írás csupán a fonémákat jelöli, az allofónokat nem, miközben a kiejtési norma pontosan előírhatja bizonyos allofónok ejtését. Például ha a fonéma-graféma megfelelés szempontjából tökéletes írásmódú ing szót ´iŋg´ helyett pontosan az íráskép szerint ejtjük
— ´ing´-nek —, az betűejtésnek minősül.
A fonemikus elv már önmagában is elszakítja az írást annak a MCLUHAN
által sokszor hangoztatott elvnek a maradéktalan megvalósulásától, misze-rint a „betűírás tartalma a beszéd”. Amint azonban az írást viszonylag széle-sebb körben kezdik használni, egyre markánsabb autonómiára tesz szert a beszéddel szemben, s az írás meginduló tökéletesedési folyamata ennek az autonómiának a jegyében bontakozik ki. Az írás egy sor olyan szemantikai és grammatikai információt kezd rögzíteni, ami a beszédben nem tükröz ő-dik.
E folyamat fontos állomása volt a ´scriptio continua´ — a folyamatos írás
— megszűnése, azaz a szóközözés bevezetése: írásban a szavak elkülönültek egymástól, miközben a beszédben ez nem következett be. A minuszkulák — a kisbetűk — megjelenése is szemantikai (a tulajdonnevek nagy kezdőbetűs írásmódja) és grammatikai (mondatkezdő nagybetű) információk rögzítését tette lehetővé.
Az illékony és változékony beszédnél már fizikai létformájánál fogva is állandóbb írás belső természeténél fogva törekedett önnön állandóságának a fenntartására. Miközben az élőbeszéd változott, az írás változatlan maradt, sőt, a régi írásmódok iránt érzett tekintélytisztelettől vezérelve, illetve az írásmódok egységére törekedve esetenként korábbi írásmódokat elevenített fel. Ez történt a francia nyelv esetében is, amikor az 1740 körüli szabályzat 18 000 szóalak közül mintegy 5000-nek az írásmódját változtatta meg, zö-mében az etimologikus elv szellezö-mében (BUBEN 1935: 15). Ez a törekvés természetesen a beszéd és az írás „széttartó” fejlődésének a forrása lett, s nyilvánvalóan oda vezetett, hogy egyes nyelvek írása jelentős mértékben el-távolodott a nyelv akusztikus formájától.
5. Az írott nyelv egységét szolgáló helyesírások, ortográfiák megjelenése a
kélynek (´shallow´) nevezett — helyesírások sem ilyenek.
A második kategóriába — amelyet COULMASköztesnek (‘intermediate’) nevez — azokat a helyesírásokat sorolják, amelyek alapvetően szintén a nyelv fonemikus felszínét tükrözik, de tartalmaznak morfofonemikus infor-mációkat is. Ilyen például a holland vagy éppen a magyar helyesírás.
A harmadik kategóriába — ezt COULMAS mély (‘deep’) helyesírásnak nevezi — azok a helyesírások tartoznak, amelyek mélyre ásva feltárják a nyelv morfofonemikus sajátosságait, s emellett jelentős mennyiségű morfe-mikus, sőt lexikai információt közölnek. Ezekben a helyesírás legfőbb ve-zérelve az etimologikus írásmód. E kategória legjellegzetesebb képviselője az angol helyesírás (COULMAS 1989: 169–170). Általában úgy áll a helyzet, hogy minél régebbi az írásbeliség egy adott nyelven, annál nagyobb lesz az írás és és a hangzó nyelv közötti eltérés.
Az írás főként fontos társadalmi szerepéből adódóan, s nem utolsósorban azért, mert a nyelv egyetlen tárgyiasult formája, óriási tekintélyre tett szert.
Már BLOOMFIELD észrevette, hogy minden olyan esetben, amikor a hangzó nyelvhasználat ingadozást mutat, az írásban szokásos nyelvi forma rendsze-rint a beszédben is kiszorítja vetélytársát. Ha pedig a beszédhagyomány eltér az írásos konvenciótól, előbb-utóbb a beszélők is az írott változathoz iga-zodnak4 (BLOOMFIELD 1933: 487).
6. Az elmúlt fél évezredben5 — amikor is a könyvnyomtatásnak köszönhető-en az írni-olvasni tudást az emberek korábban elképzelhetetlköszönhető-enül nagy há-nyadára terjedt ki — se szeri, se száma az olyan nyelvi változásoknak, ame-lyek az írás hatására vezethetők vissza. Az „írás indukálta nyelvi változá-sok” — ´schriftinduzierter Sprachwandel´ (ERFURT 1996: 1393) — minde-nekelőtt a grammatikalitás megjelenítése, a nyelvi norma és standard megte-remtése, továbbá a nyelv funkcionalizálása és egységének megőrzése — sokszor inkább megteremtése — irányába hatottak.
4 „If there is any rivalry between speech-forms, the chances are weighted in favor of the form what is represented by the written convention; consequently, if the written convention deviates from the spoken form, people are likely to infer that there exists a preferable variant that matches the written form.”
5 A betűejtés már az ókori latinban is megjelent. QUINTILIANUS figyelmeztet rá az Institutio oratoria XI.
könyvének III. fejezetében, hogy „kellemetlen és kiállhatatlan minden betűnek külön hangoztatása és mintegy megszámlálása”. Példának a „Multum ille et terris” vergiliusi citátumot hozza fel, amely-nek a normatív ejtése kb. „multilletterris”, de bizonyára gyakori volt a betű szerinti kiejtés (QUINTI
-LIANUS 1913–1921. II. k.: 420).
Vladimír BUBEN már hivatkozott könyvében az írás hatását vizsgálja a 17. századi francia nyelvre. Úgy látja, hogy éppen a régiókat összekötő írás elterjedése veti fel a szóban is egységes nemzeti nyelv igényét. Az egységes kiejtés forrása az ingadozó beszédszokással szemben csak az írás lehetett, mivel ezt a korabeli közgondolkodás — persze tévesen — a beszéd hű tük-rének gondolta6 (BUBEN 1935: 7). A 17. század során az írás bizonyult a francia kiejtés változásának az irányába ható legfontosabb tényezőnek7 (uo.
216). A modern francia ejtés kialakulásában tehát az írott forma meghatáro-zó szerepet játszott — Vladimír BUBEN mintegy kétszáz oldalon át sora-koztatja a példáit. A tendencia mindmáig folytatódik. Ennek eredményeként azután számos — korábban soha nem ejtett, ún. „etimologikus betű” jelent meg a kiejtésben. Ilyen például a /g/ a legs (hagyaték) szóban. Egy 1874-es francia értelmező szótár még rosszallja, hogy sokan — helytelenül — ejtik a g-t [lèg]; a helyes ejtés [lè] lett volna (ZOLNAI 1926: 54). A mai szótárak helyes ejtésként a [lèg]-et adják meg, a [lè]-t ritkán előforduló ejtésváltozat-ként említik8.
Az olasz nyelv tekintetében hasonló folyamat megy végbe, csak jóval ké-sőbb, a 19. század végén és a 20. század elején. A késedelem oka mindene-kelőtt a politikai egység hiánya, valamint az a körülmény, hogy Itália lakói között az írni-olvasni tudás kevésbé volt elterjedt, mint Franciaországban.
A dialektusokra szabdalt olasz nyelvterület számára az egyesülést köve-tően létkérdéssé vált a szóbeli nyelvi egység megteremtése, s ennek az alapja csak az írásbeli normatív nyelvhasználat lehetett. Az olasz írásbeliség a latin ábécének a régi toszkánai nyelvhez való szerencsésnek mondható adaptálá-sából született, s az írásmód a reneszánsz idején szilárdult meg9 (DE MAURO
1963: 239). Ily módon az írott nyelv sok tekintetben hatott az egyesülés utá-ni olasz nyelv fonológiájára10 (uo. 177). Az olasz helyesírás — bár viszony-lag régebben rögzült — a „sekély” típushoz tartozik, mivel ritka módon az ejtés igazodott az íráshoz, így a kiejtés és az írás közötti távolság nem túl nagy. Ennek ellenére a hibás ejtés nem ritka, főként a -cia-ra végződő
6 „En cherchant les règles de la bonne prononciation, les grammairiens ne s´adressaient pas à l´usage général qui était forcément flottant et tendait constamment à la variation des sons, mais ils avaient recours dans le cas douteux à l´ortographe dans laquelle ils croyaient trouver un guide plus sûr parce qu´ils la considéraient, à tort naturellement, comme une image fidèle de la parole.”
7 „… l´influence de l´écriture est le facteur le plus important qui modifie la prononciation…”
8 Eckhardt Sándor: Francia–magyar szótár. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1982. 483.
9 „L´ortografia italiana è stata creata adattando l´alfabeto latino alle esigenze della fissazione grafica del toscano antico, e l´adattamento, consolidatosi in età rinascimentale, fu abbastanza felice…”
10 „… la tradizione grafica ha plasmato in molti aspetti le forme e strutture fonologiche dell´italiano comune postunitario…”
ható a [kami∫ia]. A helyesírás következetlensége — camicia / camicie, de roccia / rocce (szikla) — miatt különösen az ilyen szavak többes számának ejtésében sok a bizonytalanság. (A betűejtésnek egyébként — a franciához hasonlóan — nincs külön neve, rendszerint a magyar „hiperurbanizmus” fo-galmát fedő, egyéb jelenségeket is felölelő ipercorrettismo szóval illetik.)
A német nyelvben a Schriftbildaussprache elnevezéssel illetett jelenség főként Ausztriában honos, ahova a Hochdeutsch — a normatív német nyelv
— szélesebb körbe csak Mária Terézia iskolareformjával érkezett meg. Ez azt jelentette, hogy a szóbeli normatív nyelvhasználat részben az írott nyelv-re támaszkodva született meg. Úgy tűnik, az írásra hagyatkozás hajlama az osztrákok körében fennmaradt, mivel például a sechs, Flachs, Fuchs szava-kat az íráskép nyomán esetenként művelt emberek is hsz-szel ejtenek a he-lyes ksz helyett. Hasonlóan az íráskép indukálja a wenig szó tévesen osztrák sajátosságnak tekintett g-vel való ejtését. Angolul a betűejtést spelling pronunciation névvel illetik, s a jelenséget pontosan fedő terminus megléte azt jelzi, hogy gyakori jelenségről van szó. Az első nagyobb lélegzetű mun-ka a témáról angol nyelven és az angol nyelv tekintetében született (KOEP
-PEL 1901).
Különösen a kölcsönszavakból sorolható fel sok olyan példa, amikor az íráskép a forrásnyelv kiejtési gyakorlatától eltérően határozta meg az angol ejtést. Például az olyan szavak szókezdő h-ja, mint honeur, humeur, hôpital, humide, hiver stb. a kölcsönzés pillanatában már néma volt a franciában, mindazonáltal az angolban — minden bizonnyal az íráskép hatására — ejtik a h-t (COULMAS 1989: 171).
Dale F. COYE érdekes tanulmányt ír a jelenségről (COYE 1998), amely-ben többek között beszámol egy felmérésről, amelyet angol és amerikai pro-fesszorok között végzett mintegy 300 „nehéz” shakespeare-i szó ejtését il-letően. Kiderült, hogy még a Shakespeare-szakértőnek számító professzorok által preferált ejtésmódot is mintegy 40 százalékban befolyásolta az íráskép.
A betűejtésnek persze új keletű példái is vannak: ilyen az often szóban a ko-rábban néma t terjedő ejtése, továbbá az l felbukkanása a calm, palm, embalm, Palmer stb. szavak kiejtésében.
A betűejtés valamely formájának a jelenségével bármely európai nyelven találkozhatunk: például az igencsak hangzás közeli írású spanyol vonatkozá-sában Emilio ALARCOS-LLORACH sorol fel sok tucatnyi esetet (ALARCOS -LLORACH 1981); a latin betűs írásbeliségben csupán másfél száz esztendőt
eltöltött — s ezért „sekély” helyesírású román nyelv efféle jelenségeiről Flora ŞUTEU tollából kisebb monográfia született (ŞUTEU 1976).
Végül feltétlen említést érdemel a középkori latin, amelynek egy időben széles körben használatos hangzó változata kizárólag az írott formán nyugo-dott, mivel a nyelvnek nem volt anyanyelvi beszélője, sőt pontos nyelvészeti leírás sem maradt fenn a normatív ejtésmódról. Ez persze negatív hatással volt — s van a mai napig — a hangzó latin egységére: ennek jó példáját adja a különböző nemzetiségű katolikus főpapok (nyelvtanilag egyébként több-nyire kifogástalan) latin beszéde.
Az íráskép és a kiejtés viszonyának tekintetében a középkori latinhoz mérhető a mesterségesen létrehozott eszperantó nyelv, amely írásban jött létre, s szóbeli használata kizárólag az írott formán nyugszik. Az eszperan-tónak — szemben a középkori latinnal — létrejött egy részleteiben kidolgo-zott kiejtési normarendszere, amely biztosítja a hangzó eszperantó nyelv-használat egységét.
7. A magyar írásmód soha nem alkalmazta — nem is alkalmazhatta —