Strukturalizmus: a társadalmi struktúra meghatározó tényező

A strukturalizmus nem csak bizonyos filozófiai, szociológiai, antropológiai, nyelvészeti és közgazdaság-tudományi elméletek meghatározó paradigmája és módszere, hanem lényegét tekintve a térelméletnek is. A strukturalizmus – leegyszerűsítve – az átfogó rendszer és elemeinek kölcsönhatásában való gondolkodást jelenti. A különböző tényezőcsoportok (elemek) közötti állandósult relációk, távolságok, közelségek adják azt a stabil struktúrát, amelynek keretei között azok az események és cselekvések meg-történnek, amelyek újratermelik a struktúrát. A térelméletben a struktúrák alapvető

épí-tőkövei bármilyen összekapcsolódó elemek lehetnek (emberek, embercsoportok tár-gyak, tudás, intézmények és ezek hibridjei). A strukturalista elméletek feltételezik a struktúrák tartós létét (ontológiai előfeltevés) és hatását, de kevesebb figyelmet fordíta-nak azok létrejöttére.

A strukturalizmus elindítójának sokan a francia nyelvészt Ferdinand de Saussure-t tartják. A strukturalista mozgalom atyja mégis a belga születésű francia szociológus, antropológus Claude Lévi-Strauss („meghatározóak a generatív mechanizmusok”). A földrajzba és a térelméletekbe a strukturalizmus elsősorban a marxista társadalom-elméleteken keresztül került. Az 1950-es, az 1960-as és még az 1970-es években is leg-főképpen a marxizmus (kritikai politikai gazdaságtan) jelentette a társadalomelmélet megjelenését a földrajzban, így a realizmus, az empirizmus, a strukturalizmus meghatá-rozó ideológiává vált a társadalomföldrajzban. A hermeneutika, a fenomenológia, a posztstrukturalizmus hatása inkább csak az 1970-es, 1980-as évektől erősödött a tér-elméletben. Az interpretáció, az emberi megismerés kérdései csak ekkor erősödtek fel.

Magyarországon az időbeli csúszás még jelentősebb.

Marxnak és Engelsnek nem volt explicit térelmélete. A marxi ideák alkalmazása a földrajzban és általában a tértudományokban áttételeken keresztül, elsősorban a közgazdaság-tudomány (pl. Manuel Castells) és a szociológia (struktúra-, a stukturali-zációs elméletek Anthony Giddens, Louis Pierre Althusser, Pierre Bourdieu) közvetíté-sével került. Ezért a középpontba az embercsoportok szerinti tagozódás és a közöttük lévő viszonyok kerültek. A marxi tan – mint ismert – egyszerre tudomány és gyakorlati politika. A dialektikus materializmus elmélet és módszer, amelynek az alkalmazása megváltoztatja a világot. A marxizmusban meghatározó az emberek kapcsolata a mate-riális, a természeti környezettel. Az emberek a munkafolyamatok során megváltoztatják a természeti erőforrásokat; a természet a társadalmi újratermelés eszköze és fizikai környezte. A meghatározó keret, a szuperstruktúra a tulajdonosi viszonyok által megha-tározott termelési mód. A társadalomtéri strukturális jellemzők a kapitalista termelési mód szükségszerű velejárói.

A tértudományokban a marxizáló elméletek strukturalista nézetek. A területileg szituált társadalmi aktorokra hatnak a meglévő meghatározó struktúrákra és ezek megjelennek a megragadható fizikai térben is. A kapitalista termelési mód térbeni projekciója a város, amely a társadalmi harcok elsődleges színtere is (Castells 1977,

Harvey 1973). Manuel Castells osztja az althusseri koncepciót, hogy a tér elemzése a társadalom, a gazdaság, a politikai rendszer vizsgálatát jelenti (Castells 1977:126). A kritikai földrajz alaptézise is az, hogy a kapitalizmusban a termelési viszonyok alakítják a teret, és e folyamat területi fókusza a város. A struktúra a belső kapcsolatok rendszere, amely a kapitalizmus belső működési szabályainak megfelelően alakul (Harvey 1973).

Egyidejűleg számos struktúra létezik, de ezek között az anyagi újratermelés az alapvető.

A kapitalista ipari társadalom határozza meg az urbanizációt, hozza létre a társadalmi-gazdasági újratermelés tereit. A centrum–periféria viszony, e duális struktúra is szükségszerű következménye a kapitalista termelés törvényszerűségeinek.

Már-már közhelyszerűen citált marxi tézis, hogy „az ember a társadalmi viszo-nyok összessége”. „A strukturalizmus és a funkcionalizmus is erősen hangsúlyozza a társadalom egészének az elsőbbségét az egyes részekkel szemben” (Giddens 1984:1.).

Azaz az ember számára meghatározó a társadalmi rendszerben (struktúrában) elfoglalt hely. Giddensnél a struktúra a cselekvők interakcióiban használt szabályokat és forrá-sokat („rules and resources”) jelenti. A szabályok azok a metodológiák és általánosít-ható szabályok, amelyek részét képezik a tudáskészletüknek, és amelyek hatással van-nak a cselekedeteikre. A források azokat a materiális javakat és szervezeti kapacitásokat jelentik, amelyek szükségesek a cselekvésekhez. A duális strukturalizációs elméletek-ben a struktúra (alapvetően a kapitalista termelési viszonyok) az elemek, a részrendsze-rek felett áll, azoktól függetlenül objektíve létezik, és azokra hatást gyakorol, még akkor is, ha nem ismerjük fel ezeket a hatásokat. Azaz a társadalmi-gazdasági struktúrák (ha áttételeken keresztül is) determinisztikus hatóokok, az azokban elfoglalt hely („struk-túra-ágens”) előnyöket és hátrányokat testesít meg. „A térstruktúra a tevékenységek, a cselekvés kontextusát alkotja, és mint bizonyos célok elérésére felhasznált eszköz vagy bizonyos célokat meghiúsító akadály kap jelentést” (Benedek 2000:141). A gyakorlat-ban a rendszer egészét, a struktúrákat viszonylag tartós külső adottságként, valamilyen rendszertípusú elvárásként (norma, törvényszerűség) kezelik, ami befolyással van az alkotóelemek lehetőségeire, orientálja vagy korlátozza azokat. Például többek között ezeket a praktikus külső meghatározó kereteket fogalmazhatjuk meg a SWOT-analízis – a lehetőségek (O) és a veszélyek (T) között –, vagy a PEST- (PESTEL-) vizsgálatok során. Számba vesszük azokat a tényezőket, amire nem vagyunk közvetlen hatással, de számolnunk kell velük.

A klasszikus marxizmus egyoldalú történetiségével szemben a strukturalisták megkísérelték összeegyeztetni a teret az idővel, a földrajzot a történelemmel, a narratí-vák helyébe a struktúrát, a diakrónia helyébe a szinkróniát helyezték. Elsősorban az egyidejűleg létező dolgok és történések egymásra hatását kutatták, ezzel inkább a teret helyezték vizsgálódásaik középpontjába, mint az időt. A struktúra, mint hatóok (causa efficiens) úgy fejti ki hatását, hogy „…az egész minden eleme … azonnali kapcsolatba áll egymással” (Althusser and Balibar 1970:94). Tehát nincs időbeni egymásutániság és ebben az értelemben a struktúrákat (tereket) zárt rendszerekként gondolták el.

Anthony Giddens strukturációs társadalomelméletében a tér és az idő kiemelt szintagmatikus szerepet kapott. A struktúrák a cselekvések téridőszabályai,¹¹¹ amelyek nem valóságosan létezők (Giddens 1984, Berger 2013). A társadalmi rendszer a társa-dalmi viszonyok, kapcsolatok strukturációs szabályok szerinti konkrét (aktuális) térbeli elrendeződését jelenti. Giddens szerint (1984) a társadalmi struktúra az ismétlődő cselekvések eredménye és egyben médiuma, a tér a társadalmi interakciók kontextusa, hatását nem közvetlenül érzékeljük. A téridő nem valami megfogható dolog, hanem

„strukturáló tényező”, amely hozzájárul a társadalmi gyakorlat megjelenéséhez és újra-termeléséhez. A társadalmi gyakorlatot leképező struktúra „kényszerek forrása”, a társa-dalom és a társadalmi gyakorlat „szerveződési elve”, amely összhangban van a téridő-megkülönböztetésekkel. A strukturalizáció egy folyamat, amely során a különböző társadalmak szerkezeti tulajdonságai folyamatosan megjelennek és kifejezésre jutnak a mindennapi cselekvésekben, és megfordítva, ezek a mindennapi cselekvések hozzák létre a társadalmi struktúrákat.

Ha eltekintünk attól, hogy a struktúra mint külsődleges hatóok működik, akkor a társadalmi jelenségek formájaként, struktúrájaként, rendjeként értelmezhető. Giddens explicit módon nem lépte meg azt az integrációt, hogy minden társadalmi struktúra, minden társadalmi jelenségekhez hozzátartozó (nem azon kívülálló) térrendet maga a társadalom hozza létre és folyamatosan újraalkotja. A struktúrákat a térben és időben ismétlődő és intézményesülő cselekvések hozzák létre, amelyek lehetővé teszik és korlátozzák az újabb cselekvéseket. Némi ellentmondást vélhetünk felfedezni abban, hogy Giddens ezeket a téridőszabályként megjelenő struktúrákat gyakran időtől és tértől függetlenül értelmezi és kezeli (Giddens 1984:25., Berger 2013), pedig ezek tér- és

111 Elméletemben a lehetséges létezési módok.

időbelisége a konstituáló cselekvésekkel együtt folyamatosan változik. A mindennapi élet egyéni cselekvései építik fel az absztrakt struktúrákat, de ezek a „szabályok” nem bírnak önálló léttel, „immanens a cselekvők és a cselekvés számára” (Berger 2013:29.).

Az egyéni cselekvések és a struktúra kölcsönösen és folyamatosan konstituálják egymást. A „struktúra médiuma és eredménye a viselkedésnek” (Giddens 1984), az emberi cselekvések hozzák létre azt a struktúrát, amely egyben a gyakorlati tudat része.

Ugyanakkor az egyéni cselekvések által létrehozott struktúra létrehozása nem célja a cselekvőknek, intencionalitásuk nem erre irányul. Legtöbb esetben nincs teleologikus kapcsolat a cselekvés és a struktúra között. Kivétel, amikor kimondottan valamilyen strukturális változást akarunk elérni (pl. településhálózat-fejlesztési terv megvalósítása során).

Mészáros (2000:25.) így ragadja meg a lényeget: „A térszerkezet valójában állapot, de egyben az a mód is, ahogyan a működő természeti és társadalmi folyamatok megszervezik, elfoglalják, kitöltik a teret.” Az elrendeződés, a térszerkezet utal a téri létezés megjelenési formájára és létezési módjára, ami adott pillanatban a cselekvés alapja, kerete is. A struktúra hat az őt létrehozó gyakorlatra. „Miközben az emberek történelmet alkotnak és helyeket hoznak létre, a történelem és a helyek alakítják az em-bereteket” (Pred 1985:8.).

Pierre Bourdieu más fogalmakkal dolgozik, mint Anthony Giddens, de az általa megfogalmazott „működési mechanizmus” nagyon hasonló. A kabil társadalomban elvégzett vizsgálatai során ugyanazt a jelenséget (hatásmechanizmust) mutatta be. Az emberek fizikai (geográfiai) és a társadalmi rendszerben elfoglalt helyzete meghatározó számukra, működik valamiféle társadalmi kényszer. Az emberek lehetőségei és tény-leges cselekedetei nem (csak) az autonóm egyének racionalitásával, intencionalitásával magyarázhatóak, hanem az objektív struktúrák és a szubjektív konstrukciók bonyolult kölcsönhatásával. Bourdieu (1977, 2002) a társadalmi mezőket objektív létező struktúráknak tartja, amelyeket „…nem mi teremtünk, amelybe beleszülettünk”, ame-lyeknek vannak „működő erői”, „játékszabályai”. Az univerzálissá vált partikuláris érté-kek követése haszonnal is járhat. A struktúrában elfoglalt hely (társadalmi közelség, távolság, osztályhoz való tartozás) ismerete alkalmas az előrejelzésre, a „jóslásra” is.

(Ezt más oldalról igazolták Barabási [2010] vizsgálatai és előrejelzései.) A bourdieu-i

mezők, mint a társadalmi (pozíciók közötti) viszonyok összességei alkotják a társadalmi tereket.

A struktúrák és azoknak az elemekre gyakorolt hatásai különbözőek lehetnek az őket alkotó konkrét elemektől, azok működésétől és törekvéseitől függően. Például egy helyi piacra termelő, ott monopolhelyzetben lévő kisvállalkozás (pl. pékség) világpiaci (strukturális) függősége nyilván kisebb, mint egy autóipari beszállítóé, akinek globáli-san kell versenyképesnek lennie. Egy kis település, egy kis helyi társadalom számára keményebb strukturális meghatározó tényező a településhálózatban elfoglalt hely, mint egy metropolis számára, aki maga is aktívan alakítja a relációkat, önmagában képes megváltozatni a struktúrákat. Tehát a különféle létezők és azok relációinak rendezett-sége, elrendeződése, térstruktúrája különböző hatással van a különböző elemekre.

Amikor feltérképezünk, leírunk egy-egy struktúrát, akkor azt a kiválasztott szempontok, célok alapján tesszük, és a sokoldalú tér egyik szeletét mutatjuk be. A „beválasztott”

szempontokat tudjuk értékelni, megváltoztatási igényeinket abban a struktúrában tudjuk jelezni.

A földrajzi, a fizikai térstruktúra sem determinálja teljes mértékben az emberi cselekvéseket. Ezt jól világítja meg Certeau (1984) példája: a városi tér is inkább csak lehetőséget teremt a sétára, mint egyértelműen meghatározná azt. A séta és a városi terek között olyan a kapcsolat, mint a beszéd és a nyelv között. Csak első látszatra tűnik úgy, hogy a nyelvtan teljes egészében determinálja a beszédet. A séta ugyanolyan kreatív játék, mint a szavak használata. Nem tudunk átmenni a falakon, de óriási az útvonalak variálhatósága. A szélsőséges strukturalista nézetekkel szemben hangsúlyo-zandó, hogy a meghatározottság nem direkt és nem egyértelmű. A hétköznapi ember mozgásterét ugyan behatárolja az adott természeti és társadalmi rendszer, amelyben él, de mégis képes a fennálló rendszert sajátos módon alkalmazni és alakítani a cselekvései során (Certeau 2010). Az egyén, a helyi közösségek, a nemzetek cselekvési szabadsága attól függ, hogy menyiben képes legyőzni ezt a meghatározottságot. A társadalmi cselekvők mindennapi „harcában” alakul maga a struktúra is. Bourdieu is megfogal-mazza, hogy a társadalmi mezőknek (téregységek) van egy relatív önállóságuk a társadalom egészével (makroterekkel) szemben. Az „objektív struktúrák” nem direkt módon hatnak, hanem a szokások, az elvárások megváltoztatásán keresztül. Az egyének

ezeket követve megerősítik, újrakonstruálják a makrostruktúrákat. De mindjárt hozzá-teszem, hogy meg is változtathatják azt.

Tehát strukturalista nézőpontból (Anthony Giddens, Claude Lévi-Strauss, Pierre Félix Bourdieu és mások munkássága alapján) állíthatjuk, hogy az egészben, a (tér)struktúrában elfoglalt pozíció befolyással van az egyének cselekvésére, a konkrét helyekre/eseményekre/értelmezésekre, a kialakult struktúrák (szabályok, feltételek) – ha különböző mértékben is – hatnak azok működésére és lehetőségeire. „A társadalmi élet téridőstruktúrája meghatározza, hogy a társadalmi cselekmények és viszonyok (bele-értve az osztályviszonyokat) anyagi formában miként jöhetnek létre, miként válnak konkréttá” (Soja 1989:129.).

Dodgshon (1998:11.) felhívta arra a figyelmet, hogy a társadalomföldrajznak na-gyobb távolságtartással kellene lennie a strukturalizációs elméletekkel szemben. Külö-nösen nem tartja helyesnek azt, ahogyan az a társadalomföldrajz általános metodológiá-jává vált. A strukturalizmus legfőbb hiányossága, hogy nem ad kielégítő választ arra sem, hogy a struktúra miként jön létre, és miként működik, miként jut érvényre a napi gyakorlatban. Megválaszolandó kérdés, hogy a struktúra, a hierarchia a gyakorlatban hogyan működik, melyek a közvetítő eszközök. Az általános rendező elveket lebontva sohasem jutunk el az egyediig, a konkrét egyedi létező az csak a maga specifikus lété-ben megragadható és megismerhető. A hatóokként is funkcionáló strukturális rend min-dig „általános szabályokat” közvetít, a helyi, az egyedi pemin-dig ehhez képest szabálytala-nul működik. Az emberek, az autopoietikus, területileg elkülönülő rendszerek az általá-nos szabályok „tudatában” egyedileg (szubjektíven) cselekednek. Például a tízparan-csolatot, vagy a törvényeket az emberek általában betartják, mégis vannak egyének, illetve esetek, amikor másként cselekednek, mindig vannak közösségek, amelyek más-ként értelmezik azokat. Minél nagyobb a rendszer, annál általánosabbak a „törvényei”

és annál áttételesebben hatnak.

9.2. Posztstrukturalizmus: a struktúra az érzékelt és az érzékelő közös világa