A diszkrét/digitális jelek viszont az analóg jeleknél ökonomikusabban kezelhetők; pontos definiáltságuknak köszönhetően állandóbbak, összeha-sonlíthatóbbak, reflektálhatóbbak. Ez a praktikus és preferált között feszülő ellentmondás az emberi élet egyik legnagyobb ellentmondása, amely megha-tározó módon befolyásolja mind világképünk egészét, mind az egyes konkrét dolgokhoz való viszonyunkat. Az emberi kultúra és gondolkodás története leírható úgy is, mint az e két pólus közötti mozgások története. A tapasztalat azt mutatja, hogy tartósan egyik irányban sem távolodhatunk el a két gon-dolkodási és kommunikációs mód közötti középponttól — az inga ilyen ér-telmű kilengéseit eddig mindig határozott korrekciós mozgás követte.
léte. Illetve: felemás módon tudatosul, mivel éppenséggel az írás megjelese alapozza meg azt a nyíltan vagy rejtetten mindmáig felbukkanó téves né-zetet, amely szerint az intonáció nem része a nyelvi rendszernek. HUNYADI
László a nyelv és zene viszonyát vizsgálva úgy találja, hogy „a beszéd is rendelkezik zenei struktúrákkal, amelyek saját rendszerükből kilépve nyil-vánulnak meg” (HUNYADI 1981: 370). Nyilvánvalóan helytelen dolog az intonációt a nyelvi rendszeren kívül állónak tekinteni, hiszen a nyelvi m űkö-dés protoformája, a hangzó beszéd intonáció nélkül nem is valósulhatna meg. Erre mutat rá PÉTER Mihály, amikor vitatja HUNYADI megállapítását:
„Az intonáció [...] nem »lép ki« a nyelvi rendszerből, hanem elidegeníthe-tetlen alkotórésze annak. Az a megállapítás sem helytálló, hogy »ezek a sza-vakba nem önthető gondolatok [ti. intonációs jelentések — P. M.] megkerü-lik az élő beszéd szintjét.« Ellenkezőleg: az élő beszéd éppen általuk nyeri el teljes értelmét. Az intonáció nem »idegen test« a nyelvben. Sokkal inkább arról van szó, hogy a nyelv heterogén jelek rendszere, s e jelek egyik típusa lényeges hasonlóságot, ha nem is teljes azonosságot, mutat a zenei jelekkel (PÉTER 1991: 148).” (Kiemelés tőlem — B. V.)
A lényeg az, hogy a nyelv heterogén — folytonos és diszkrét — jelek rendszere, a nyelv határai ugyanis nem érnek véget az írás határainál, amely kizárólag a szegmentális nyelvi jelek rögzítésére képes. Az más kérdés, hogy az ember mind a mai napig nem tudott ökonomikus eljárást kidolgozni az analóg kód folytonos jeleinek a leírására, s ebből adódóan a nyelv szupraszegmentális eszköztárának nagy része mind a mai napig nagyrészt rögzítetlen, mindazonáltal a parttalanul areferenciális zenénél azért sokkal referenciálisabb jellegű13.
Valójában a nyelv már a szegmentális jelek dimenziójában is kettős ter-mészetű. A szavak beszédhangokra bonthatók, de maguktól nem bomlanak (fonémákra pedig még kevésbé; a fonéma fogalma lényegében az írás öko-nómiára való törekvésének a terméke, s mint ilyen: absztrakció). SAUSSURE
ábrája jól szemlélteti a szegmentális nyelvi jelek kettős természetét (SAUSSURE 1997: 67):
13 PÉTER Mihály David CRYSTALt idézi, aki az intonáció bizonyos szempontból nyelven kívülinek te-kinthető „prozodikus” és „paralingvális” funkciója mellett megkülönbözteti a nyelvi közlésben köz-vetlenül résztvevő „grammatikai” és „attitudinális” funkciókat is (PÉTER 1991. 137). Uő. idézi Dwight BOLLINGERt, aki szép metaforával „a nyelv félig szelídített szolgálójának” (‘half-tamed ser-vant of language’) nevezi az intonációt. BOLLINGER metaforája ugyan szép, de azt a gondolatot imp-likálja, hogy az intonáció nem része a nyelvnek.
Β Α Ρ Β Α Ρ Ο Σ
Az ábra vízszintes vonala a szójel folytonosságát és analóg természetét fejezi ki, a betűk feléig fölérő függőleges vonalkák pedig a részleges diszk-rét jelleget.
Valószínűsíthető, hogy a nyelv mindig heterogén rendszerű volt, ám az is, hogy kezdetben valószínűleg nagyobb súlyuk volt a folytonos jeleknek, a nyelvi változások sok évezredes folyamata pedig — miként utaltunk már rá
— egy jeldiszkretizációs folyamatként is leírható. A nyelvi jelek diszkre-tizációját kezdetben az emberi kommunikáció növekvő jeligénye ösztönözte, hiszen a kommunikálandó tartalmak mennyisége folyamatosan gyarapodott.
Később a döntően digitális betűírás serkenti a nyelvi diszkretizációt, hiszen az írás nagy tekintélyre tesz szert, s az emberek törekednek rá, hogy úgy be-széljenek, hogy azt minél hívebben le lehessen írni: ehhez pedig növekednie kell a nyelvi jeleken belül a digitális kóddal jól megragadható diszkrét jelek arányának14. E folyamatnak egy különleges jelensége a betűejtés, amely an-nak az eredménye, hogy a morfológiai vagy etimológiai funkciók betöltésére is vállalkozó írás igen markánsan visszahat a hangzó nyelvre15.
Egyébként mind a mai napig ellentmondásos jelenségnek tekinthető, hogy az analóg és digitális elemeket egyaránt tartalmazó hangzó nyelv grafi-kus rögzítésére egy dominánsan digitális típusú jelrendszerrel rendelkezünk.
Az írás ilyen jellegű hiányosságainak a kiküszöbölésére az ún. „intonációs párt” képviselői még 1953-ban is tettek javaslatot: tucatnyi írásjelet akartak bevezetni a harag, gúny, bizonytalanság stb. kifejezésére (GÓSY 1999: 55), természetesen sikertelenül, hiszen ez jelentős mértékben csökkentette volna az írás ökonómiáját. Elvileg az ötlet persze nem volt képtelen, a grafikus rendszerekben is van példa az analóg és a digitális kód elegyedésére, pl. a kotta is diszkretizálja a szinte kizárólagosan folytonos természetű zenét; ám teljesen nem digitalizálja, az öt vonalon elhelyezkedő kottafejek az analóg és a digitális kód igen sajátos egyvelegét adják.
Szembetűnő állomása az írott nyelv diszkretizációjának a szóközözés megjelenése a 8. században, amely az addig szinte általános scriptio conti-nuát, a folyamatos írást váltotta fel16. Ez az írásszokás — amely először a brit szigetek latinul gyengébben tudó papjai között jelent meg, s számukra
14 ONG írja: „After writing [...] oral speech was never the same.” (’Az írás megjelenését követően a hang-zó beszéd többé már nem volt ugyanaz.’) (ONG 1977: 87)
15 Erről e kötet 149–160. oldalán írok bővebben.
16 L. bővebben SAENGER 1997.
volt hivatva segíteni az olvasást — lényegében ellentétes a fonetikus elvvel, hiszen szóban nem tartunk szünetet az egyes szavak között; a szóközözés hatása az olvasás segítésén túl az volt, hogy szemmel látható módon tagolta a folyamatos szöveget, s mintegy belesulykolta az olvasóba a szavaknak mint diszkrét szövegegységeknek a tudatát.
A diszkretizáció a nyelvi akusztikumon és az íráson kívül a szemantika területén is végbement. Az elsődleges szóbeliséget az elmosódottságukkal, körülhatárolatlanságukkal az analóg kódra emlékeztető komplex szójelenté-sek jellemezték17, amelyek konkrét kommunikációs helyzetekben a szupra-szegmentális nyelvi jelek és az extralingvális jelek gazdag hálózatába ágya-zottan nyertek „közvetlen szemantikai megerősítést”18, azaz kaptak konkrét jelentést. A szokásos írásbeli kommunikációs helyzetben azonban hiányoz-nak a szupraszegmentális nyelvi jelek és az extralingvális jelek, s hiányzik továbbá az értelmezési támaszt nyújtó interaktivitás is. Elengedhetetlenné vált a korábbi komplex szójelentések alapos diszkretizációja — a nyelvi diszkretizáció tehát szükségképpen szemantikai területen is végbement.
A nyelvi jelek heterogén volta nemcsak a nyelv alapvető megjelenési formáiban (hangzó beszéd és írás19) figyelhető meg jól, hanem a ráépülő másodlagos kódokban is. Korábban már utaltunk rá, hogy a nyelvi jelentés két alapvető típusa világosan köthető egy-egy jelkódhoz: a poliszemikusabb s ezáltal az értelmezésre nyitottabb konnotáció az analóg kódhoz, míg a sze-mantikailag pontosabb, de szegényesebb tartalmú denotáció a digitális kód-hoz. Ugyanígy az asszociatív alapú hasonlóságon nyugvó — s a konnotá-ciók létrehozásában fontos szereppel bíró — metafora az analóg kódhoz köt-hető, ezzel szemben a logikailag megragadható genezisű — s ily módon körvonalazottabb járulékos jelentéseket generáló — metonímia inkább a di-gitális kóddal mutat rokonságot.
17 L. bővebben BENCZIK 2001: 43–46.
18 ‘direct semantic ratification’ — GOODY–WATT 1968: 29.
19 A kétféle kód a legegyszerűbb közleményekben is alaposan összefonódhat. Pl. egy távolságot igyek-szünk méterben, kilométerben, tehát digitálisan kifejezni; egyes esetekben azonban érdekes módon a relevánsan diszkrét számjel precizitását pragmatikus okokból szándékosan tompítjuk, amikor hozzá-vetőlegesen „10-15 kilométeres” távolságról beszélünk, az analóg kód irányába tolva el a megnyilat-kozást, hiszen e kifejezés értelmezésébe beleférhet a 8 vagy éppenséggel a 17 kilométer is. A szóban hasonlóan hangzó, de írásban nagykötőjellel írt „10–15 kilométeres” távolság viszont szigorúan mi-nimum 10, maximum 15 kilométer lehet; a helyesírási szabályozása itt a kötőjel-használati eltéréssel azt kívánja tükröztetni, hogy az adott kifejezés dekódolása során a kifejezést inkább folytonos vagy diszkrét jelként kezeljük.