A speciális jogintézmények szabályozási céljairól

A fentiekben felsorakoztatott érvek az általános, klasszikus jogos védelmi rendelkezés dualista koncepciónak megfelelő ratio legisét igazolják, és egyúttal kérdésessé teszik az individuális szemlélet valódi térnyerését. Szükséges megjegyezni, hogy ez a következ-tetés azonban már teljes mértékben nem alkalmazható azokra a jogos védelem körében szabályozott speciális jogintézményekre, amelyek a védekezési jog kereteinek szélesítését

199 Vö. Alaptörvény XXVIII. cikk (4) bek.; Alkotmány 57. § (4) bek. Az elvből fakadó követelmények és tilalmak bemutatására lásd NAgy 1995, 261-266.

200 A szembeszállási jog kereteinek – törvényi alap nélkül – a védekező terhére történő értelmezése egyébként a bírói gyakorlattól korábban nem volt idegen. Erre szolgált példaként a kitérési kötelezettség megkövetelése, amelynek eliminálására végül jogalkotói döntésre volt szükség. A korábbi joghelyzet alkotmányellenességére hívta fel a figyelmet NAgy 2008a, 145.; ujvári 2009, 133.; belovics 2009, 106.

201 Vö. Abtv. 27. §

202 Ez alól kivételt képez a nullum crimen sine lege praevia követelménye, amelyet az AB kifejezetten a spe-ciális alapjogi rendelkezésből vezet le, míg a többi kritériumot a jogállamiság generálklauzulájával hozza összefüggésbe. Az alkotmánybírósági gyakorlatot ismerteti holláN 2009, 2111.; NAgy 2016, 455-456.

célozzák. Álláspontom szerint az általános ratio legisből levezethető, speciális törvényi cél tulajdonítható ugyanis a megelőző jogos védelemnek (Btk. 21. §), az elhárítás szükséges mértéke ijedtségből vagy menthető felindulásból történő túllépésének [Btk. 22. § (3) bek.], a szituációs jogos védelemnek [Btk. 22. § (2) bek.] és a kitérési kötelezettség kizárásának [Btk. 22. § (4) bek.] is.

E törvényi szabályok mindegyike annak érdekében jött létre, hogy valamely, a jogalkotó által kiemelten fontosnak tartott körülmény értékelése révén, úgy kerülhessen sor a felelősség kizárására, hogy a jogos védelem főszabályában rögzített jogszabályi feltételek egyébként maradéktalanul nem teljesülnek. A ratio legis e rendelkezések esetén kifejezetten indivi-duális karakterű, és kollektivista szempontok a jogalkotás során nem játszhattak szerepet.

4.1. A megelőző jogos védelem

A megelőző jogos védelem szabályozásának²⁰³ lényege szerint a védekező jogi tárgyainak védelme érdekében már akkor is felléphet, amikor még ténylegesen nincs is támadás.

Ebben a helyzetben tehát nem kifejezetten elhárító cselekményről, hanem megelőző vé-delmi eszköz alkalmazásáról van szó, amely egy jövőbeni jogtalan támadásra reagálhat. A támadás kifejtésének pillanatában tehát a jogtalan támadóval szemben nem a megtámadott, hanem a védelmi eszköz áll.²⁰⁴ Ez a jogintézmény – a törvény szövegéből kiolvashatóan – alapvetően az individuális jogi tárgyak legteljesebb körű védelmét hivatott szolgálni, hiszen a korábbi szabályozásra épülő bírói gyakorlat értelmében a védekező csak a már intézett vagy közvetlenül fenyegető támadás esetén fejthetett ki elhárító magatartást,²⁰⁵ vagyis a támadást megelőzően telepített óvó-védő berendezések általi védekezésre a jogos védelem hatóköre nem terjedt ki. A közbiztonság romlása folytán azonban egyre nagyobb társadalmi igény jelentkezett egyes individuális – azon belül is kiemelten vagyoni – ér-dekek megfelelő védelmére, így egyfajta hézagpótló jelleggel kerülhetett sor 2009-ben a jogintézmény kodifikálására, amit a hatályos Btk. is – minimális tartalmi változtatással – átvett. Hangsúlyozandó, hogy jelen elemzés elsősorban a törvény szövegéből indul ki, és nem helyezi előtérbe a rendelkezés megalkotásának említett, korábbi judikatúrához köthető egyes körülményeit.²⁰⁶

Mindezekre figyelemmel elmondható, hogy a büntetőkódex normaszövege alapján a megelőző jogos védelem speciális törvényi céljaként a tisztán individuális teória körében említett kiemelkedő érdekek védelmezése határozható meg. A jogalkotó itt ugyanis nem jelölte meg az oltalmazandó jogi tárgyak körében a közérdeket, „ezzel a törvény kifejezi azt, hogy a megelőző jogos védelem csak abban a szűkebb körben értékelhető, ha ténylegesen

203 A Btk. 21. §-a szerint: „Nem büntetendő annak a cselekménye, aki a saját, illetve a mások személye vagy javai elleni jogtalan támadás megelőzése céljából telepített, az élet kioltására nem alkalmas védelmi eszköz-zel a jogtalan támadónak sérelmet okoz, feltéve, hogy a védekező mindent megtett, ami az adott helyzetben elvárható annak érdekében, hogy az általa telepített védelmi eszköz ne okozzon sérelmet.”

204 mészáros Á. Z. 2015a, 466. A joggyakorlatból tartalmilag hasonló megközelítésre lásd Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság 12. B. 700/2010/27.

205 Ezt a törvényi kritériumot a joggyakorlat is kifejezetten megszorítóan értelmezte, kizárva a telepített védelmi eszközök igénybevételével történő elhárítás lehetőségét. Lásd BH 1995. 685.

206 A jogintézmény kodifikálására vonatkozó kritikai megjegyzéseimet más kontextusban, a jogos védelmi helyzet kialakulásához kapcsolódóan fejtem ki. Vö. III. rész 3.1.3. fejezet

személyek vagy javak elleni támadás veszélye áll fenn.”²⁰⁷ E következtetésnek ugyan nem mond ellent, mégis szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a más érdekében való fellépés lehetőségének biztosítása a jogtárgyvédelmi cél szempontjából indokolatlannak tűnik:

jövőbeli támadó magatartások esetén ugyanis nincs még olyan közvetlen veszélyhelyzet, amely más segítségnyújtását egyáltalán szükségessé tenné.

4.2. A szituációs jogos védelem és a mennyiségi túllépésre vonatkozó rendelkezés A szituációs jogos védelem²⁰⁸ [Btk. 22. § (2) bek.] és a mennyiségi túllépés²⁰⁹ [Btk. 22. § (3) bek.] szabályai a szorongatottsági gondolat megjelenésének eklatáns példái. A jogalkotó ezekben a kivételes esetekben – figyelemmel a támadás okozta kiszolgáltatott helyzetre, illetve a támadással okozati összefüggésben a védekezőben kialakult érzelmi állapotra²¹⁰ – lehetővé teszi a jogalkalmazó számára, hogy eltekintsen a szükségesség mértékének vizsgálatától. A mennyiségi túllépés tipikusan szubjektív karakterű ismérveiből, valamint a szituációs jogos védelemre irányadó rendelkezéseknek az életbeli szituációkra vonat-kozó objektív jellegű tényállási elemeiből következtethetünk a részjogintézmény tisztán individuális ratio legisére. Erre tett utalást a Kúria is jogegységi határozatában. A ratio legisre elszórtan tett utalásokból az szűrhető le, hogy a Kúria szerint a jogalkotó a szituá-ciós jogos védelemre vonatkozó rendelkezésekkel a súlyos, erőszakos bűncselekmények elleni hatékonyabb fellépést szeretné elősegíteni, a jogos védelem kereteit tágítani, és nem pedig szűkíteni kívánja. A jogos védelmi helyzet kiszélesítése azért lehet indokolt, mert

„[A] jogalkotó a jogellenes cselekmények sértettjeinek helyzetét figyelembe véve értékelte azt, hogy a jogtalanul megtámadottak a támadóhoz képest többszörös hátrányban vannak, mert a támadó dönti el a támadás célját, helyét, idejét, módját. A védekezőt mindez felkészületlenül éri, és ezért az esetek többségében kiszolgáltatott helyzetben van. Ellenszegülésének sikere is kétséges, sőt olykor kimenetele csupán a véletlenen, szerencsén múlik. Különösen igaz ez, amikor a jogtalan támadás éjjel, felfegyverkezve, fegyveresen vagy létszámfölényben levő támadók által történik.”²¹¹

207 Lásd a 2009. évi LXXX. törvény 5. §-hoz fűzött részletes indokolás. Kritikával illeti ezt a jogalkotói döntést, és a közérdek védelmét a megelőző jogos védelem körében is szükségesnek tartja mészáros Á. Z. 2015a, 467. A közérdek büntetendőséget kizáró okok körében betöltött jogtárgyi szerepére lásd mészáros Á. Z.

2015b, 74-81.

208 Ez a merőben új, előzménnyel nem rendelkező jogintézmény az elhárítás szükséges mértékének vizsgálatát zárja ki, ha a törvényben absztrakt módon meghatározott szituációs elemek fennállnak. Részletesen lásd IV.

rész 3.1. fejezet.

209 Mennyiségi túllépés (excessus) alatt a szükségesség mértékének megtartására vonatkozó követelmény sérel-mét kell érteni. NAgy 2014a 221-222.; tokAji 1984, 261.; holláN 2013, 165. Részletesen lásd IV. rész 3.2.

fejezet.

210 Ezen szubjektív körülmények figyelembevételét már a Csemegi-kódex megalkotói is szükségesnek tartották:

„A támadás izgalomba hozza az indulatot, s a visszaverés közben fokozódnak az érzelmek. Az indulatok e zajosabb hullámzása alatt gyakran nem lehet megtartani a tiszta belátás azon mértékét, mely szükséges volna, hogy az ember az adott pillanatban rögtön felismerje a határt, a melyen további védelem megszünt szükséges lenni.” löw (1880) 2003, 518.

211 Kúria 4/2013. BJE 2. pont 5. bek.

A legfőbb bírói fórum is kiemeli tehát, hogy az elhárítás teljes szabadságának biztosí-tását a védekező kiszolgáltatottsága, szorongatott helyzete indokolja. Álláspontom szerint minderre figyelemmel állítható az, hogy mindkét jogintézmény – a kimutatott szabályozási célra is tekintettel – a büntetőjogi felelősséget a bűnösség síkján zárja ki.²¹² A jogalkotó ugyanis normatív módon értékeli azon életbeli helyzet rendkívüliségét, amelyben a támadás lezajlott, és ezáltal nem várja el a szükségesség mértékének 22. § (1) bekezdés szerinti betartását. Ezek a büntethetőségi akadályok tehát – dogmatikai nézőpontból – az általános részben kodifikált elvárhatóságot kizáró okoknak tekinthetők. Az elvárhatóságot kizáró okok pedig nem a cselekmény jogellenességét, hanem az elkövető bűnösségét eliminálják.²¹³

A két jogintézmény törvényi céljának teljes azonossága folytán vethető fel a lex posteriort jelentő szituációs jogos védelem törvénybe iktatásának okafogyottsága. Ez a megközelítés alapvetően egy rendszerkritikus értelmezés alkalmazását feltételezi, amely a Btk. 22. § (2) bekezdésében rögzített szabályokra az ún. szimbolikus büntetőjog²¹⁴ termékeként tekint.²¹⁵ N^Agy Ferenc szerint „szimbolikus büntetőjog esetén a törvényhozó (csak) azt a célkitűzést követi, hogy felhívja a figyelmet a közvéleményben a gondos és dönteni képes jogalkotásra.

[…] De a valódi problémát meg sem próbálja orvosolni, a problémakezelés kimerül a szim-bolikus jellegű büntetőjogi szankció előírásában.”²¹⁶ A szituációs jogos védelem esetében is hasonló helyzettel találkozunk: a problémát a jogalkotó már korábban (esetünkben a 2009-es módosításkor, illetve annak új Btk.-ban változatlan formában történő szabályozásakor) orvosolta, új jogintézmény kodifikálásával valós célt nem tud már érni, csupán a jogos védelmi rendelkezések „szétaprózódásához” járul hozzá.²¹⁷ Egyező álláspontot foglal el az A^mbrus–u^jvári szerzőpáros, akik a jogintézményre a szimbolikus jogalkotás elemeként tekintenek, mivel abból voltaképpen hiányzik a jogos védelmi cselekmény esszenciális eleme: a szükségesség.²¹⁸ Az ilyen konstrukció pedig „a magánbosszú differenciálatlan újbóli megjelenését eredményezheti.”²¹⁹ Összegezve, a szituációs jogos védelem ratio legisének effajta felfogása nem lát valós jogtárgyvédelmi célt az új szabályok megalkotása mögött, inkább egyfajta – a jogos védelem intézményétől egyébként teljesen idegen²²⁰ – „politikai termékként” tekint rá. Az új jogintézmény részletes kritikájára – jelentőségére tekintettel – a későbbiekben, az elhárító cselekmény elemzése során, önálló fejezetben kerül sor, egy retrospektív joggyakorlati analízis eredményeinek hasznosításával (IV. rész 3.1.7. fejezet).

212 A mennyiségi túllépésre vonatkozó büntethetőségi akadályt – amelyet már a Csemegi-kódex is szabályozott (79. §) – ANgyAl Pál ún. személyes büntethetőséget kizáró oknak tekinti, amely nem érinti a cselekmény jogtalanságát. ANgyAl 1920, 412. Napjainkban ugyanezt az álláspontot foglalja el gellér–Ambrus 2017, 261.; gellér–Ambrus 2018, 119.

213 NAgy 2014a, 271-272.

214 A szimbolikus büntetőjog teóriájának hazai kidolgozására lásd NAgy 2013, 128.

215 Ugyanezt az értelmezést követi ujvári 2015, 114.

216 NAgy 2013, 128.

217 ujvári 2015, 114.

218 Ambrus–ujvári 2015, 118.

219 Ambrus–ujvári 2015, 118-119.

220 tóth Mihály szerint a körülmények egyedi, individuális mérlegelését kizáró rendelkezés a jogos védelem jogintézményével összeegyeztethetetlen, ezért annak törvénybe iktatását elhibázott és felesleges jogalkotói döntésnek tartja. tóth 2012, 28.

4.3. A kitérési lehetőség vizsgálatának törvényi tilalma

A kitérési kötelezettség esetleges megkövetelésének normatív tilalma deklarálja azt a ter-mészetjogi gondolatot, amely szerint senki sem kötelezhető arra, hogy saját egyéni érdekét máséval szemben feláldozza. A jogrend tehát nem vonhatja el a megtámadottól a szembe-szállás jogát, mert az a természet törvényeinek mondana ellent. Ez az értelmezés tisztán a törvény szövegéből indul ki, és nem veszi figyelembe a rendelkezés megalkotásának egyéb körülményeit.

Utóbbi tényezőket illetően abból kell kiindulni, hogy a korábbi LB a jogos védelem törvényi rendelkezéseihez képest többletkövetelményként – a védekezőre nézve in malam partem interpretációval – kitérési kötelezettséget követelt meg meghatározott támadói körrel kapcsolatban.²²¹ Hiába hívta fel a figyelmet a büntetőjogi szakirodalom²²² az akkori joggyakorlat nullum crimen elvet sértő jellegére, a legfőbb bírói fórum hajthatatlan maradt, és a judikatúra változatlan formában maradt fenn. Az időközben érzékelhetően növekedő tendenciát mutató családon belüli erőszak visszaszorítására vonatkozó társadalmi igény azonban arra késztette a jogalkotót, hogy az alapelvsértő joggyakorlatnak jogalkotással vessen véget. Erre világít rá a 2009. évi novella indokolása is: „A mai társadalmi viszonyok között – különös tekintettel a családon belül elkövetett erőszakos cselekmények megvál-tozott megítélésére – már nem állja meg a helyét a korábbi, a megtámadott védekezési jogát szűkítő ítélkezési gyakorlat. A jövőbeli ítélkezés számára egyértelmű iránymutatást ad a törvény azzal, hogy a továbbiakban nem követeli meg a megtámadottól a támadás előli menekülést.”²²³

Az indokolás kritikájaként megjegyezhető, hogy a pozitív jog a támadás előli kitérést korábban sem követelte meg, a büntetőkódex erre vonatkozó rendelkezést nem tartalmazott, azt csupán a joggyakorlat alakította ki. Összegzésként megfogalmazható, hogy a vizsgált törvényi szabály kodifikációja tehát általánosan jogelméleti, és konkrétan jogtárgyvédelmi síkon is kétségtelenül igazolható, azonban arra ténylegesen praktikus cél (a jogalkalmazói gyakorlat jogalkotással való eliminálása) elérése végett került sor.

221 15. számú Irányelv III/2. pontja szerint: „A jogtalan támadás esetén a megtámadott általában nem köteles meneküléssel kitérni a támadás elől; kivételesen azonban a büntetőjogilag közömbös elhárítási mód válasz-tásának a kötelezettsége terheli a hozzátartozót a felmenője, testvére vagy házastársa részéről ellene intézett, illetőleg fenyegető támadás esetén. Megkívánható ez a súlyosabb fokban kóros elmeállapotban, szemmel láthatóan tudatzavarban levő személyek jogtalan támadása esetén is, függetlenül attól, hogy a tudatzavart állapotot mi válthatta ki.”

222 NAgy 2008, 145.

223 2009. évi novella 4. §-hoz fűzött részletes miniszteri indokolás.