A kérdés jogirodalmi-joggyakorlati megítélése a kodifikált bünte-

A jogos védelem körében biztosított jogtárgy-védelmet illetően a kodifikált magyar bünte-tőjog egyes történelmi korszakait uraló büntetőpolitikában – hol az egyéni, hol a kollektív

161 Ennek természetesen a jogrendre nézve is kedvező kihatása van, mivel a védekezés a jogtalanságnak gátat szab, ettől függetlenül a szabályozási indokot a jogtárgyvédelem adja.

érdekek javára – hangsúlyeltolódások figyelhetőek meg, amelyek komoly jogalkalmazási következményekkel (is) jártak (járnak). Ennek alátámasztásaként a következőkben a magyar kodifikált büntetőjoghoz kapcsolódó témaspecifikus jogirodalmi-joggyakorlati megállapítá-sok összegzésére törekszem. Így jogpolitikai tendenciák felvázolására is lehetőség nyílhat, hiszen a jogos védelem főszabályára vonatkozó normaszöveg 1880-tól kezdődően egészen napjainkig lényegét tekintve változatlannak tekinthető, a hozzá fűződő kriminálpolitikai hozzáállásról ugyanez azonban már nem mondható el.

3.1.1. A Csemegi-kódex

Az első magyar büntető törvénykönyv a jogos védelem körében csak egyéni jogi tárgyak védelme érdekében tette lehetővé elhárító cselekmény kifejtését.¹⁶² Önmagában e körülmény azonban még nem jelenti azt, hogy a jogintézmény szabályozási céljához kapcsolódó korabeli uralkodó felfogás is individuális karakterű lett volna. A Csemegi-kódex miniszteri indokolása a jogtalan cselekmények kivédését kifejezetten az állam feladatának tekintette: „A polgárok személyének és vagyonának erőszakos megtámadás elleni oltalmazása, a társadalom jogát és kötelességét képezi. Az egyes nem tulajdonithatja magának azt, a mi az ő és polgártársai, valamint az állami rend érdekében az egész társadalmat illeti.”¹⁶³ E megközelítés nem volt előzmény nélküli, hiszen az alternatív jellegre utalást a Csemegi-kódex megalkotásának mintájául szolgáló 1843. évi javaslat expressis verbis tartalmazta: „[…] csak akkor van helye a vétlen önvédelemnek, ha a megtámadott sem a közhatóságnak felhivása által, sem más valamely hatalmában lévő eszközökkel a fenyegető veszélyt el nem távoztathatta.”¹⁶⁴ Mindezekből adódóan az egyéni védekezés lehetőségére csak szubszidiárius jogvédelmi eszközként tekintettek, amelynek kodifikációs indoka az elhárítás kényszerűségében rejlik:

„De vannak helyzetek, melyekben ezen elv szigorú alkalmazása kivihetlenné, veszélyessé, sőt észszerűtlenné válnék. Ily helyzetekben a kényszernek kivételes joga lép az általános helyébe, s az ezen helyzetben véghezvitt tettek: a kényszer szempontjából birálandók meg.”¹⁶⁵ E felfogást magukévá tették a korszak neves büntetőjogászai is, és a jogos védelem jogpolitikai szempontú megalapozása során elsősorban az állam erőszakmonopóliumából, a jogintézmény szubszidiárius jellegéből indultak ki.

Így F^iNkey szerint „[…] a jogtalanságot, a jogsértéseket az államhatalom feladata és kötelessége megakadályozni, ha pedig megtörténtek, utólag kiegyenliteni s igy az egyes ember tulajdonképen önbiráskodást követ el, midőn maga veri vissza a jogtalan támadást:

de az is kétségtelen, hogy az állam a maga védelmi eszközeivel (hatóságaival) nem lehet mindig és mindenütt jelen, meg kell tehát engednie, hogy az egyén maga védhesse meg magát a rendkivüli s világosan jogtalan támadások ellen, mert e nélkül számtalan esetben nem lehetne megakadályozni a jogsértéseket.”¹⁶⁶

A^NgyAl Pál abból indul ki, hogy a védekezési jog materiális és formális elemből épül fel. Előbbi azt jelenti, hogy a jognak adott egy „önereje”, aminek köszönhetően a

jogtalan-162 A kódex 79. §-a szerint: „Jogos védelem az: mely akár a megtámadottnak, akár másnak személye, vagy vagyona ellen intézett, vagy azt fenyegető jogtalan és közvetlen megtámadásnak elhárítása szükséges.”

(kiemelés tőlem: G.A.) Érdekességképpen megjegyezhető, hogy a másik szükségjog, a végszükség körében is csak individuális érdekek védelmére volt lehetőség. Vö. Csemegi-kódex 80. §

163 löw (1880) 2003, 514.

164 1843. javaslat 74. § c)

165 löw (1880) 2003, 514.

166 FiNkey 1905, 194.

ság elől kitérni nem köteles, vagyis saját magát oltalmazhatja. A jogos védelem formális oldala alatt azt kell érteni, hogy a ius defensionis „[…] alapját, illetőleg kereteit mindig a tételes jog állapítja meg, miért is arra a kérdésre, hogy mily javak védelme tárgyában s mily mérvű védekező cselekménynek van helye, csak a tételes jogok felelhetnek.”¹⁶⁷

h^eller Erik szerint jogaink megvédése „a tárgyi értelemben vett jog érvényesülésre törekvésének közvetlen folyománya.”¹⁶⁸ A jogrend tehát saját maga megvédésére eszkö-zöket ad a jogosult kezébe, és az ilyen típusú jogérvényesítés nem jelent önbíráskodást, így annak biztosításától a modern jogrendnek nem is kell idegenkednie.¹⁶⁹

Monográfiájában részletesebb elemzés körébe vonta a témakört D^egré Lajos, aki a kérdést a fenti szerzőktől eltérően értelmezte. Álláspontja szerint a jogintézmény szabá-lyozási indokát nem lehet sem az egyéni érdekek összemérésével, sem pedig prevenciós célok elérésével magyarázni. Előbbi teóriát utilitáriusnak tartja, amely „mereven ellenkezik azzal a ténnyel, hogy a jogos védelem történetileg kifejlődött alakjában bizonyos érdekeket képviselő javak védelmére csak egy irányban, – a támadóval szemben, – enged büntetlen sérelmezést; más irányban a jav megmentésére elkövetett ugyanoly intensitasu sérelmezés, – a jogos védelem és végszükség nagy különbségénél fogva, – az esetek sokkal szélesebb területén nem decriminált.”¹⁷⁰ Kritikájának alapját tehát az képezi, hogy a jogos védelem csak a támadóval szembeni sérelemokozásra nézve szolgál magyarázatul. A megelőzésre alapozó elmélet kapcsán megjegyzi, hogy „a praeventionalis gondolat odavonása sem nyújt általános magyarázati kulcsot; a jogos védelem – történeti kifejlődése szerint, – a beszámíthatatlanok ellen is érvényesül; e kört a motiválási, generalpreventiot alapul vevő elmélet meg nem magyarázza.”¹⁷¹ A szerző e következtetésével egyet lehet érteni: jogos védekezés gyakorolható olyan személyekkel szemben is, akiknek bűnössége hiányzik.¹⁷² Így például olyan támadók esetén, akik cselekményük következményeit előrelátni személyes okból képtelenek (pl. kóros elmeállapotúak, tévedésben lévők) értelemszerűen nem érvé-nyesülhet a jogos védelem megelőző hatása. Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy csupán e kivételes esetre hivatkozással a jogintézmény generálpreventív jellegének kategorikus tagadása – a fentiekben kifejtett érvekre figyelemmel – nem foghat helyt.

Rátérve D^egré saját álláspontjára, elmondható, hogy a történeti hagyományok figye-lembevételével a szerző a jogos védelmi magatartást a tágabb értelemben vett szükségbeli cselekmények körébe sorolja be, azokon belül pedig differencia specifikájaként kifejezetten a támadóra irányultságot jelöli meg: „az általa okozott rossz kizárólag, vagy per emi-nentiam a támadót éri; hogy a támadó által fenyegetett rosszat a támadóra háritja vissza;

hogy ekkép rossznak rosszal való viszonzása, vagyis megtorlásszerű.”¹⁷³ A szerző tehát a ratio legis kapcsán összességében egy megtorlási gondolatot tesz magáévá, úgy gondolja, hogy a jogos védelem „egy az emberi evolutio minden ismert fokán érvényesülő ethikai gondolatnak, a megtorlás gondolatának érvényesülését mutatja.”¹⁷⁴ D^egré maga is elis-meri, hogy a „megtorlási szükségcselekmény” felfogásának etikai elismertsége az egyes történelmi korszakokban változó tartalmú lehet.

167 ANgyAl 1920, 398.

168 heller 1931, 157.

169 heller 1931, 157.

170 Degré 1910, 527.

171 Degré 1910, 527-528.

172 Erre bővebben lásd III. Rész 4.7. fejezet.

173 Degré 1910, 537.

174 Uo.

Összegző gondolatként megfogalmazható, hogy a múlt századforduló jogirodalma a jogos védelmet egy államtól származtatott jogosultságként értelmezte, amely az egyes jogi érdekek teljes körű oltalmazását hivatott szolgálni: alkalmazására állami segítség hiányában, kisegítő-helyettesítő jelleggel nyílhat lehetőség: a ius defensionis tehát nem alanyi, hanem származtatott jogosultság, csak azért biztosított, mert annak hiányában egyes jogtalan cselekmények megakadályozása elmaradna, a jogrend sérülne.

Megjegyzendő, hogy e jogtudományi megközelítés alapvetően szubjektív teleologikus interpretáció eredménye, a fentiekben hivatkozott szerzők ugyanis álláspontjuk kialakí-tásakor rendre a kódex indokolását (anyaggyűjteményét) vették alapul. Ezzel szemben magából a Csemegi-kódexből a szabályozás individulista karakterére lehet inkább követ-keztetést vonni: a mennyiségi túllépés szubjektív alapú szabályozása az félelem/ijedtség/

megzavarodás beszámítási képességre gyakorolt hatására tekintet nélkül büntetlenséget biztosított (79. § 2. mondat). Ebben az értelemben tehát az első büntetőkódex a jogos védelmet illetően inkább az individualista irányzatot követte.

3.1.2. A szocialista büntetőjog

A szocialista büntetőjog időszakában a jogos védelem által garantált jogtárgy-védelem terén – kriminálpolitikai nézőpontból – jelentős hangsúlyeltolódás volt megfigyelhető a kollektív érdekek javára. Így a Btá. miniszteri indokolása kiindulópontként leszögezi, hogy

„a jogtalan támadás vagy az ilyenre utaló fenyegetés nem részesülhet nagyobb kíméletben akkor, ha a köz ártalmára tör, mint akkor, ha egyesek ellen irányul.”¹⁷⁵ Ennek megfelelően a jogalkotó a jogos védelem törvényi tényállásában az oltalmazott jogi tárgyak között feltüntette a közérdeket is, sőt, azt az első helyen szerepeltette.¹⁷⁶ A korabeli jogirodalom meghatározó képviselője, k^áDár Miklós is azonosult ezzel a jogpolitikai felfogással és úgy foglalt állást, hogy a Btá. a „vim vi repellere cuique licet” elvének a társadalom védelme érdekében történő alkalmazását mondja ki.¹⁷⁷ A szerző szerint „a szocializmus megváltozott társadalmi viszonyai között” nem is fenntartható már a továbbiakban a jogos védelem indi-vidualista szemléletű értelmezése.¹⁷⁸ Később, k^álmáN Györggyel közösen jegyzett munká-jában a korábbi uralkodó jogpolitikai nézet és a szocialista büntetőjog elvi megközelítése éles szembeállítására is sor kerül: „A Csemegi-kódex jogos védelemről intézkedő §-a is csak az olyan érdek ellen intézett, vagy olyan érdeket fenyegető támadás esetére engedte meg a védelmet, amelynek hordozója természetes személy. Az ilyen törvényi intézkedések világosan kifejezésre juttatják azt az ideológiát, amely élesen szembeállítja egymással az egyéni és a közösségi érdekeket és az előbbieknek az utóbbiakénál fokozottabb oltalmat biztosít. A szocialista jog merőben más felfogást vall. […] Amidőn tehát a Btk. a támadás védhető tárgyainak felsorolásában az első helyre a közt tette, ennek a tisztult szemléletnek szerzett érvényt.”¹⁷⁹ A szerzőpáros szerint a jogintézmény rendeltetésének megfelelően

„magasztosabb” célok elérését is szolgálja azáltal, hogy „kifejleszti az emberekben azt a

175 Btá. 15. §-hoz fűzött részletes indokolás.

176 A Btá. 15. § (1) bekezdése szerint: „A jogtalan támadás vagy a jogtalan és közvetlen támadásra irányuló fenyegetést – akár a köz ellen, akár egyesek személye vagy javai ellen irányul – a megtámadott vagy bárki más elháríthatja. Az elhárításhoz szükséges cselekmény – a jogos védelem – nem büntethető” (kiemelés tőlem: G.A.).

177 káDár 1953, 188.

178 káDár 1953, 190.

179 Kádár–Kálmán 1966, 327.

tudatot, hogy a szocialista állam érdekei az egyes személyek számára nem közömbösek, továbbá erősíti a szolidaritást a szocialista vívmányok védelméért folytatandó harcban és előmozdítja a kispolgári ideológia e téren még élő maradványainak eltüntetését.”¹⁸⁰ Ez a jogirodalmi véleménynek álcázott, valójában politikai krédó egyértelműsíti, hogy a jogos védelem jelentőségénél fogva a mindenkori kriminálpolitikai irányok közvetítésére kifeje-zetten alkalmas jogintézmény. Megállapítható, hogy a szocialista korszak maradéktalanul élt is ezzel a „lehetőséggel” és a büntethetőségi akadály jogpolitikai megítélését teljesen új irányba terelte.

Ezeket a gondolatokat tette magáévá – ugyan árnyaltabb megfogalmazásban – a bírói gyakorlat is. Az 1950-es években a legfőbb bírói fórum elvi határozatban mondta ki, hogy „az emberek egymásközti viszonyával kapcsolatos új szemlélet alapján, a szocialista együttélés szabályainak figyelembevételével” új bírói gyakorlat kialakítása szükséges.¹⁸¹ Egy későbbi, már az 1961. évi Btk.-hoz kapcsolódó döntésében az LB kifejtette: „A jogos védelmi helyzet intézményének jogpolitikai alapja a bűncselekmény elhárításának a szük-ségessége. A jogtalan támadást elhárító személy: a társadalom védekezését valósítja meg a bűncselekménnyel szemben, azt a védekezést, amit egyébként a társadalom meghatározott szervei útján fejtene ki”¹⁸² (kiemelés tőlem: G.A.).

Az 1978. évi Btk. kodifikációs munkálatai során elvi alapvetésként abból indultak ki a munkabizottság tagjai, hogy a jogos védelem intézménye nem funkcionál kellően hatékonyan, ezért a jövőben jogi eszközökkel is segíteni kell az intézmény hatályosulá-sát. Minderre pedig azért van szükség, hogy a jogi szabályozás is kidomborítsa a jogos védelmi tevékenység „társadalomra hasznos, közérdekü jellegét.”¹⁸³ A kollektív érdekek jogos védelem körében való oltalmazását továbbra is szükségesnek tartották azzal, hogy a közérdek kitétel jövőbeni felváltása indokolt, annak határozatlan tartalmára figyelemmel.¹⁸⁴

A szocialista büntetőjog egyes „vívmányai” jelentős hatással voltak a jogos védelem kriminálpolitikai megítélésére. Kimondható, hogy az egyéni érdekek oltalmazása teljesen háttérbe szorult, a védekezőre kifejezetten a társadalom védelme érdekében eljáró személy-ként tekintettek, aki a szocialista együttélés fenntartásáért és a „kispolgári ideológia e téren még élő maradványainak eltüntetéséért” harcol. Ennek az elméleti premisszának komoly kihatásai voltak a büntethetőségi akadály jogalkalmazói gyakorlatára is: a jogos védelem judikatúrájába beépült az arányosság szükségesség körén túli vizsgálatának követelmé-nye és a kitérési kötelezettség megkövetelése is. Kiválóan szemlélteti a kriminálpolitikai irányváltást és a paternalista jogalkotói hozzáállást egy, az arányossági követelmény szük-ségességét magyarázó jogirodalmi álláspont: „A szocializmus megvalósítása felé haladó társadalom megváltoztatja az emberek egymás közti viszonyát és mindenkitől megköveteli, hogy másokra még jogtalan támadás esetén is tekintettel legyen.”¹⁸⁵

Fenntartás nélkül lehet megfogalmazni, hogy a szocialista jogrend az állam érdekét helyezte a jogi szabályozás középpontjába, és ez a szemlélet a büntetőjogi rendelkezésekben is tükröződött. Ennek a felfogásnak az érvényesítése nem kerülhette el a kriminálpolitikai szempontból érzékeny jogintézménynek számító jogos védelem szabályozását és jogal-kalmazói megítélését sem.

180 káDár–kálmáN 1966, 327.

181 Idézi káDár 1953, 190.

182 BJD 2473., tartalmilag ezzel egyező jogirodalmi álláspontra lásd békés 1968, 164.; békés 1986, 90.

183 lászló 1985, 139.

184 lászló 1985, 139-140., 149.

185 káDár–kálmáN 1966, 330-331.

3.1.3. A hatályos joghelyzet

A 2000-es évek büntetőjogi kodifikációs munkálatai során komoly igényként merült fel, hogy a jogos védelem körében kizárólag individuális jogi tárgyak oltalmazására legyen törvényes lehetőség. A 2006-ban publikált, hivatalosnak azonban nem tekinthető norma-szöveg-tervezet szerint „a jogtalan támadás csak személyek vagy javak ellen irányuló támadás, azaz a magánszféra elleni támadás lehet. Ebben a változatban a közérdek ellen intézett támadással szemben nem keletkezik jogos védelmi helyzet. A közérdek elleni támadás elhárítását ez a változat a végszükség keretében értékeli.”¹⁸⁶ Ez a változat végül megmaradt kodifikációs munkaanyag szintjén, és sem a 2009. évi novella, sem a hatályos kódex nem mellőzte a közérdeket a jogos védelem szabályozásából.

Rátérve a de lege lata joghelyzet elemzésére megállapítható, hogy a jogos önvédelem alapjogként történő, alaptörvényi elismerése prima facie azt a benyomást keltheti, hogy a magyar jogrend az egyéni védekezési jog szabályozása terén kifejezetten a tisztán indivi-duális modell elismerésének irányába mozdult el, és a korábbi szocialista büntetőjogban uralkodó felfogás háttérbe szorult. E következtetés helytállóságát azonban nyomós elle-nérvek gyengítik.

Egyrészt azt szükséges kiemelni, hogy a jogintézmény szabályozását érintően nem csu-pán a jogos önvédelem alapjogi rangra emelése jelent új alaptörvényi rendelkezést, hanem az állami erőszakmonopóliumnak alkotmányban történő expressis verbis kimondása is [Alap-törvény C) cikk (3) bek.]. Utóbbi szabály egyértelműen az egyéni védekezés szubszidiárius jellegét erősíti, amely a kollektivista irányzat sajátja. Emellett megjegyzendő az is, hogy a jogos önvédelmet alapjogként deklaráló alkotmányi rendelkezés utal a büntetőkódexre, így az önmagában nem alkalmazható, hiszen a védekezés konkrét törvényi feltételeit a szakjog határozza meg. Ezért nem is véletlen, hogy a legújabb judikatúra az Alaptörvény V. cikkét a bírósági határozatok jogi indokolásaiban csupán kifejezetten díszítőelemként hivatkoz-za,¹⁸⁷ és tartalmi elemzést továbbra is a Btk. jogos védelemre vonatkozó rendelkezéseinek ad.¹⁸⁸ A szakjogi normát tartalmazó Btk.-t megvizsgálva pedig arra a következtetésre lehet jutni, hogy az Alaptörvény V. cikke és a Btk. között diszkrepancia áll fenn. A hatályos büntetőkódex 22. § (1) bekezdése szerint ugyanis nemcsak a védekező saját személye vagy javai elleni támadással szemben lehet elhárítást kifejteni, hanem adott a lehetőség a más személye, javai, vagy a közérdek ellen intézett, vagy azokat közvetlenül fenyegető cselekmények elhárítására is. Hangsúlyozandó, hogy a normaszövegek különbözősége nem eredményez alaptörvény-ellenességet. Alkotmánysértő helyzet ugyanis csak akkor keletkezne, ha a jogos önvédelem intézménye nem lenne törvényi szinten szabályozva.¹⁸⁹ Az a jogalkotói döntés, hogy az említett követelménynél szélesebb védekezési jogot ad az egyének kezébe, értelemszerűen nem keletkeztet a Btk. vonatkozó rendelkezése kapcsán alkotmányellenességet.

Ezek az érvek abba az irányba mutatnak, hogy a magyar jogrendben a jogos védelemre irányadó általános rendelkezés [Btk. 22. § (1) bek.] ratio legise összességében dualista felfogás szerint határozható meg. Nyilvánvalóan nem lehet a tisztán individuális szemlélet

186 ligeti 2006, 21., 40.

187 Az alapjogok büntetőbírósági gyakorlatban díszítőelemként történő hivatkozására hoz újabb példákat szomorA

2015, 92-93. A díszítőelem megnevezés a recens jogirodalomban beNcze Mátyástól származik. Erre lásd beNcze 2007, 5-8.

188 Lásd pl. Kúria 4/2013. BJE I., Kúria Bfv.III.859/2017/13.; Fővárosi Törvényszék 43(III.)B.1115/2012/58.

189 Az alaptörvényi szabályból fakadó követelmény elemzésére lásd gál 2014, 26-27.

térnyeréséről szólni akkor, ha az erőszakmonopólium az Alaptörvény erejénél fogva kifeje-zetten az állam kezében marad, és a Btk. a megtámadottól független jogi tárgyak oltalmazását is lehetővé teszi. Kiemelendő azonban, hogy a szocialista büntetőjog kollektivista felfogá-sához képest napjainkban individualista irányban figyelhető meg hangsúlyeltolódás mind jogalkotási, mind pedig jogalkalmazási szinten a következő körülményekre figyelemmel:

1. a kitérési kötelezettség vizsgálatát törvényi szabály zárja ki [Btk. 22. § (4) bek.];

2. az új részjogintézmények a közérdek védelme érdekében nem vehetők igénybe [vö. Btk. 21. §, 22. § (2) bek.];

3. a Kúria jogegységi határozatban törölte el az arányosságra vonatkozó korábbi joggyakorlatot, vagyis az külön kritériumként már nem vizsgálható, és csak a szükségesség mértékének megítélésekor bírhat jelentőséggel.