A kortárs szociológiai (cselekvés)elméletek néhány térelméleti vonatkozása (hálózati tér)

A klasszikus szociológiában a makro-mikro problematika általában úgy jelentkezik, mint a társadalom egészének (társadalmi struktúra; társadalomelmélet) és az egyéni tapasztalatokon és akaraton nyugvó cselekvéseknek (mikroszociológia) az egymáshoz

való viszonya. A legtöbb szociológiai elméletben a területek és a települések mint a társadalmi folyamatok meglévő materiális alapjai vagy a színterei jelennek meg, és a tereket kevésbé tekintették kulturális produktumoknak, nem vonták be a társadalmi/személyes konstruálási folyamatba. Ezek a megközelítések kevésbé voltak alkalmasak arra, hogy megmutassák, hogy az egyidejűleg létező dolgok, az emberek és az ideák miként kapcsolódnak össze, miként vannak egymásra hatással, és együttesen miként alakul az új dolgok/jelenségek és a terek létrehozásának a folyamata. Ezért a szociológiában a kezdetektől meglévő relacionális gondolkodás mára egyre inkább meghatározóvá vált.

A cselekvések elemzése összekötő kapocs a különböző diszciplínák (közgazdaság-tudomány, szociológia, politológia, szociálpszichológia stb.) között.

Amikor fejlesztéspolitikában, közösségi (public) tervezésben gondolkodunk, akkor különösen nem megkerülhető valamilyen racionalitás és a teleológia, az, hogy a társadalomban tudatosan és célkövetően cselekvő emberekben gondolkodjunk, akik állandó interakcióban vannak környezetükkel és a céljaik eléréséhez használják a nem emberi tényezőket. A cselekvéselméletekhez kapcsolódó térszociológiai törekvések a strukturációs elméletek meghaladására törekedtek (lásd később a 9.1. és a 9.2. fejezete-ket).

Pierre Bourdieu még úgy gondolta feloldani a társadalmi és a fizikai tér közötti ellentmondást, hogy a relativista nézőpontot kiterjesztette a dolgok közötti kapcsola-tokra, és beemelte azokat a társadalmi mezőbe. Változtatni kívánt azon, hogy a dolgok-hoz, a természeti jelenségekhez természettudományos objektivitással, szubsztanciona-lista, esszencionalista módon közelítsünk, és csupán a társadalmi mezőben (emberek kö-zött) értelmezzük a relacionalitást. Rendszerében különböző egymásra ható mezők (gaz-dasági, kulturális stb.) léteznek, amelyekben különbözőek a hatalomközvetítés módjai és eszközei. Az egyén társadalmi státusát e multidimenzionális társadalmi struktúra ha-tározza meg. A társadalmi tér felépítése (távolság, közelség, hierarchia) és az abban való mozgás Bourdieu-nél a geográfiai tér analógiájára történik, a fizikai tér pedig adap-tálódik abba. A társadalmi tér az egymástól elkülönült társadalmi pozíciók struktúrája.

A bourdieu-i (társadalmi) tér „…olyan elkülönült, egyidejűleg létező, de egymáshoz képest kizáró pozíciók összessége, amelyeket kölcsönös kizáró-ságuk, egymásra vonatkozásuk és a köztük lévő távolság, valamint a hierarchia (alatt, fölött, között) viszonyok határoznak meg…” (Bourdieu

2002:16.). „A tér fogalma – mint olyan – magában foglalja a társadalmi világ, mint viszonyfogalom megragadhatóságának elvét: mindama »való-ság«, amelyet leír, alkotóelemeinek kölcsönös egymásra vonatkozásában gyökerezik. A kívülről közvetlenül látható létezők – legyen szó egyénekről vagy csoportokról – a különbségben és a különbség által léteznek és marad-nak fenn, vagyis helyzetüket mindig a legvalódibb valóság (mint a skolasz-tikában az ens realissimum), a társadalmi tér viszonyai határozzák meg, amelyek bármennyire is láthatatlanok és empirikusan nehezen megjelenít-hetőek, mégis szabályozzák az egyének és a csoportok viselkedését”

(Bourdieu 2002:44.).

A kortárs szociológiai cselekvéselmélet szakít a fizikai/földrajzi és a társadalmi tér elválasztásának hagyományos felfogásával, a relacionális konstruktivista térfelfogáshoz áll közelebb. Egyaránt hibásnak tartja a teret csak fizikai vagy csak társadalmi konstruk-ciónak tartani. Nincsen a társadalmi tér fölött álló, azt regulázó fizikai tér, és fordítva.

A tér formálódása a cselekvések és az egyidejűleg meglévő/keletkező struktúrák kölcsönhatásában történik. Martina Löw térszociológiája (2001, 2008) és a cselekvőhálózat-elmélet (ANT, Latour 2005) is integrálja az emberi (test és szubjektum) és a nem emberi (tárgyak, természet, technikai innovációk) tényezőket, ezzel kívánnak egyensúlyt teremteni a természet és a társadalom, a dolgok és az emberek között.

Nemcsak a természeti és művi (artefaktumok) tárgyak és nem is csak a társadalmi relációk, hanem mindezek együtt ugyanannak a világnak aktív térkonstruáló elemei, ágensei. Az elrendeződési, a strukturálódási folyamat az emberi (szimbolikus) és a nem emberi (anyagi javak) tényezők konkrét helyeken („site”) történő kölcsönhatása. A hálózatosodott cselekvések elrendeződései, a heterogén aktorok összekapcsolódásai hozzák létre, alkotják a teret. Ebben a dinamikus folyamatban a hálózatot létrehozó cselekvések és azok eredményei a fontosak. A különféle hálózatok, az autopoietikus rendszerekhez hasonlóan, önmagukat hozzák létre és tartják fent, és a belső jellemzőik alapján különülnek el a környezetüktől (pl. gazdasági klaszterek). Ha nem a külső világra, annak meghatározó struktúrájára fókuszálunk, hanem a hálózat belső műkö-désére, akkor sokkal inkább meghatározhatóvá válnak annak határai, lehatárolhatóvá válik a hálózat (tér, terület). (A konstruktivista térkoncepcióhoz hasonlóan ez is duális elmélet abban az értelemben, hogy az elrendeződés és az elrendeződést eredményező cselekvések elválnak azok megismerésétől.)

„Tudományos evidenciává vált, hogy a társadalmi folyamatok számára nem lehet a teret materiális vagy földhözragadt alapon megfelelő módon konceptualizálni” (Löw 2008:25). A kortárs szociológiai cselekvéselméletben (pl. Matina Löw, Bruno Latour) a tér nem önmagában létezik, hanem cselekvések hozzák létre, amelyek testet ölthetnek és intézményesülhetnek, és ezek hatással lehetnek az új cselekvésekre (cirkuláris okság, dinamizált térelmélet). A tér strukturálásában (a cselekvés során) az egyidejű hatások észlelése/felfogása (Löwnél szintetizálása) fontos szerepet játszik. A tér egyszerre aktuálisan adott (meglévő dolgok és kapcsolatok, létező elrendeződés) és egy lehetőség-tartomány. Egyidejűleg jelenti a dolgok, eszközök, intézmények együttesét és azok használatát. A tér a cselekvések feltétele és terepe, egyszerre strukturáló és strukturált forma (Lefebvre 1991:191, Löw 2008:28). A tér cselekvéselméleti szociológiája (Löw 2001, 2008, Latour 2005) megteremti a kapcsolatot a materiálisan érzékelhető tér és a térstruktúra társadalmi konzekvenciái között. „A cselekvés fogalma lehetővé teszi a fizikai pozicionálás, az észlelés és a tárgyak konstrukcionális megvalósításának az összekapcsolását a materiális termékek és az intézmények keretei között” (Löw 208:31.). A cselekvéselmélet jelentős mértékben hozzájárul a téralkotás folyamatának a megértéséhez. A tér a szintetizáló és a pozicionáló gyakorlat végeredményeként, a cselekvések során konstruálódik. Löw (2001. 5. fejezet, 2008) duális térkoncepciójában megkülönbözteti a társadalmi javak és az emberek térbeni elrendezési cselekvéseit (spaceing) annak érzékelésétől (perception), ideációjától (fogalom/gondolat kialakítása) és felidézésétől (recall), amit szintézisnek (synthesis, Syntheseleitung) nevez. (A löwi

„szintézis” hasonló ahhoz, amire e dolgozatban a megismerés folyamata kapcsán a 3. fe-jezetben írtam.) A szintézis része és egyben kerete is a térkonstituálásnak. Nem csak a dolgokat és a többi embert érzékeljük, hanem a köztük lévő kapcsolatokat is.

„A tér a performatív cselekvések során a tárgyak és az emberek szintetizá-lásával és relacionális elrendezésével jön létre. Ez egy előre elrendezett térben játszódik le, a mindennapi cselekvések során az intézményesített elrendezések és térstruktúrák igénybevételével történik” (Löw 2008:43.).

Tehát minden adott időpontban már van egy létező elrendeződés (anyagi, föld-rajzi, kulturális stb.), amely „szintézise” (térképzete) hat a cselekvésekre, így a tér a mindenkori cselekvések és a meglévő struktúra kölcsönhatásában, az elrendeződés és a szintézis folyamatában alakul. Az elrendeződés az emberekre, a társadalmi javakra és a

kulturális jelekre egyaránt vonatkozik. Az állandóan ismétlődő mindennapi rutin hozza létre az intézményesített tereket.

Löw (2001. 7. fejezet) térszociológiájának alapelvei röviden a következőek:

1. A tér létrehozásának a folyamata a társadalmi javak és az emberek elhelyezke-désével (elrendezőelhelyezke-désével) magyarázható (nem önálló entitás).

2. Nem a térben élünk, nem belakjuk a teret, hanem a tér egy hálózat, amelyet a szocializáció során megtapasztalunk és használunk.

3. A tér az emberek és a társadalmi javak relacionális pozicionálása a helyeken.

Két összetartozó mozzanata az elrendeződés és a szintézis. (Ami van, és an-nak bennünk kialakult képe, ami hat a cselekvésekre.)

4. Amikor az elrendeződések stabilizálódnak, akkor az egyes cselekvéseken túl is hatnak, normalizálják a szintézist és az elrendezést, és a tér intézményesül (normatív módon hat).

5. A térstruktúra akkor és úgy jelenik meg, amikor a téralkotások szabályokká szilárdulnak, és az időtől és a konkrét helyektől függetlenül hatnak.

6. A téralkotás a konkrét szituáció materiális és szimbolikus elemeitől függ.

7. A tér a hierarchikus társadalmakban egyenlőtlen eloszlásokat, megosztásokat hoz létre. Nincs hatalmi vákuumban való elhelyezkedés. Jelentős hatalmat je-lent, ha valaki befolyással van a térbeli elrendeződésekre.

8. Az emberek és a társadalmi javak elrendeződésének, elhelyezkedésének az érzékelhető hatásai az „atmoszférák”. Ez jelenti (közvetíti) az otthonosság vagy az elidegenedés érzését.

9. A tér a mindennapi rutinban reprodukálódik. Strukturális vagy intézményi változásokat új kollektív cselekvések eredményezhetnek.

10. A téralkotás során jönnek létre a helyek, amelyek a tér létrehozásának az elő-feltételei. Egyetlen hely számos tér létrejöttéhez járulhat hozzá.

„Ha a térre úgy tekintünk, mint társadalmi javaknak és az embereknek a relacionális elrendeződése, akkor szisztematikusan meg kell különböztet-nünk, ami elrendeződik attól, aki elrendez. Az emberek nem csak mint ele-mei részesei a tér létrehozásának. A mindennapi cselekvésekben, a tervezés-ben, a művészetben és a tudományban a társadalmi javak együtteseit általá-ban úgy érzékeljük, vagy úgy határozzuk meg, mint elemeket, vagy »építő-köveket« és más elemekkel kapcsoljuk azokat össze. A tér csak akkor válik létezővé, amikor aktívan összekapcsolódik az emberrel. Az emberek nem

csak a tárgyakhoz kapcsolódnak, hanem más emberekhez vagy embercso-portokhoz is (aki önmagát aktívan bevonja az eseményekbe). Másodszor, ez azt jelenti, hogy a tér megalkotása magába foglalja a pozicionálást. Ez előzetesen strukturált körülmények között történik.

A térkonstruálásnak két alapvető folyamatát kell megkülönböztetnünk. Elő-ször, a tér a társadalmi javak és az emberek elhelyezkedésével konsti-tuálódik és/vagy az elsődleges szimbolikus megjelölés pozicionálásával azért, hogy a javak és emberek együttesét tegye felismerhetővé, mint olyant.

... Az elrendezés [spacing] létesítést [erection], építést, elhelyezést jelent. … Pozicionálás más pozicionálások vonatkozásában…. Másodszor, a térkonstruálás szintézist is igényel, vagyis a javak és az emberek összekap-csolását a térformálás, az érzékelés, a fogalomalkotás és a visszaidézés folyamatában” (Löw 2008:35.).

A tárgyak és az emberek egyszerre elemei és aktív létrehozói is a térnek. A meg-figyelő, az elemző, a szintetizáló ember meghatározó a térstruktúra számára. Az elren-deződési folyamat a szimbolikus és a materiális javak kölcsönhatásaként konkrét helye-ken megy végbe, szituációhoz kötődik. A tériség nem különül el a társadalmiságtól, hanem annak része. Az elhelyezési, elrendezési folyamat célja a lokalizáció, az elren-deződés, amelyre hatással van a meglévő struktúra és mások elrendezési cselekvése.

Latour szerint a filozófiai konstruktivizmusban és a szociológiai Erős Programban – a kanti idealizmushoz hasonlóan – a dolgok szerepe alulértékelt a róluk alkotott véle-kedésekben (Latour 1999/b). E kritikát a térelméleti diskurzusra vonatkoztatva azt mondhatjuk, hogy helytelen az a nézet, hogy a dolgok fizikai elrendeződése nem játszik kellő szerepet a társadalmilag konstruált terekre, így ezt a viszonyt jobban fel kell tárni.

El kell vetni a szubjektum–objektum megkülönböztetésén alapuló elméleteket, el kell törölni a szellemi szféra, a cselekvő ember és a passzív anyagi világ közötti éles határo-kat, pontosabban fel kell tárni a köztük lévő, a vélt ontológiai szakadékot áthidaló köz-vetítők („aktánsok”) sokaságát. Minden entitás egy térbeli pozíció a történések bonyolult hálózatában. Az emberek és a nem emberi tényezők ugyannak a téralkotó hálózatnak a részei. A dolgok pozíciói és azok hatásai (relációi) azonosak azok ismeretével. A dolgok a róluk való tudásnak megfelelően állandóak vagy változnak.

A cselekvőhálózat-elmélet (ANT) kialakítása az 1980-as években elsősorban a francia Bruno Latour,¹⁰³ Michaell Callon és a brit John Law nevéhez fűződött. Ez az

103 Bruno Latour az 1990-es évektől kritikával illette a közreműködésével is kialakított elméletet, de maga is hozzájárult az elmélet újraalkotásához. „Négy dolog nem jó a cselekvőhálózat-elméletben: a

irányzat különösen alkalmas a tértudományok gyakorlati alkalmazására, mert az ANT olyan interdiszciplináris megközelítés, amelybe integrálták a működő humán és a nem humán cselekvőket, a társadalomtudományi és a technikai kutatásokat, és illeszkedik a századforduló relativista posztmodern, sőt a (társadalmi) konstruktivista irányzatába.

Az elmélet lényege röviden az, hogy az emberi és a nem emberi cselekvők hálózatokban együttműködnek („actors-in-networks”). Az elmélet aligha vitatható, triviálisnak tűnő alapfelvetése, hogy a különféle történések nem csak az önálló cselekvők döntéseinek, hanem a heterogén hatótényezők együttesének, pontosabban a közös cselekvések hálózatának az eredménye. A hálózati működés a társadalom működésének és a folyamatos újjászerveződésének a módja. (E tétel jó kapcsolódási pontot szolgáltat az autopoietikus rendszerekhez.) Latour (2005:2.) megkérdőjelezi a társadalmi valóság önmagában vett magyarázó erejét: a dolgok (pl. tárgyak, technika) és a szociális entitások nem választhatóak el élesen (mint pl. Heidegger vagy Sartre teszi), hanem azok egymásra hatására, együttműködésére, együtthatására kell fókuszálni, azok egy egységes hálózat részeként, egymásra kölcsönösen hatva formálódnak, fejlődnek. Nem az aktorok fontosak, hanem az egymásra ható cselekedetek eredményei. A cselekvőhálózat-elméletben – a Max Weber-i felfogással ellentétben¹⁰⁴ – a tárgyak is lehetnek cselekvők. Például a fekvő rendőr lefékezi az autót, normatív elvárást közvetítve hat a másik szereplőre, az autóvezetőre.¹⁰⁵ Az aktorok összefonódásaiban módosulnak a közöttük lévő viszonyok és azok értelmezései (Callon 1987). Nem csak az aktorok heterogének, hanem a társadalmi, politikai, gazdasági és technikai dimenzió-kat is együtt kell kezelni, ezzel át kell szakítatni a diszciplináris határodimenzió-kat. Az ANT a hangsúlyt, a vizsgálati fókuszt nem az egyes elemekre (aktorok, csomópontok) teszi, hanem a hálózati történések, az aktorok összefonódó cselekvésének a végeredményére.

E hálózatok – véleményem szerint – annyiban hasonlatosak az autopoietikus rend-szerekhez, hogy nem gépszerűen működnek, nem olyanok, mint a fekete dobozok, hanem működésük előre kívülről stabilan nem kiszámítható. Különböző

cselekvő szó, a hálózat szó, az elmélet szó és a kötőjel! (Latour, B. 1998: On Recalling ANT.

http://www.lancaster.ac.uk/sociology/research/publications/papers/latour-recalling-ant.pdf, 2. o.)

104 Max Weber elsősorban tipikus emberi cselekvésmodellekben gondolkodott.

105 Más álláspont szerint csak az emberek lehetnek cselekvők, mert csak nekik vannak szándékaik, nekik van öntudatuk, akaratuk (pl. Michael Th. Greven 1995:9–10.). A dolgok és az intézmények is az emberi törekvéseket közvetítik. Az ANT képviselői szerint a konkrét cselekvést és annak végeredmé-nyét tekintve döntő lehet a nem emberi tényező. Sőt, azok nélkül számtalan esetben létre sem jöhetne a cselekvés eredménye (következmény), így akár ontológiai elsőbbségük is lehet.

rok” közvetítik, más elemek „mediátorként” leképezik és transzformálják a különféle hatásokat (Latour 2005). A társadalmi, a természeti és a technikai jellegű elemek háló-zatosodott összessége folyamatosan újradefiniálhatja magát, új elemek és összefüggések kerülhetnek be vagy ki, megváltozhatnak a célok, az elemek egymáshoz fűződő viszo-nyai. A különböző elemek nem önmagukban, hanem egymással való kölcsönhatásuk-ban, kapcsolatrendszerükben, transzformációikban hálózatként határozódnak meg, ezért egy-egy elem változása maga után vonhatja több más elem változását is. Ez megfelel a világban való relacionális lét koncepciójának. A cselekvők (elemek) aktivitása (az autopoietikus rendszerek belső működéséhez hasonlóan) visz rendet a hálózatba, e nélkül rendezetlen lenne. Ezt sokan vitatják, de könnyű belátni, hogy meghatározó mozzanat a különféle heterogén elemek hálózati összerendeződésének (kapcsolatok, kölcsönhatások) a folyamata, az így kialakuló háló dinamikája, struktúrája. Maguk a hálózatot építő személyek is a hálózat részei, azzal kölcsönhatásban alakulnak (a világban való lét alkalmazása).

Mint ismert, a korai szociológia „közvetett tapasztalatokkal” dolgozott. Mások által történő leírások, gyűjtött adatok (statisztika) feldolgozásával foglalkozott. A ké-sőbbi „kérdőíves paradigma” is azon az elven alapult, hogy amire a kutató kíváncsi lehet, „azt már valaki tudja” (Charles Booth). Az utóbbi évtizedekben került előtérbe a résztvevő-megfigyelés, az antropológusok által használt módszerek átvétele. Az antropo-lógus, a szociológus és a tervező számára is elengedhetetlen, hogy a konkrét terepen figyelje meg a vizsgálatának tárgyát, közvetlen tapasztalatokat szerezzen, „kövesse a cselekvőket”, vagy részese legyen a kísérleteknek. A résztvevő megfigyelőtől az ANT azt várja el, hogy „tiszta ésszel” (a társadalom eddigi fogalmaitól, az ismert struktú-ráktól, prekoncepcióktól/hipotézisektől mentesen) figyelje meg az aktorokat, a cselekvő láncolatok kialakulását, lépésről lépésre írjuk le a folyamatokat és ne próbáljuk meg a meglévő ismereteink alapján megmagyarázni, strukturálni azokat. A helyben konkrétan kialakuló kapcsolatokat, együttműködéseket semlegesen írjuk le. Elméletileg ezzel nem is lenne baj, de én a gyakorlatban kivitelezhetetlennek tartom. Törekednünk kell a sem-leges megfigyelésre, de nem tudjuk „kitisztítani” az agyunkat, tudatunk a korábbi tapasztalatainkkal interszubjektívan strukturált. Ugyanakkor Latour (2005:173.) szerint is fontos a konkrét cselekvés kontextusa, szerkezete, kerete, amely befolyásolja a háló-zati együttműködést. Az ANT képviselőinek állításával szemben az antropológus

mód-szereivel sem kerülhetjük el a valamilyen előzetes szempont szerinti csoportképzést, a meglévő struktúrák alkalmazását. Az empirikus vizsgálat során az antropológus mindig kontextusba helyezi a vizsgálat tárgyát. Már a vizsgálati csoport, színhely kiválasztása is valamilyen szempont alapján történik (pl. lakóhely, nemzetség, nyelv). A vizsgálati szempontok megválasztása is struktúraképző, csoportképző, és az erre épülő tudomá-nyos diskurzus is további strukturálást jelent és a strukturált társadalmi körülmények között történik. A másik kritikus elem a megállapítások általánosíthatósága (átlagember, mi magyarok, a lakótelepi polgárok, a bevándorolt családok stb.).

Latour (2005:3–4.) helytelennek tartja, hogy a társadalmat, mint egy a háttérben létező láthatatlan kezet, létező és megfogható hatóokot tételezzük fel, amely hat a cse-lekvéseinkre. Szerinte a társadalmi kontextus nem egy független létező, hanem egy megszülető folyamat. Nem a különböző folyamatokat kell társadalmi jelzővel ellátni, hanem új társadalomfogalom kell: a nem társadalmi, a nem társas elemek, az „asszociá-ciók” hozzák létre a kapcsolati hálót. A latouri „társulások szociológiája” alapján csak azok az állandóan változó, dinamikus terek léteznek, amiket ezek a létezők önmaguk létrehoznak. Latour elmélete alapján azt mondhatjuk, hogy nem szerencsés az az állítás, hogy a társadalmi kapcsolatok adják (hozzák létre) a teret és kapcsolják össze a külön-böző (létező) elemeket. Nem értek egyet Latourral abban, hogy az általa bírált megköze-lítés egy statikus társadalmi nézőpontot jelentene. Az állandóan változó különböző társadalmi kapcsolatok ugyancsak egy dinamikus és nem statikus rendszert/tereket hoz-nak létre. A társadalmi nézőpont nem egy előre létező abszolút szemlélet, hanem történeti a priori.

A latouri cselekvőhálózat-elmélet alapján a tér fogalma a következőképpen foglal-ható össze (Murdoch 2006:73.):

− A teret (és az időt) a hálózatok konstruálják; a különböző típusú relációkból jönnek létre.

− A tér nem más, mint egy hálózati „hatás”, amely a hálózatokban megnyílvá-nuló racionalitás és kapcsolatok által meghatározott.

− Nincs abszolút tér, hanem mindig csak specifikus téridő-konfiguráció van.

− A tér (és az idő) elemzése érdekében „követni” kell a hálózatokat, azokat a folyamatokat, amelyek a teret (és az időt) konstruálják.

− Soha sem kell elmozdulni a mikroszintről a makroszintre, a lokálisról a globá-lisra, minden egy szinten történik.

− A cselekvőhálózat-elmélet egységes terminológiát és metodológiát ad a tér és a térbeli kapcsolatok tanulmányozásához.

Bruno Latour (2005) a „plazma” kifejezést használja a még meg nem formált, még nem mért, nem szocializált háttérre. A hálózati kapcsolatok közti „felfedezetlen területeket” („terra incognita”) az ismeretlen plazma tölti ki (Latour 2009). Példájában, ha London szociális hálózata olyan, mint a metróhálózat, akkor a plazma tölti ki a köztes teret, az tartalmazza London többi terét. Ez a nem szocializált anyag, a nem ismert, nem feltárt háttér, egy kapcsolati lehetőség, egy „átjáró”. Ez teszi lehetővé a változást, vagy hogy valami keletkezzen, új létrejöjjön. Ennek azért óriási a jelentősége, mert a változás, az új kapcsolatok létrejötte csak úgy lehetséges, ha van tartalék („tartály”, „tartalék hadsereg”), ami minden változás forrása lehet. A plazmának nincs még formája, mert minden forma a hálózatokban alakul ki. A plazma sem egynemű, hanem sok mindent kell tartalmaznia. Latour úgy gondolta, hogy minden cselekvéshez, amit eddig leírt, hozzá kell adni egy óriási repertoárt, a hiányzó tömeget, amiben mindez megvalósult.