Konstruált értelmes terek, konstruktivista térfelfogás

„Annyi a világ, amennyit beletöltesz”, annyi a tér, amennyivel kitöltöd a lehetőséget.

Mindenki saját maga rendezi be saját világát, hozza létre valós és virtuális tereit, és ezzel hozzájárul a tér létrehozásához, alakításához (Faragó 2013/a). A fizikailag meg-jelenő teret is a dolgok és azok egymáshoz viszonyított pozíciói hozzák létre, azok létre-jöttével konstruálódik. Amikor cselekszünk, amikor létrehozunk valami konkrétat, akkor helyeket és relációkat, azaz teret alkotunk. Az elemi helyek, események között – az egyidejűség okán – szükségszerű kapcsolatok, kölcsönhatások vannak. Ezek állandóan változnak, keletkeznek és megszűnnek, ezekkel alakul az általuk megmutatkozó, az értelmezhető tér is. Az emberek a mindennapi cselekedeteik során állandóan új tereket hoznak létre és transzformálják, átstrukturálják a meglévőt. Vannak olyan tartós vagy gyakran ismétlődő cselekvések, amelyek tárgyi formát öltenek vagy intézményesülnek.

Az így keletkező realitásokat is mindenki másként éli meg, fogja fel és értékeli, és ez az értelmezés hatással van a jövőbeni cselekedeteinkre, a térkonstruálásunkra.

Mint már többször hangsúlyoztam, a tér léte nem dologi természetű, hanem önma-gában véve nem létezik, mindig más létezésében és a megfigyelés során konstruálódik.

Mindig a megfigyelés tárgyának és az alkalmazott módszereknek/eszközöknek megfele-lően mutatja meg nekünk a konkrét megjelenési formáját. A vizsgálat pillanatában már nem mint lehetőségfeltételről, hanem egy konkrét dolog, esemény téri megjelenéséről kapunk képet. Nem egy külső, hatóokként is funkcionáló tér van hatással az általunk megélt, a megismerhető térre, hanem a dolgokkal együtt annak aktív részesei, alkotói

vagyunk. Cselekedeteinkkel (amikor valaki megy a munkahelyére, amikor egy cég előállít valamit, amikor az állam megszervezi a közigazgatást stb.) a megismerés tárgyát képezhető tereket (helyeket és kapcsolatokat) konstruálunk, és a megismerés során, a téri gondolkodásunkkal (térideáinkkal, térértelmezéseinkkel) – a már meglévő tereket is magukba foglaló – új konstrukciókat hozunk létre. A kettő – a megkonstruált, a létrejött és annak megismerése – között cirkuláris okság, dialektikus kölcsönhatás van. Az eset-leges térbeli meghatározottság forrása nem az objektívnek és változtathatatlannak fel-tételezett fizikai (pl. földrajzi) vagy társadalmi tér, hanem a szabadságában korlátozott, a személyi felelősséget elvető térfelfogás (pl. földrajzi determináció, vagy a sorsszerű téri létezés tudata; „lemegyünk vidékre” implicit hierarchiája) és annak objektivációi állnak. A mindenkor meglévő fizikai tér (természeti törvények) a testi mozgás számára állít korlátokat. A téridő nyitottsága lehetőséget teremt a tériség módjának/formáinak (akár a zárt téregységek működésének) a megváltoztatására, amit magunkban, a tár-sadalom tudati szférájában kell elkezdeni. A tér nyitottsága egyfajta szabadságot jelent, például azt, hogy ugyanazt a tevékenységet nagyon sok helyen és módon végezhetjük.

Az ismeretelméleti, az interpretatív, a hermeneutikára épülő megközelítések más úton járnak, mint a természetelvű empirikus tradíció. Számukra a kérdés úgy merül fel, hogy az ember miként konceptualizálja (milyenek a térképzetei) és hozza létre (konst-ruálja, újraalkotja) a teret a mindennapi praxisában. E nézet képviselői szerint a tér nem az önmagában vett természetben ragadható meg, hanem sokkal inkább a társadalom felől tárható fel, nem ontológiai, hanem elsősorban ismeretelméleti kérdés. Az objektívként elfogadott terek (pl. euklideszi, nem euklideszi, fraktálgeometriák) is szubjektív (önkényesen választott) feltételezéseken alapulnak, azokat is az emberek alkották. Ezek is a jelenségek megismerését, leírását szolgáló emberek által létrehozott eszközök. A különféle relacionális terek strukturálása, a részek elválasztása vagy éppen összekapcsolása is attól függ, ahogyan értelmezzük, ahogyan kezelni, uralni kívánjuk a formai rendet. Így viszünk „értelmet” a meglévő (tér)struktúrába, értelmezésünkkel teremtjük meg a helyzetet a potenciális beavatkozásaink számára is. A mentálisan észlelt, társadalmilag megértett lét-tér emberi (politikai-gyakorlati) konstrukció, emberi kapcsolatokat leképező, egymást átfedő térelemek hálója.

„A világ nem a tiszta kiterjedés sivataga, hanem Husserl szerint a Lebenswelt. … A megtestesült jelentés világa. Husserl szerint meg kell értenünk, hogy a világ, amely folyamatosan létezik számunkra, egy univerzális mentális akvizíció, ami időben fejlődő mentális konfiguráció, jelentés-konstrukció (Sinngebilde), az univerzálisan funkcionáló szubjek-tivitás konstrukciója. … A megalkotott tér nem objektív, de jelentése van.

Így nem mérhető pontosan kvantitatív eszközökkel, mivel a megalkotás dimenziói az emberi tapasztalatból erednek. A megalkotott tér egzisz-tenciálisan létrehozott, és alapvetően társadalmi konstrukcióként definiáljuk.

Mint társadalmi termék ezért csak akkor érthető meg, ha az emberi szándékok felől faggatjuk, amelyek jelentőséget adnak neki. Mindez nem azt jelenti, hogy az ember nem születik bele olyan realitásokba, amely létezése előtti. Így is értelmezték, bár ez a felfogás mára már elavult. Ebben az értelemben minden térbeli valóság testi, mégis egy sajátos fordítás elsőbbséget adhat neki másokhoz képest. William James et al. (1989) és Alfred Schutz (1964) szerint az életet sajátosan értelmezhetjük a legfőbb valóságként; mások ezt csak kiegészítőnek vélik. És azok, akik ragaszkodnak ehhez az uralkodó nézethez, meggyőzhetnek másokat a hatalom gyakorlásán, vagy a szocializáción keresztül ennek igazságáról.

Mindazonáltal, az ún. objektív realitás társadalmi meghatározás és nem szükségszerűen tolakodóan objektív. Ez azt jelenti, hogy többféle társadalmi realitás is lehetséges, de azt mondani, hogy ezek közül csak az egyik lehet objektív, eléggé sok problémát vetne fel” (Farkas 2003:172–173.).

Ismeretelméleti megközelítésben, a megismerés természete okán minden teret tár-sadalminak vagy értelmesnek („space of meaning” Crowell 2001) tekinthetünk. A cse-lekvési szituáció, a cselekvő (megismerő) státusa és irányultsága meghatározza a szá-mára megmutatkozó teret. A különböző téri struktúrák, területi rendszerek is az emberi értelmet, a kollektív praxist megtestesítő dimenziók. Nem egy tér, „egy igaz” térismeret van, hanem a feltárt relációk értelemadások, amelyek történetileg és kulturálisan alakulnak, és a konkrét kontextusban és irányultsággal a megismerő „hozzátesz” vala-mit (interpretál) a konkrét elrendeződésekhez. A gondolatban létező struktúrák segítségével ragadjuk meg a világ rendjét. Az így megalkotott térnek jelentése, értelme van, amely a létrehozó szándéknak megfelelően érthető meg. A térértelmezéseink a szocializáció és kommunikáció során válnak kollektív értelmezéssé. Amikor a térről gondolkodunk, beszélünk, akkor a mi társadalmunk térkonstrukcióiról, a mi valóságunk térbeni rendjéről van szó. A tér egyrészt a mi létdimenziónk, ahogyan, ami által létezünk és a dolgok léteznek, másrészt az a történetileg alakuló rend, az a struktúra,

ahogyan mi megismerjük a világot, ahogyan elrendezzük ismereteinket, szervezzük életünket. A téri világ úgy jelenik meg számunkra, ahogyan megéljük az általunk is konstruált valóságot. Mivel mi konstruáljuk saját életvilágunkat, mi döntünk arról is, hogy számunkra mi a valóságos, és az elfogadott „tényekhez” (artefactum) mi rendelünk értéktartalmakat.

A relációk (elemeket összekötő kapcsolatok, viszonyok, összefüggések, kölcsönhatások) által megjelenő teret – a kapcsolatok térbeni létrehozásának lehetősé-gével – maguk a kapcsolatok hozzák létre oly módon, ahogyan azt megéljük és értel-mezzük. Az egymástól független elemek (létezők) saját lényegükből, működésükből eredő kapcsolataikkal (tényleges interakciók, viszonyok, funkciók) különféle (sajátos) tereket hoznak létre, amelyek különböző módon strukturálódnak, és azokat mi saját megfigyelési szempontjaink alapján tudjuk megismerni (újrastrukturáljuk). A magában való dolgok (Ding a sich) fizikai tereket, az emberek közötti kapcsolatok (kommuni-káció, kollektív racionalitás) és viszonyrendszer különböző (szintű) társadalmi tereket, a gazdasági racionalitáson alapuló műveletek gazdasági rendszereket/tereket hoznak létre és így tovább. Ez a belső összetartozásból eredő differenciálódás (autopoiézisz) vezet az önállósodás lehetőségéhez, viszonylag autonóm egységek létrejöttéhez. A bourdieu-i társadalmi tagozódás, differenciálódás is belső önépítés: minden társadalmi mező a cselekvésekben folyamatosan újrakonstruálódik, ezzel reprodukálja önmagát, megteremti sajátos játékszabályait, normáit, azaz működési rendjét. Az így kialakuló és gyakran változó határok a belső összetartó erő következményei, tükrözik a konkrét terek lényegét.

Joggal vethető fel a kérdés, hogy egy téregység hogyan jelenik meg, mitől határo-zódik meg, hogyan határolódik le, különül el a világ strukturálatlan komplexitásában. A nyitott tér, a lehetőségek terének a koncepciója. A posztstrukturalisták nem tagadják a tér(képzés) természeti és intézményi korlátait, de azokra nem mint „kőbe vésett”

adottságokra tekintenek, hanem azt hangsúlyozzák, hogy ezek a korlátok történetileg meghatározott, létezésükben kontingens jelenségek, és figyelmüket ezen korlátok lehető-ségfeltételeire irányítják. Ha az életvilágra, a napi cselekvésekre és tapasztalatokra gon-dolunk, akkor a mindennapok realitásában megtörténő cselekvések, a napi működés meghatároz tereket és helyeket, meghúz határokat (ontológiai aspektus), és a szándé-kainknak megfelelően meghatározhatóvá válnak területek (ismeretelméleti

vonatkozá-sok). E lehatárolódásban és lehatárolásban egyaránt benne vannak az emberek és a nem emberi tényezők. Sőt a gyakorlat, a napi rutin során a ténylegesen megtapasztalt és létrehozott terek esetében a térkonstrukciók és a valóságos terek közel kerülnek egymáshoz (lásd részletesebben a 8.6. fejezetben). A dolgok és az emberek különböző formákban összekapcsolódva tereket képeznek (lásd például latouri „kollektivitásokat”

vagy társulásokat), másokkal („távoli” dolgokkal és emberekkel) pedig csak nagyon áttételes (strukturális) kapcsolataik vannak. Az összekapcsolódás megjelenhet intézmé-nyekben (önkormányzat, Magyar Regionális Tudományos Társaság stb.), különféle hatásokban (Duna által gyakran elárasztott terület), valamilyen viszonyokban (elmaradott periféria), funkcionális együttműködésben (üdülőkörzet), valamilyen közös jellemzőben (magas munkanélküliséggel sújtott terület). Ezek a kapcsolatok belülről, valamilyen jelegű összetartozásból, közös működésből erednek. Az összetartó jellemzők kifelé nem, vagy csak kisebb intenzitással érvényesek. Van belső hasonlóság, azonosság és elkülönülés, megkülönböztetés a külsőtől. (Általában valamilyen kritikus tömeg, vagy cselekvési gyakoriság tárgyiasuláshoz vagy intézményesüléshez vezet.) Egy nemzet, egy helyi társadalom „belülről” egy társadalmi csoport életvilágaként gondol-ható el. Ez a külső megfigyelő szemszögéből az adott társadalom (csoport) cselekvési rendszerét jelenti (Habermas 1985:151.) A cselekvések ezen rendszerei, a cselekvők kapcsolati hálói pedig tereket alkotnak.

A korábbiakban tárgyaltak alapján azt állítom, hogy ontológiailag egy konkrét téregység (adott megközelítésben lehet egy település vagy régió, vagy akár egy civil közösség) a belső működés (komponensek relacionális összekapcsolódása) konstruk-ciója. Ha valamilyen módon összetartoznak egyes elemek (van tényleges kapcsolat, közös érdek, funkció vagy működési elv), akkor közös teret hoznak létre, ha nem, akkor nem alkotnak önálló téregységet. Az összetartozás belülről, a funkció, a működés lényegéből ered. Minden egység/rendszer (térben) elkülönülten (zártan), sajátosan

„működik”, és addig marad önálló egység, ameddig ez a fajta együttlétezés (pl. műkö-dése, tevékenysége) fennmarad, vagy nem ütközik oly mértékben a környezetével (ter-mészet, konkurencia, társadalmi norma), hogy az együttlétezésüket (összetartozásukat) biztosító kapcsolatok, funkciók megszűnjenek. A természeti/fizikai, a gazdasági, a különböző társadalmi és egyéb terek, téregységek megkülönböztető elkülönítése éppen az eltérő műveletek, a más típusú kapcsolatok és funkciók alapján lehetséges, amely

ebből a szempontból zártságot és a strukturális kapcsolódás lehetőségét eredményezi. A külvilágból, a rendszer környezetéből érkező hatások (irritációk) a rendszerre jellemző belső tulajdonságok alapján lehetnek közömbösek vagy elutasítottak és adaptálandók.

Az autopoietikus zárt rendszerek is lehetnek bizonyos (nem a zártságot biztosító) szem-pontokból (például energetikailag) nyitottak.

Az a térkonstrukció (téregység: ország, gazdasági klaszter, növekedési centrum, ökoszisztéma) működik autopoietikus rendszerként, amelyik képes az önépítésre, az önfenntartásra, és képes a külső hatásokat saját maga újratermelése (reprodukálása) és fejlődése érdekében adaptálni. Például a kultúra, az identitás, a közös probléma vagy célok kapcsán összetartozó/önszerveződő társadalmi csoportok, vagy akár a gazdasági egységek saját (emergens) szükségleteiknek és lehetőségeiknek megfelelően szelektál-ják a külső hatásokat. A belső logikájuk, működésük alapján téregységet alkotó társa-dalmi rendszerek nem direkt oksági, nem determinisztikus viszonyban vannak környe-zetükkel, de működésüknek kompatibilisnek kell lennie azzal. Azok a rendszerek képe-sek önmaguk fejlesztésére, amelyek képeképe-sek saját struktúrájukat, funkcióikat, működé-süket érdekeiknek megfelelően folyamatosan újjászervezni.

Például az EU és a tagállamok kapcsolatát is értelmezhetjük ezen a módon. A tag-államok történetileg alakuló önazonosságuknak, saját érdekeiknek megfelelően szűrik és saját intézményeiken keresztül adaptálják az uniós hatásokat. Az uniós tagállamok történeti-kulturális, nyelvi stb. különbözőségei a jövőben is fennmaradnak (újraterme-lődnek), így az unió „térintegráló” törekvései ellenére is autopietikusan működnek, saját érdekeik és céljaik alapján adaptálják az uniós hatásokat.

A konkrét vállalatok és a makrogazdaság viszonya is hasonló.⁹⁹ A vállalat mint önálló zárt működési rendszer strukturálisan kapcsolódik a makrogazdasági környezet-hez. A makrogazdaság pillanatnyi állapotát többek között jellemzi a GDP növekedési rátája, az infláció, a valuta értéke és így tovább. De egy konkrét vállalat a saját tevé-kenységét a mindenkori makrogazdasági környezetben úgy szervezi, hogy a külső hatások adaptációja az önfenntartását és céljainak elérését szolgálja. Ezért a makrogaz-dasági környezet változására mindegyik sajátosságainak és szándékainak megfelelően reagál. Ugyanakkor létével és cselekedeteivel hozzájárul a makrogazdasági környezet alakulásához.

99 A makro- és a mikroökonómia összekapcsolása kevésbé feltárt területe a közgazdaság-tudománynak.

A valami által meg nem jelenített, a jelöletlen tér (terminológiámban „köztes tér”) csak egy lehetőségtartomány. Az elemi egységek közötti kapcsolatok felismerése, az általuk alkotott tér felosztása a megismerő, a megfigyelő ember (akár egy tervező csa-pat) művelete. Ha valamit megjelölünk, akkor a térben is megkülönböztetjük. A térbeni elkülönítés, a különbségtétel (differencia) az első, amely megelőzi az azonosságot, a megjelöléssel megkülönböztetünk valamit minden mástól, ami kimarad (Luhmann 2006), ami az adott megközelítésben nem kerül a figyelmünkbe. A tér értelmezése is mindig valamilyen halmazra, aktuálisan átéltre/elképzeltre, megkülönböztetettre vonat-kozik. A tér lényege a különbözőség, a „kizáró pozíciók összessége” (Bourdieu 2002), az „egyidejű sokféleség” (Massey 2005), és a tér megismerésében a különbségtétel, az eltérések, a diszpozíciók felismerése, az egymásra vonatkoztatás. A téri különbségek mindig léteznek és mindig létezni fognak.

A világ (élet, itt-lét, együttlét, világban való lét) túl komplex ahhoz, hogy teljes egészében megértsük, feltárjuk és az összefüggéseket kezeljük. A tereket alkotó kapcso-latok, viszonyok sokasága sem teszi lehetővé, hogy egyidejűleg mindegyiket átlássuk, ezért a funkcióik, a belső kapcsolataik alapján részrendszereket hozunk létre, megszakít-juk az interdependenciát. Ezek elkülönítéséhez szükséges megkülönböztető ismérveket és viszonyítási alapokat is az ember (helyi társadalom, tervező csoport stb.) választja (alkotja), és az az időben is változik. Kritikus kérdés a különböző típusú és „szintű”

terek (mezők, halmazok, rendszerek,) egymástól való elhatárolása és azok kapcsolatainak, viszonyainak az értelmezése. Az elkülönített egységek határai téri értelemhatárok, amelyek a környezetüktől való elhatárolódással (belső koherenciával) jönnek létre. A téri, területi alapegységeket az őket alkotó kapcsolatok (összetartozás), funkciók (működés, megközelítés) hozzák létre. Ugyanezen ismérvek alapján tovább már nem bonthatók, és ezek a határképző belső jellemzők a határon megszakadnak, és e rendszeren kívüli kapcsolódás már más típusú, jellegű, intenzitású. A luhmanni

„műveleti (operacionális) zártság tézise” (Luhmann 2006, lásd még erről a 3. fejezetet) szerint a rendszerek a saját műveleteik segítségével saját maguk húzzák meg határaikat, és csak így figyelhetők meg önálló rendszerként. A modern társadalmak durkheimi funkcionális differenciálódása és specializációja funkcionális és lokalizálható (létezésében földrajzi specifikumok vannak) tereket hoznak létre. Kifelé strukturálisan kapcsolódnak környezetükhöz, abban más – közöttük autopoietikus – rendszerekhez. Az

egyes elemek az adott társadalmi feltételek mellett, a betöltött funkciók alapján sajátos, csak rájuk jellemző zárt kapcsolati rendszert alkotnak. Ezeket tekinthetjük funkcionálisan autopoietikus alrendszereknek, azaz környezetüktől a belső összetartó erő, logika, a saját működése alapján elkülönülnek, illetve ezek figyelembevételével meg tudjuk különböztetni őket. A belső kapcsolatok mindig szorosabbak és gyakoribbak, mint a külsők. A belső kapcsolatok, viszonyok konkrétabbak, a külsők inkább keretszerűek és a belső működés függvényében adaptálódnak. A különböző terek érintkezési síkjai vagy mezői kiemelkedően fontosak a különbségtétel, a külső determináltság elhárítása szempontjából. Ha a megismerés tárgyát képező rendszernek sok a külső meghatározó tényezője, akkor az az adott szempontból nem alkot önálló tér-egységet. A komplex terek maguk is differenciálódnak. Például egy helyi társadalmi tér politikai, gazdasági és egyéb terekből áll, attól függően, hogy a részrendszerek miként vonják meg saját határaikat, vagy egy külső (másodlagos) megfigyelő miként tekint azokra. Egy térelem (pl. konkrét hely, vagy ipari klaszter) önálló megjelenése, megjele-nítése belső zártságától függ. Ha a belső kapcsolatok, műveletek nem erősek, nincsenek önálló prioritásaik, céljaik, akkor feloldódnak a nagyobb téregységben, rendszerben.

A main stream rendszerelmélet azt hangsúlyozza, hogy a nagyobb, a magasabb szintű terek (térhalmazok, téregységek, mezők) nem az alacsonyabb szintű kapcsolatok összessége, nem azok mennyiségileg kumulált egysége, hanem az összetartozás új mi-nősége. Az elkülönült elemek akkor alkotnak magasabb szintű (tér)egységet, önálló en-titást, ha az új nagyobb/komplexebb egység más működést/funkciót képvisel. Ezt elfo-gadva, a konstruktivizmus alapján arra is felhívhatjuk a figyelmet, hogy az önálló egység/szint/halmaz gyakran másként szabályozza önmagát (önreflexió), és más a kör-nyezetéhez fűződő viszonya is, azaz autopoietikus rendszernek tekinthető. Fordítva, e magasabb szintű összetartozás felől vizsgálva a dolgot, az elemek már nem autopoietikusak.

Kétszer nem élhetünk ugyanabban a térben. Fukuyama (1994) állításával szemben a történelemnek soha sincs vége, a világ mindig befejezetlen, a tér nyitott és számtalan formában betölthető és megélhető. Nem egy kész, változatlan világba születünk bele, amit csak meg kell ismernünk. Már megszületésünkkel és későbbi cselekedeteinkkel magunk is hozzájárulunk a világ alakításához, nem egy külső térben, hanem annak ré-szeként, alkotójaként hasonlatosabbá élünk és cselekszünk. A világ olyan, amilyenné

tesszük, a tér akként mutatkozik meg számunkra, ahogyan mi megéljük azt, ahogyan sajátunkká tesszük. A következő generációk az álalunk is kreált világban fognak élni és mások lesznek az ismereteik, a preferenciáik. A kapcsolatrendszerek történeti változásával a terek is állandóan változnak. De a folyamatosan változó világunkban vannak elemek, amelyek viszonylag lassan változnak, illetve vannak olyanok is, amelyek belátható időhorizontban állandónak tekinthetők (Hérakleitosz folyó hasonlatánál maradva a folyómeder). Minél rövidebb az előretekintés, annál több a változó térben a stabil elem. Minden predikció a máról szól, de vannak benne a jövőre vonatkozó stabil trendek, állapotok.

A konstruktivista téralkotás annyiban hasonlít a marxista „tértermeléshez”

(Lefebvre 1991), hogy mindkettő szerint a tér „komplex társadalmi termék”, társadalmi-lag konstituálódó történelmi viszonyrendszer. De konstruktivista megközelítésben más a valósághoz, annak megismerhetőségéhez való viszony. Minden térérzékelés, minden térrel kapcsolatos információbefogadás egyben interpretáció is. Minden (területi) közös-ség a saját nézőpontjából (létéből, perspektívájából) rendezi el az információkat, alkotja meg a térről alkotott képeit, írja le helyzetét és állítja fel jövőképét.

A fizikai, a földrajzi tér nem a társadalom külső tere, hanem a mindenkori komp-lex környezet része, és önmagában, „irányultság” (intenció) nélkül nem megismerhető.

Amire nem irányul az észlelés, a megismerés, az nem mutatkozik meg, így mindig lesz fel nem tárt „terület” (nemtudás). A természeti világ történései szükségszerűen mennek végbe. Amennyiben ezeket a számunkra való lehetőségként aktualizáljuk, akkor ezt már társadalmi szempontból tesszük, és ez így már nem a tőlünk független természeti világ-hoz tartozik. A fizikai valóság nyilvánvalóan a saját törvényei alapján strukturálódik, de mi a saját értelmezésünknek és használatunknak megfelelően értékeljük, strukturáljuk és használjuk azt.