Relacionális (relatív) terek, szubjektív (interpretatív) térszemlélet

Már a sztoikus filozófia felhívta arra a figyelmet, hogy a testek helyzetére nem valami külső űr (amiben vannak a dolgok) tulajdonságai hatnak, hanem saját természetük. A világot nem valami külső erő tartja össze, hanem a belső kohézió (hexis). Nincs mindentől függetlenül lent és fent, vagy egyéb dimenzió. Mára egyre szélesebb konszenzus mutatkozik abban, hogy nem az abszolút térben vannak a tárgyak, az emberek, történnek az események, hanem sokkal inkább fordítva van: a dolgok, az események, az ideák és a közöttük lévő relációk (kapcsolatok, viszonyok, vonatkoz-tatások) alkotnak különféle tereket⁹⁵, és abban értelmeződnek. Nem egy abszolút térben élünk, hanem egy relacionális hálózat részeként, amely értelmezés tárgya. A tér az rend és viszony (Leibniz). Nem a térben jön létre a világ, hanem a világ hozza létre a teret,

94„Külső tér Az abszolutista térfelfogásból (…) levezethető, háromdimenziós tér, földrajzi, földi tér, vagy környezet, amely tartályszerűen körülvesz, s minden anyagi létezőt magában foglal. Az egyes entitások a lokalizálás útján kapcsolódnak a külső térhez, az egyes helyekhez. A külső tér analóg fogalmának tekinthető a fizikai tér” (Regionális tudományi kislexikon 2005:12.).

95 Már Teofrasztosz (i. e. 390–305) szerint is a tér csak a testek egymáshoz viszonyított helyzetét határozza meg, csupán egy rendező elv, a testek nélkül semmi. Arisztotelésznél is találunk arra utalásokat, hogy a helyeknek az egészhez való viszonya adja a tér fogalmát, a testekkel kitöltött helyek alkotják a teret és nem a meglévő térbe helyeződnek a dolgok.

alkotja meg a helyeket. Foucault (2000:149.) ezt úgy fogalmazta meg, hogy nem üres térben élünk, hanem viszonyok által meghatározott, egymásra vissza nem vezethető, egyedi és heterogén szerkezeti helyeken. „…a teret gyakran a hálózatok és relációk termékeként gondolják el, ellentétben a korábbi topográfiával, amelyben a területiség volt a domináns” (Amin et al. 2003:6.). A tér(bel)iség („spatiality”) kifejezés az emberek és a nem emberi tényezők összekapcsolódására, kölcsönhatására, a relációk elrendeződésére utal. Nem tudjuk megragadni a világot a maga totalitásában, de a világban lévő dolgok közti viszonylatok és összefüggések egy részét fel tudjuk tárni. E változások hatására a terek tanulmányozása során a pontok, egyenesek, síkok különféle (geometriai) elrendeződésének formális vizsgálata helyébe egyre inkább a különféle kapcsolatok és viszonyok elemzése lépett. (A különféle elemek miért és miként állnak össze egy egységgé.) A folytonosság és az elválasztottság, az irányultság, a távolság vagy közelség, a hozzátartozás már nem elsősorban fizikai természetűek, hanem társa-dalomtéri viszonylatok. A cselekvőközpontú nyitott hálózati terekben való relacionális gondolkodás („relacionális fordulat”) új kihívások elé állította a földrajzot is.

A tér nemcsak a különféle entitások relacionális összekapcsolódását (rend, elren-deződés) jelenti, hanem az emberek szemléleti módja (észképesség) is. A szubjektív tér-szemlélet teszi lehetővé, hogy a különböző elemeket és összekapcsolódásukat a megisme-rők különféleképpen értelmezzék, és ezzel a különbözőséggel számolhassunk (10. ábra).

11. ábra

Szubjektíven szemlélt relacionális társadalmi terek

Forrás: A szerző szerkesztése.

„A külvilág dolgainak képe számunkra azzal a kétértelműséggel bír, hogy a külső természetben minden egymáshoz kapcsolódva, ám ugyanakkor különállóként is érvényesülhet. … Másrészt azonban a tárgyak a tér könyör-telen egymáson kívüliségébe vannak száműzve, az anyag egyetlen töredéke sem oszthatja meg tulajdon helyét egy másikkal, a különböző összetevők valódi egysége a térben nem létezik. … Csak az embernek adatott meg, a természettel szemben, hogy (össze)-kössön és (el)oldjon, elválasszon, mégpedig egy olyan sajátos módon, hogy ezek egyike mindig elenged-hetetlen előfeltétele a másiknak. Amikor a természet dolgai közül kettőt kiemelünk zavartalan fekvéséből, hogy azokat »különféléknek« nevez-hessük, tudatunkban máris összefüggésbe hoztuk őket egymással, ezt a kettőt együtt elkülönítettük a közbeesőktől. … A két folyópart csak szá-munkra valami »elválasztott«, és nem csupán különálló; az elválasztás fogalma jelentés nélkül állna, ha a kettőt előzőleg célirányos gondolataink-ban, szükségleteinkben, valamint fantáziánkban nem kötnénk össze”

(Simmel 2007:30–31.).

A tér relativitása és a térfelfogásunk szubjektivitása több mindenre utal. 1. A tér csak a tárgyak, az események és az emberek relációjában értelmezhető fogalom. 2.

Nincs eleve létező fix pont, a pozíció relatív és időben változhat. 3. Kontextus-, szubjektumfüggőség. 4. Az elválasztás (a különbözőség felismerése) és az összekötés (a reláció felismerése vagy megteremtése) viszonylagos és szubjektív. (A folyó elválasztja vagy összeköti a két partot?)

A relacionalitás a viszonyok és kapcsolatrendszerek meghatározó voltát hangsúlyozó tudományfilozófiai megközelítés. A tér relacionális elgondolása („thinking space relationally”) a XXI. század társadalomföldrajzának a mantrájává vált. A tér a relációkból konstruálódik; tárgyak, cselekvések relatív egymásra hatását („ha-tásösszefüggés”), viszonyát, vonatkozását, „elhelyezkedését” jelenti, amelyeket a rend-szer részeként létező „társadalmi szubjektum” a helyzetének, az orientációjának és az intencionalitásának a függvényében ismer fel, gondol el (vonatkoztat, viszonyít). Ez je-lenthet fizikai (pl. mellett, fölött, keletre, közel, úthálózat) és társadalmi-gazdasági (el-maradott, fejlett, középosztály, beszállítás, ingázás) kapcsolatokat, viszonyokat, elhe-lyezkedéseket. Tehát a létező (reális) hálózati kapcsolatokat és viszonyokat a térben létező szubjektum más térben létezők egymásra vonatkozásaként értelmezi. A tapasz-talat minden formája egy előzetes értelmezési keretbe (rendszerbe, struktúrába) ágyazódik, amelyet a viszonyfogalmak képeznek, amelyek történeti és kulturális kontextusban formálódnak (Cassirer).

Az 1990-es évektől a relacionális szemlélet széles körű elfogadását és alkalmazá-sát elősegítette a praxis, a kontextualitás („in situ”, „on the spot”) fontosságának az elismerése, és hogy ez a szemlélet megfelelő alapot biztosít a földrajzi és társadalmi szempontok integrálására. Mivel a társadalmi lét egyre komplexebb és sokkal több rétű, ezért az emberek térbeli mozgása és kapcsolataik nagyságrendileg nagyobbak, mint évszázadokkal korábban voltak, így sokkal „több” és „többszintűen” értelmezett tér alakul ki, jön létre, mint korábban. Nem a tér haláláról, zsugorodásáról kell beszélnünk, hanem sokkal inkább ki kell terjesztenünk a tér értelmezését.

A társadalmi gyakorlat eredményeként alakuló relacionális teret általában nyitott-nak, flexibiliseknek gondolták el a zárt határokkal rendelkező terekkel, területekkel szemben (Doreen Massey, Anssi Paasi stb.). (Megjegyzem, hogy a nyitottság és a zártság is csupán megközelítés kérdése, vizsgálati szempont eredménye.) A nyitott relacionális térszemlélet rokon a holisztikus megközelítéssel, mert segíti, hogy a világot, a társadalom egészét koherens egységként és ne a részek agglomerációjaként vizsgáljuk.

A nyitottság arra is utalhat, hogy az egymástól függetlenül létező és változatlan dolgok és események önmagukban való megismerése nem elegendő a lényegük megértéséhez, hanem hozzátartozik azok (külső) kapcsolat- és viszonyrendszerük, egymásra vonatkozásuk. Nem különíthetőek el a relációk/viszonyok és az összekötött entitások egymástól, különösen nem úgy, hogy az egyik társadalmi konstrukció, a másik pedig valóságelem. A külső összekapcsolódás is a belső lényeghez tartozik.

„…a teret valami tisztán relatív dolognak tartom, akárcsak az időt; az egymásmellettiség rendjének, mint ahogyan az idő az egymásutániság rendje. Mert a tér lehetőség formájában jelöli egy rendjét a dolgoknak, amelyek egyszerre léteznek, amennyiben együtt léteznek anélkül, hogy saját különös létezési módjukba lépnének. És amikor az ember több dolgot együtt lát, észreveszi a dolgoknak ezt az egymás közötti rendjét. „…a tér maga a rend, aminek köszönhető, hogy a testek elhelyezhetők, és amikor együtt léteznek, egymáshoz viszonyított helyzetük is van, mint ahogy az idő is egy ilyen rend a dolgok egymásutániságának a viszonyában. Ha azonban egyáltalán nem lennének teremtmények, akkor a tér és az idő csak Isten eszméiben léteznének” (Leibniz levele Clarke-hoz, In.: Simonovits, Beke 1966:68–69 és 71.). „Az emberek a következőképpen alakítják ki elképzelésüket a térről. Tapasztalják, hogy több dolog egyszerre létezik, megállapítják az egymásmellettiségnek egy olyan rendjét, amelynek alapján az egyes dolgoknak a másokhoz való viszonya többé-kevésbé egyszerűnek tűnik. Ez a viszony pedig nem más, mint a helyzetük, vagy távolságuk.

…mindig meg lehetne határozni azt a helyzeti viszonyt, amit bármelyikük felvesz bármelyik másikhoz képest… ami mindezeket a helyeket

tartal-mazza, térnek nevezzük. Ez pedig megmutatja, hogy ahhoz, hogy fogalmunk legyen a helyről, és ennek eredményeként a térről, elegendő lesz változásuk viszonyait és szabályait vizsgálni anélkül, hogy ehhez szükség lenne bármiféle, a vizsgált dolgokon kívül lévő abszolút realitás elképzelésére. … A konvenció, a megszokott elégedetlen szelleme azonban keres valami azonosságot, valami olyan dolgot, ami igazán önmaga legyen, és azt úgy fogalmazza meg, mint valami az anyagon kívülit. Pedig ezek csupán ideális dolgok lehetnek, amelyek egy bizonyos rendet tartalmaznak, egy rendet, amiben a szellem felfogja a viszonyok megvalósulását.” … Én egyáltalán nem azt mondom, hogy a tér és az anyag ugyanazok a dolgok, csupán annyit állítok, hogy ahol nincs anyag, ott tér sincs, és hogy a tér magában nem lehet valami valami abszolút realitás. … ugyanakkor ezek a dolgok, bár különböznek, mégis elválaszthatatlanok egymástól. … a tér részeit csupán a bennük elhelyezkedő dolgok határozzák és különböztetik meg. … Dolgok nélkül a tér azonban semmit sem képes meghatározni, sőt nincs is benne semmi aktuális.” … „Nem mondom, hogy a tér valami rend vagy helyzet, hanem a helyzetek rendje, vagyis az, ami szerint a helyzetek elrendeződnek. Az elvont tér pedig a helyzeteknek ez a rendje lehetőségként felfogva, tehát valami ideális dolog” (Leibniz ötödik levele Clarke-hoz. In.:

Simonovits, Beke 1966:75–76 és 80–81.).

A relacionális tér ideája is Newton és Kant korába nyúlik vissza. Leibniz (1986) kifejtette – ezzel megteremtve a ma általában modernnek tartott térfelfogás alapjait –, hogy a tárgyak helyzete a többi tárgyhoz való relatív viszonyában értelmezhető, a tereket a tárgyak és az események egymáshoz fűződő kapcsolatai, relációi alkotják és alakítják, tehát nem önmagában vett szubsztancia. A helyekből álló terek viszonyokból tevődnek össze, és semmiképpen sem valamiféle abszolút valóságból. Az abszolút tér csak, mint egy absztrakt lehetőség merülhet fel, a valóságban csak a konkrét, a relatív viszonyokból álló tér létezhet. A tér az egyidejűleg megvalósulható lehetőségek, az idő az egymás utáni lehetőségek megvalósulásának a rendje. Amilyen a viszony a fizikai test és a tér között, ugyanolyan a viszony a dolgok állapota vagy ezek sorozata és az idő között. Kölcsönösen hatnak egymásra az egyes dolgok, és ennélfogva állandó válto-zásnak vannak kitéve. A tér aktivitása is a dolgokból, az eseményekből ered. Ezért találó Agnew (2005) hasonlata, miszerint „a tér parazita”. Mindebből következően a tér konkrét megjelenési formái és értelmezései történetileg változnak, követik a társadalmi változásokat. Tehát a tér nem szubsztancia, nem dologi természetű, lényegét nem valamilyen abszolút létező valóságban találjuk meg, hanem sokkal inkább a sokféle entitás közötti relációk, viszonyok adják, így ebben az értelemben relatív fogalom. A tér a dolgok és az események és az állandóan változó kapcsolataiknak, viszonyoknak összessége, egy „kapcsolatszett” (John Urry). A fizikailag megjelenő teret a dolgok

(emberi testtel együtt) és azok egymáshoz viszonyított pozíciói hozzák létre, azok létre-jöttével konstruálódik.

A tér ugyan a fizikai dolgok és a társadalmi jelenségek heterogén relációiból jön létre, de sokkal inkább társadalmi, mint természeti jelenség. A dinamikus egymásutáni-ságban egyszerre létezők közötti interakciók társadalmi megjelenése. Az „együttlét rendje”, ahogyan azt mi megismerjük.

Ernst Mach Newtont kritizálva rávilágított arra, hogy nincs szükség az abszolút tér ideájára, hogy a fizikai jelenségeket megmagyarázzuk. Az einsteini téridő koncepció is rávilágított arra, hogy a térre nem lehet úgy tekinteni, mint ami független a tárgyak és események elrendeződésétől, a tárgyak tömegétől és mozgási sebességétől. Az egymásba fonódó tér- és idődimenziók függnek a megfigyelő sebességétől és annak változásától: a tárgyak és események elhelyezkedésére nem a független tér rendezőereje hat, hanem a benne foglaltak viszonya, egymásra gyakorolt hatása, a valamilyen relációban lévő más létezők. Nyilvánvalóan nem szabad direkt párhuzamot vonni a fizikában bekövetkező einsteini fordulat és a térelméletben bekövetkezett relacionális elmélet megerősödése között. Inkább fordítva igaz, utólag mondhatjuk azt, hogy a megfigyelő és vonatkoztatási rendszeréből felépülő tér alapvetően relacionista felfogást kölcsönöz a relativitáselméletnek. Einstein a térgörbület-modelljében (általános relativitáselmélet) sem úgy tekintett a térre, mint anyagra, mint önmagában létező szubsztanciára, hanem mint egy vonatkozási rendszerre, egy végtelen kiterjedésű koordinátarendszerre (viszonyítási rendszer), amely segítségével meg tudja állapítani két esemény egyidejűségét és szemléltetni tudja a gravitációs erő alakulását. Az időt hasonlóan nem anyagi természetűnek tételezte fel, hanem ennek segítségével tudta leírni e koordinátarendszerben történő mozgást (negyedik dimenzió). A téridő görbülete csak egy ideális (nem görbült) vonatkozási rendszerhez képest létezik. Ezért a téridő az einsteini koncepcióban a fizikai jelenségek magyarázatához szolgáló emberi konstrukció, így legalább olyan mértékben a tudatunk, mint a fizikai valóság terméke.

Az analógiára az ad alapot, hogy az einsteini térnek sincsenek önmagában vett fizikai tulajdonságai. Ha az „ürességet” betölti valamilyen anyag vagy energia, akkor lehetséges, hogy ebben a térként értelmezett koordinátarendszerrel szemléltetett térben lemodellezzük a tömeg hatását más entitásokra. Tehát nem egy az égitestektől független tér görbül el (ami önmagában semmi) vagy az idő lassul le (a mozgás a változás

feltétele), hanem csak az általunk kreált elméleti keretekben jelenik ez így meg. Ez egy valós fizikai jelenségnek a jelenlegi eszközeinkkel, magyarázóképességünkkel való bemutatása, a ma legjobb, legplauzibilisebb koncepciója.

Bármely tér egy pontja, egy konkrét hely vagy esemény sohasem önmagában létezik, hanem valami nagyobb rendszer, háló elemeként, és az elemek között szükségszerűen kapcsolatok, kölcsönhatások vannak. Például egy bevásárlóközpont eladási lehetőségeire, kilométerben, időben, lakosságszámban mérhető vonzáskörzetére nem valamiféle objektív térbeli törvényszerűség hat, nem az alapján tudjuk lokalizálni, modellezni, hanem a saját és más kereskedelmi egységek árukínálatán, a telephelyek fizikai távolságán és a közlekedési helyzetén (költségén) kívül még számos más társadalmi-gazdasági adottság hat rá. Azaz a különböző (heterogén) létezők egymáshoz való viszonya a meghatározó.

A világban, az emberi társadalomban minden sok mindennel összefügg. A fizikai, a biológiai, a társadalmi, a gazdasági kapcsolatoknak és hatásoknak megfelelően többszörösen összetett terek léteznek. Mindegyik létezési és működési forma relációi saját teret hoznak létre. Az események – mint többször utalok rá – nem a tartályszerű térben zajlanak, hanem maguk hozzák létre specifikus tereiket, és ezáltal a fejlesz-tésüknek, alakításuknak is a sajátságaikból eredő térdimenziói vannak. Tehát nem a nem létező független tér univerzális törvényeire kell alapoznunk fejlesztési törekvé-seinket, hanem a vizsgálat tárgyának sajátos téri módon való megjelenésére, a sajátos relacionális hálókra.

E térszemléletet vallók az általuk felismert sajátos viszonyokat, kapcsolatokat és folyamatokat helyezik vizsgálataik középpontjába, azokból építik fel az állandóan változó tereket. Például e szemléletet valló tervezők a funkcionális kapcsolatokból indulnak ki és kapcsolati modelleket, hálózatépítési eszközöket alkalmaznak. Például e nézetek alapján nem területileg lehatárolt NUTS típusú, hanem a funkcionális kapcsolatokra épülő csomóponti régiók kialakítása szorgalmazható. A hangsúly a valóságos és a diszkurzív konstruálódás és a konstruálás folyamatán van. Így például, ha az Ormánságnak nincs semmilyen élő kapcsolata a Dél-Balatonnal, akkor nem alkot-hatnak egy téregységet, egy régiót. Vagy például, mivel a vidéki régióközpontokba (Debrecen, Szeged, Pécs, Győr, Miskolc) települt funkciók vonzáskörzetei nem fedik le a régióik egészét, így vannak köztes, igazán egyik régióhoz sem tartozó területek,

amelyek sajátos/speciális téregységet alkotnak, vagy vonzáskörzetileg Budapesthez kötődnek.

Dusek (2012) Harveyhoz (1973) hasonlóan arra hívja fel a figyelmet, hogy az abszolút és a relacionális térfelfogás nem szükségszerűen ellentétes, nem egymást kizáró térkoncepciók. Hol karteziánus, hol newtoni érvelése szerint (vö. 8.1. fejezetben írottakkal) az abszolút térben elhelyezkedő pontok/tárgyak között is vannak viszonyok/relációk⁹⁶ és a relatív értelmezésben is megvannak az „abszolút elemek”.⁹⁷ Természetesen elfogadható, hogy az abszolút térben létező tárgyak és események közötti relatív viszonyok is értelmezhetőek és a relacionális térben is lehetnek az abszolút tér módjára viselkedő elemek. (Például a fizikai térben történő pozicionálás az abszolút tér szellemében történő konstruálást jelent, de nem abszolút teret hoz létre. A fizikai valóság objektumai közötti viszonyok is úgy léteznek számunkra, ahogyan azt felismerjük és használjuk.) A két koncepció közti lényegi különbség nem is ebben van, hanem magának a tér mibenlétének az eltérő meghatározásán nyugszik. Mindkét értelmezés feltételezi a minden mástól függetlenül létező tárgyak, események létét, de az abszolút térértelmezés ezek közé sorolja magát a teret is (amire Dusek explicit módon utal is), mint önmagában létezőt. A relacionális értelmezés szerint viszont a tér önmagában semmi, nem szubsztancia, nem önálló entitás, hanem szükséges hozzá az elemek (tárgyak, események) létezése és az azok közötti kapcsolatok/viszonyok hozzák létre, alkotják. Ez még akkor is lényegi különbség, ha a létező elemek az elsődlegesek, és a köztük lévő kapcsolatok azok belső tulajdonságaikból, relatív helyzetükből és mindezek megítéléséből következnek. De vannak olyan nézetrendszerek is (pl. Bruno Latour-féle ANT), amelyek azt állítják, hogy a kapcsolati rendszerek, a hálózatok működési logikái határozzák meg azok csomópontjait.

A klasszifikációk – így az én osztályozásom is – szükségszerűen a különbségek feltárásán, a demarkáción alapulnak. Abban egyetértek Dusekkel (2012), hogy a különböző térkoncepciók nem mindenben egymást kizáróak, de én azt is hangsúlyozom,

96 A hagyományos földrajzi megközelítés ezeket a relációkat leggyakrabban topológiai kérdésként (kapcsolatok geometriájaként) kezeli, amiben a mennyiségi jellemzők játsszák a fontosabb szerepet. Ez a „realista relacionalizmus” a materiális testek fizikai viszonyaival foglalkozik, azokról gyűjt empirikus adatokat és ezekből indukcióval jut absztrakt állításokhoz.

97 Nem összekeverendő a relatív és a relacionális térkoncepció sem. Az abszolút tér fogalompárja a relatív tér. A newtoni relatív tér az abszolút tér mértéke, vagy mozgatható része, ahogyan az emberi elme felfogja az elfoglalt helyzetekeket és közöttük lévő távolságokat. Newtonnál a tér egyes részei között csak metrikus relációk vannak.

hogy az eltérő térfelfogások más és más tudományfilozófiára, eltérő feltételezésekre épülnek (Faragó 2012/a). A relacionális térszemlélet egyaránt figyelembe veszi a fizikai (természeti) tárgyak, a biológiai események és az emberi cselekvések közötti relációkat, csak ehhez ismeretelméleti megfontolásokból más ontológiát társít. A relacionális szemlélet képes megbirkózni olyan problémákkal is, amelyekkel az abszolút értelmezés nem. Például feloldja a tér és a tárgyak közötti határokat: maguk a tárgyak és az események és a köztük lévő relációk alkotják a teret. Nem helyeket foglalnak el a térben, hanem létrehozzák a tér egy elemét. A relációk nem a tér és a dolgok/események között vannak, hanem egymás között. A tér, a struktúra nem a dolgokon és az eseményeken kívül, azok felett vannak, hanem azok alkotják. Ezt hívhatjuk a térelméletben is „sík ontológiának”. Azzal, hogy én a gyakorlatban a térkoncepciók pluralitását, különböző nézetrendszerek együtthatását tételezem fel, kiküszöbölhető a különböző térkoncepciók önmagukban vett hiányosságai.

8.4. „Térbeliség” mint létmód,⁹⁸heideggeri térfelfogás

Heidegger megkérdőjelezi a korábbi fejezetekben bemutatott térfelfogásokat. „…vajon a fizikailag-technikailag felvázolt tér tekinthető-e … az egyedüli valós térnek? Vele összehasonlítva, vajon minden másként összeillesztett tér, a művészeti tér, a mindennapi cselekvés és érintkezés tere csupán szubjektív módon feltételezett előformája és szárma-zéka lenne az egyetlen objektív kozmikus térnek?” (Heidegger 1994:212.). Heidegger szerint az önmagában vett (világnélküli) nemlét-térnek, mint tárgyi természetű, homo-gén üres passzív „formának” a vizsgálata, nem visz sehová. Nem vezet a tér megismeré-séhez az objektív–szubjektív viszony előfeltételezése sem, mert a tér független a tárgyi tapasztalattól és a szubjektív előfeltevésektől is. A tér se nem objektív, se nem szubjektív. „…naiv vélekedés, miszerint az ember szellemi dolog, mely utólag térbe helyeztetett” (Heidegger 2001:75–76.).

Saját Heidegger-térértelmezésemet a következő parafrázisban összegzem: minden téri módon létezik. Nem az a helyzet, hogy az ember „van”, és ehhez még alka-lomszerűen szert tesz egy „világhoz” kapcsolódó létviszonyhoz. Nincs benne-létmentes létező, ami bizonyos esetekben kapcsolatba lép a világgal. A kapcsolat csak azért és oly

Saját Heidegger-térértelmezésemet a következő parafrázisban összegzem: minden téri módon létezik. Nem az a helyzet, hogy az ember „van”, és ehhez még alka-lomszerűen szert tesz egy „világhoz” kapcsolódó létviszonyhoz. Nincs benne-létmentes létező, ami bizonyos esetekben kapcsolatba lép a világgal. A kapcsolat csak azért és oly