A valós és az észlelt tér lokális „egybeesése”

Sokakban felmerülhet a kérdés, hogyha számunkra minden ismeret csak jelenség, csak szubjektív konstrukció lenne, akkor miként tudunk jól tájékozódni az általunk használt fizikai/természeti környezetünkben (megfogni egy tárgyat, felmászni a fára, elkerülni az összeütközést az úton stb.), miként alakulnak ki azok a praktikus cselekvéssorozatok és

módok, amelyek nem ütköznek a természeti világ korlátaiba, mások térhasználatába (téralkotásába).

Nicolai Hartmann¹⁰⁰ a reális (csak egy van belőle és csak háromdimenziós) és ideális térrel kapcsolatban a következő kérdést tette fel: „Feltéve, hogy idealista módon azt állítjuk, hogy nincs más tér, csak a szemlélet tere, ho-gyan történik mégis, hogy az észleletek összefüggéseiben a tapintási mező egybeolvad a látási mezővel? A tiszta „szemlélet” ezt nem hozhatja létre, mert hozzá képest a heterogén észleletek találkozása véletlenség. … Egé-szen más a helyzet, ha a tapintás és a látás a tárgyak egy és ugyanazon tér-beli rendjére vonatkozik: a tapintási és a látási tér akkor ugyanarra a tértér-beli- térbeli-ségre vonatkozik. …távolság, alak, hely, elsősorban a reális térbeli dolgok tulajdonságai kell legyenek. Vagy itt ez a másik kérdés: hogyan nyilvánul-hat meg az Én a térrel egybekötve, ha önmaga nem térbeli és önmagának nem is térbeliként jelenik meg? Ez értelmetlenség volna, és az Én nem kap-csolódna egy reális testhez, és ez a test nem volna szorosan beleszőve a reális térbeli viszonyokba. Csak emellett a feltevés mellett érthető, hogy a térbeli látás egy térbeli helyhez kapcsolódik és erről a helyről kiindulva ad szemléleti képet. Csak ily módon képes a környező világban való, gyakor-latilag annyira jelentős orientációt megvalósítani. A háromdimenziós rend nem lehet egyedül a szemléleti sokféleség sajátossága, hanem egy reális tár-gyi világ sajátossága is kell legyen. És a kiterjedés, nagyság, távolság, alak, hely elsősorban a reális térbeli dolgok tulajdonságai kell legyenek. Röviden, az észlelt tér, legalább bizonyos alapvonásaiban, a reális tér korrelátuma kell legyen. Emiatt még nem szükséges, hogy szerkezete is azonos legyen vele.

De vonatkoznia kell egy reális térre. Különben elveszti értelmét egy térbeli észleléssel rendelkező lény számára” (Hartmann, N. A tér kategoriális analí-zise. In.: Simonovits, Beke 1966:198.). A fizikai folyamatok a reális térben zajlanak. A reális térből nem ered semmilyen felosztás alapja. A megismerő és a megismert egyazon világ részei, így a megismerés tárgya is képes hatni az alanyra. A ránk zúduló realitást képesek vagyunk megélni, elszenvedni, bizonyos fokig felfogni.

Abból, hogy a világ más is lehet, mint az számunkra megmutatkozik, még nem következik, hogy szükségszerűen minden esetben és mindenben eltér a tapasztalat és a valóság. Az egyik lehetséges – általam is elfogadott – válasz a test és a szellem (tudat) elválaszthatatlan viszonyában keresendő, és a perceptuális tanulással függ össze. Az ember nem csak a tudatán keresztül a kommunikáció, a nyelv segítségével lép kapcsolatba környezetével, hanem testét is érik fizikai irritációk. A megismerés a való-ságos testi létezőként élő ember megnyilvánulása. A mozgásban lévő emberi test („body”) a relacionális fizikai világ része. Testünk teszi lehetővé az érzékelést is, mint interfész működik. A test a nemiség, az életkor, a személyiség, a kultúra (pl. öltözködés,

100 Hartmann, N. 1950: Philosophie der Natur. (A természet filozófiája.) Berlin: Walter de Gruyter

táplálkozás) fizikai megjelenítője, életszituációk meghatározója és tapasztalatok forrása.

A napi praxis eredendően testi és testileg szituált. A test mindig konkrét helyeken létezik.

A konkrét helyek eseményekkel teli érzéki és mentális tapasztalatként épülnek fel. A közvetlenül megélt, megtapasztalt, használt környezetünk, az általunk konstruált tereink másként kerülnek és vannak jelen a tudatunkban, fogalmi rendszerünkben (más idegsejtek felelnek érte, mondhatjuk más modulban és file-ban vannak), mint más fogalmak. Giovanni Battista Vicora állítását – miszerint azt ismerjük (tudjuk) igazán, amit mi konstruáltunk – ki kell egészítenünk azzal, amit testileg megtapasztaltunk. A napi gyakorlathoz/rutinhoz, a ténylegesen megélt térhez kapcsolódó tudásban nagyobb szerepet játszanak a közvetlen fizikai oksági tapasztalatok dinamikus láncolatai. A testtel bíró szubjektum valamilyen cselekvésen keresztül közvetlenül tapasztalja meg a napi gyakorlat tárgyait, a távolságokat, a fizikai elrendeződéseket és nem csak önmagán belül gondolja el azokat. A szubjektumok mozgásai, a megvalósult események konstruálják, keltik életre, avatják hellyé a teret. Az emberi megismerési folyamat, a tudáskonstrukciók létrehozása is autopoietikus rendszerekhez hasonlóan működik, amely alakítja önmagát és az általa is konstituált környezetet, egyre hasonlatosabbá válik a reprezentáció (jelenség) és a megismerés tárgya. A fogalmak, a szimbólumok a rutinszerűen ismétlődő praxisban valós jelentést nyernek, és felértékelődik a percepció és a tudáskonstruálás strukturálisan kapcsolódó külső közege. E térélmények reprezentációi, képzetei a praxis szempontjából megfelelnek a külső valóságnak, és másként vannak jelen az idegrendszer struktúrájában. A helyben található tárgyakra, , a köztük lévő kapcsolatokra, a közvetlen környezetünkre gyakran fókuszálódik a figyelem és megerősíti vagy korrigálja a tapasztalat, így élesedik a kognitív kép, egyre jobban visszaadja és rögzíti a fizikai valóságot. Akikkel osztozunk a megélésben (közös tapasztalat), azok kognitív képei is hasonlóbbakká válnak, amelyek további interszubjektív kommunikációval tovább tisztíthatók, élesíthetők. (Lásd a 3. ábrán az interszubjektív objektivitást.) Ezért is mondhatjuk, hogy a megélt világnak, a konkrét helyeknek (otthonnak) más a szerepük az életünkben, mint az ezekre is ható absztrakt térszemléletnek és térkategóriáknak.¹⁰¹ Bizonyos fogalmak és cselekvési módok a napi praxisban beágyazódnak és térileg és területileg is lehorgonyoznak, helyekhez kötődnek.

101 Ha egy idegen várost a könyvekből vagy a médiából ismerünk meg, vagy csak átutazunk rajta, akkor egészen más típusúak lesznek róla az ismereteink, mintha gyalog bejárjuk az utcáit, esetleg hosszabb ideig ott lakunk, megéljük az ottlevést.

A terek a konkrét szituációk által, az intencionális jelentéseken keresztül helyekké válnak. Ez ad egyfajta ontológiai biztonságot, otthonosságot biztosít a mindenapjaink rutinjában.

A napi gyakorlat a szubjektivitásunkat (a habitusunkat) is alakítja. A világban-való-lét („Dasien”, „egzisztenciális fenomenológia”, Heidegger 2001), a környezetünk-kel – a dolgokkal és más emberekkörnyezetünk-kel – való mindennapi együttlét, a „küzdelem” tesz bennünket képessé arra, hogy értelmezzük világunkat, hogy eligazodjunk a természeti és társadalmi világunkban. Ebben segítenek a mindennapi dialógusok, az interszubjektív

„nyelvi játékok” is (Wittgenstein 1998).

Maurice Merleau-Ponty (1989) elfogadja a heideggeri világban-való-lét (être-au-monde) koncepcióját, és azt továbbgondolva nála a világban mozgó emberi test (testel bíró szubjektivitás) áll az érzékelés és a világ megélésének a középpontjában („érzéki fenomenológia”). Az érzékelés a környezet és a test dialektikus kapcsolata, amelyet annak tárgya és alanya együtt hoz létre, mindkettő részt vesz benne. A „megélt tapasztalat” a test és az elme közös produktuma. Ez a biológiai és antropológiai folyamat együtt hozza létre a konkrét térről alkotott képet. A testiség, a mindennapi mozgás során szerzett gyakorlati tapasztalatok hozzásegítenek bennünket ahhoz, hogy a teoretikus/észlelt és a valóságos terek korreláljanak egymással, ezért Merleau-Ponty a testi mozgás során történő térstrukturálást objektívnek tartja. A világra érzékeivel nyitott test maga a megélt tér; a személyes létben testesül meg a tér. Az élet minden momentuma téri (módon való) létezés, a tér lehetőségeinek a kihasználásával kapcsolódnak egymáshoz a fizikai létezők. A test mozgása, minden interakciója (látás, szaglás stb.) térben történik, és ez azért lehetséges, mert téri létezők vagyunk, mert a test és a világ téri szempontból egyneműek. Merleau-Ponty hangsúlyozza, hogy a testünk („a húsunk”) is maga a tér, a tér „megtestesülése” (sic!), mert minden cselekvés, minden érzéskelés térileg (hagyományos szóhasználatban térben) kapcsolódik más létezőkhöz.

Testünk nem úgy helyezkedik el a térben, mint a dolgok (pozíció); testünk belakja, bejárja a teret. Testünk hozzátartozik a térhez és az időhöz, magukban foglalják azokat.

Az aktív test a mozgása során tárja fel a teret, ami ilyen módon a megtestesült

„világnézet”. Az emberi test és tér kapcsolatának megértésére gyakorlati példákat ad. A vak ember látás nélkül is téri módon (térben) tájékozódik, a bot „testesíti meg” a téri kapcsolatot. Az autóvezető, a kerékpározó a készség elsajátításával, mint a teste részét

érzékeli és használja a járművet, anélkül hogy állandóan mérné, megfontolná a távolságokat. Ahogyan otthonként használjuk a lakásunkat, úgy tesszük az építményt, a berendezési tárgyakat sajátos hellyé, a terünk részévé, de, ha idegennek érezzük, akkor megszűnik otthonnak lenni.

A testi mozgás, a fizikai érzékelés szükségessé teszi az objektív fizikai környezet létét, és a tudat számol azzal a tér strukturálásánál. Ilyenkor a praktikus és teoretikus strukturálás közti különbség elvész. A testileg feltárt tériségben megteremtődik az onto-lógiai és az ismeretelméleti egység. Amikor a test lát, tapint, mozog, helyek sorozatát tölti be, akkor ugyanannak a világnak a fizikai részévé válik. A tér (a téri módon való létezés) teszi lehetővé a testi mozgást, hogy lehetővé váljon az emberi képesség, hogy

„az „ott itt legyen”. Az emberi test mozgása és a fizikai tárgyak mozgatása során a kog-nitív térnek és a valóságnak – a működés erejéig – meg kell felelnie egymásnak, mert különben bevernénk a fejünket az ajtófélfába, nem találnánk be a kanállal a szánkba.

Merleau-Ponty az intencionalitást is testileg tételezi, gondolati rendjében a térszemlélet is a test tudat előtti „teljesítménye”. (Kantnál a tiszta ész képessége, Husserlnél a tudat általi konstrukció.) Ha elfogadjuk, hogy elsősorban az érzékelő test lép dinamikus kap-csolatba a világgal, akkor az kiemeli a helyek jelentőségét a téri világból. Az, hogy miként érzékeljük és fogjuk fel a teret, az attól is függ, hogy milyen helyet hozunk létre a világban („fixation”). Merleau-Ponty annyiban inkább a relacionális térfelfogáshoz áll közelebb, mint az abszolúthoz, hogy a teret a dolgok és élő szervezetek összekapcsoló-dása lehetőségfeltételének tartja (1989:281–284.).

Az „aktuálisan hozzáférhető világot” (Schütz és Luckmann 2003) a napi praxis-ban a látás, a hallás, a tapintás és a szaglás közvetítésével ismerjük meg. Az „itt és most” megismerhető világ a testtel és tudattal rendelkező cselekvő valóságosan létező világa, ez áll az emberek által konstruált tér fókuszpontjában.

Lefebvre (1991:195.) marxista nézőpontból arra hívta fel a figyelmet, hogy a test egyszerre materiális és szimbolikus. Az ő teóriájában is a társadalmi tér és az élő test összekapcsolódik. A „társadalmi test” „térbeli test”. „A testet úgy kell felfognunk, mint ami termelője és terméke is a térnek. … a térbeli test materiális karaktere a térből ered, abból az energiából, amit felhasznált…”.

Az agy helymeghatározó rendszere sejtjeinek felfedezéséért adták megosztva a fi-ziológiai és orvostudományi Nobel-díjat 2014-ben.¹⁰² Bizonyosságot nyert a filozófusok korábbi feltételezése, hogy létezik az agyunkban egy „belső térkép” és a helyek érzéke-lésének a képessége (belső GPS), amely biztosítja számunkra, hogy emlékezzünk hely-zetünkre és képesek legyünk a tájékozódásra. Ez az agy egyik legösszetettebb funkciója.

O’Keefe (1978) fedezte fel a hippocampusban azokat helymeghatározó sejteket („térsej-tek”, „hely-idegsejtek”), amelyek jelzik a helyzetünket, és amelyek biztosítják a térme-móriát. A „térsejteknek” memória funkciója is van és szerepet játszanak a távolságok mérésében is. Különböző „térsejtek” aktivizálódnak a különböző helyeken („remapping”), és ezek együttes aktivitása adja a különböző környezetünk belső térké-pét. Az aktív „térsejtek” speciális kombinációi tartoznak a sajátos konkrét helyekhez.

Ezek hálózatos együttműködése teszi lehetővé a tájékozódást. A Merleau-Ponty által leírt testi tapasztalás tölti fel ezeket a „tárhelyeket” konkrét hely-, térismerettel. A Nobel-díjat megosztva kapó Moser házaspár azt a sejthálót találta meg, amely a tájéko-zódáshoz szükséges „koordinátarendszert” biztosítja. A hely érzékelése a test helyzetét jelenti a környezetében. A tájékozódás a távolság és az irányok érzékelését jelenti, amely a mozgás és a korábbi helyzet összevetésére épül. Tulajdonképpen ezt sejtette meg már a XVIII. században Imannuel Kant, amikor arra utalt, hogy léteznek mentális képességek, amelyek függetlenek a tapasztalatoktól. (Korábban már utaltam arra, hogy Kant szerint e belső képességünk segítségével érzékeljük és rendezzük el a külső vilá-got. A XX. század közepén Edward Tolman (1948) már bebizonyította, hogy az állatok is képesek kapcsolatot érzékelni a helyek és az események között.) Kognitív térkép rep-rezentálja a környezetet mint a részek összességét, amely lehetővé teszi a helyek érzé-kelését és a tájékozódást. Moserék felfedezték, hogy a „koordinátarendszerbe" szerve-ződött „hálózati-sejtek” működése (amelyek az entorhinális agykéregben vannak) bizto-sítja, hogy mozgás közben felmérjük a távolságot, és ez ad egy metrikus rendszert a térsejtek által alkotott belső térképhez. Egy nagyvárosi taxisofőrnek a mindennapi tanulás során kialakuló helymeghatározó hippocamousi kapacitása nagyobb, mint egy átlagembernek, és egy Alzheimer-kórban szenvedő beteg e térsejtek elsorvadása miatt veszíti el tájékozódási képességét. A Nobel-díj indoklásában szereplő tételeket Buzsáki György és Edward I. Moser (2013) kiegészítették azzal, hogy a memória és a tervezés a

102 A tudományos összefoglaló további részleteket tartalmaz a felfedezésekről:

http://www.nobelprize.org/nobel_prizes/medicine/laureates/2014/advanced-medicineprize2014.pdf

fizikai környezetben való navigációs mechanizmusból fejlődött ki és a valóságos és mentális térben való tájékozódásért ugyanazok a neuronális algoritmusok felelősek. A tanulmány központi állítása, miszerint ugyanazok a neuronális mechanizmusok felelő-sek a földrajzi tájékozódásért, mint a különböző események tárgyak és egyéb informá-ciók közötti kapcsolatok felismeréséért, alátámasztja e dolgozat állítását, miszerint a tér az események és tárgyak asszociációi. Azaz a térszemlélet a tudatban megjelenő képze-tek egymáshoz kapcsolása. (A földrajzi pontok, távolságok, utak ugyanúgy, ugyanott jelennek meg, mint a tárgyak emberek, események összekapcsolása.)

Jean Piaget (1993) elmélete (genetikus episztemológia) szerint az élet első egy-másfél évében levő gyermek az érzékszervi intelligencia világában él. Ebben az idő-szakban a megismerés és a biológiai önszabályozás része. E korai fejlődése során alakul ki a tárgyak és azok fizikai elhelyezkedésének az ismerete, stabilizálódik téri világa.

Kezdetben csak a tárgyak és a fizikai távolság leképeződéséről van szó, majd később a nyelviséggel egy időben születnek meg az igazi reprezentációk, amelyek elválnak a konkrét környezettől, a múltra és a jövőre is vonatkoztatható, manipulálható, újraírható ideákká válnak. Tehát az érzékszervileg megtapasztalható tér már a születést követően, míg a tér képzeletszerű ideája a gondolkodás, a beszéd kezdetekor alakul ki. Tehát előbb érzékeljük a dolgok különállását és összekapcsolódását, a közvetlen fizikai távol-ságokat, és csak később vagyunk képesek absztrakt térkategóriákban, összefüggésekben gondolkodni.

A tér biológiai érzékelése, testi létrehozása (használata) biológiai azonosságunk-ból eredően azonos, a különbségek elsősorban kulturálisak. Az empirizmus fontos felfe-dezése, hogy a fiziológiánkból adódóan az anyagi világra adott válaszaink egy része közös és állandó. Ezeket a válaszokat percepciónak nevezzük. A kulturális különböző-ségekből eredő változatosságot úgy kell tekinteni, mint ami ráépül az érzékelő képessé-geink biológiailag stabil rétegére (Bloor 1992).

Donald Davidson (2001, Boros 2004, lásd még erről korábban a 3. fejezetben a 4.

ábra) „háromszögelés elmélete” is segít megérteni az én és a világ kapcsolatát, hogy mi-től válik a környezetünk, a megélt tereink a jól ismert közös világunkká. A megismerő személy, a társadalom más tagjai és a közös környezet állandóan interakcióban vannak egymással (Davidson 2001). Az érzékelés során a környezeti ingerekre hasonlóan reagálunk és a kommunikáció segítségével, egyeztetéssel a cselekvő viszonylag jól meg

tudja állapítani, hogy mi van és mi történik a környezetében. A társadalmakban kohe-rens hit alakul ki a világról. A sok különböző szubjektív tapasztalat egyeztetése (kom-munikáció), a társadalmi megerősítés során kialakult kép viszonylag objektívnek te-kinthető, hasonlatos a valósággal. Az emberek cselekvéseik során állandóan interakció-ban vannak a dolgokkal és tapasztalják a többi személy vélekedését, ami tovább növeli az embereket körülvevő világra vonatkozó hithalmazának a konzisztenciáját. Ha mások reakciói következetesen hasonlóságot mutatnak a saját tapasztalatainkkal, akkor felté-telezhetjük, hogy a hasonló hatások mögött ugyanazok az „okok”, stimulációk, például ugyanolyan formájú, kiterjedésű, állagú objektumok vannak. E teória is kiemeli a test-tel, az érzékeléssel belakható, a rendszeres kommunikációval megosztható helyek jelen-tőségét, bár a mobilitás, az IKT-szektor fejlődése területileg kiterjeszti ennek határait.

Tehát a valóságos és a tudatunkban létező terek egymástól való „különbözősége”, vagy másként fogalmazva azok „élessége” eltérő. A mindennapokban megélt, megta-pasztalt terek a használatuknak megfelelően nagyban megfelelnek a magán valónak, míg más esetekben ismereteinknek, intencióinknak megfelelően bizonyos karaktereik határozottabban, míg más jellemzők periferikusabban jelennek meg tudatunkban. Ha-sonló a helyzet, mint amikor például belépünk egy bankfiókba. Először a sorszámot kiadó automatát keresve arra fókuszálunk, azt látjuk meg, és csak periferikusan érzékel-jük, rögzítjük az egyéb elemeket. Vagy például utazásaink során egy új városba érkezve a célunkat keresve fokozatosan feltárul nekünk egy – elsőre nem biztos, hogy a legrövi-debb – odavezető út, míg más elemekről csak a korábbi ideák, az útleírások képei élnek bennünk. Egy város gazdaságát jól ismerő közgazdász tényszerű gazdasági adatok tuda-tában csatlakozhat egy várostervező teamhez, míg másról csak a hétköznapi tapasztala-tok szintjén rendelkezik ismeretekkel. Azért kell, hogy a szakemberek multidiszcipliná-ris és a laikusok hétköznapi tudásából rakjuk össze a komplex képet, mert ezek így több elemében közelítenek a való világhoz.

8.7. A kortárs szociológiai (cselekvés)elméletek néhány térelméleti vonatkozása