homloka, fakó ajka, kimerültséget és éleűáradságot tük
röző arcza után ítélve, hatvanévesnél jóval idősebbnek lehetett volna tartani. Bár lassú, de szilárd járását, moz
dulatainak erőteljességét tekintve, az ember nem adott volna neki többet ötven évnél. Homlokának redői jól vol
tak elhelyezve és kedvezően hangoltak volna iránta min
denkit, a ki figyelmesen veszi szemügyre. Szája körül sajátságos ránéz görbült, mely szigorúnak tetszett és a mely alázatos volt. Tekintetének mélyén valami gyászos derű honolt. Balkezében zsebkendőbe göngyölt kis cso
magot tartott, jobbjával valami sövényből kivágott botra támaszkodott. Ez a bot némi gondossággal volt megnyesve és nem mutatott nagyon gonosz képet; a göcsök le voltak faragva és a végén vörös viaszból után
zóit korai-gomb ékeskedett; fütykös volt és sétabotnak látszott.
E boulevardon, kivált télen, kevés a járókelő. Ez az ember, noha nem mutatta, úgy tűnt fel, inkább kerüli, semmint keresi a találkozásokat.
Ebben az idötájban XVIII. Lajos majdnem minden nap elment Choisy-le-Roiba. Egyike volt ez kedvencz sétáinak. Két óra felé nap-nap után, szinte kivétel nél
kül megjelent a L’Hopital-boulevardon a királyi kocsi és vágtató kísérete.
Ez óra és idömutató gyanánt szolgált a városne
gyed szegény asszonyainak, a kik mondogatták: — Két óra, mert most megy vissza a Tuileriákba.
£s némelyek odaszaladtak, mások sorba álltak, mert egy királynak az elhaladása mindig csődületet okoz.
Egyébiránt XVIII. Lajos megjelenése és eltűnése bizo
nyos hatást tett Páris utczáira. Gyors jelenés volt, de egyszersmind fenséges is. Ez a tehetetlen király szerette a sebes vágtatást; nem tudván menni, szaladni akart; ez a lábatlan tömeg legszívesebben a villámmal röpíttette volna magát. Békés és szigorú arczczal vonult el a ki
vont kardok között. Aranyozással borított nagy hintója, melynek ajtóira nagy liliomszálak voltak festve, lármá
san robogott tova. Alig lehetett egy pillantást vetni a belsejébe. Hátul a jobb szögletben, fehér atlasz-vánko
sokon széles, határozott és vöröses arezot lehetett látni,
frissen hajporozott homlokot, büszke, kemény és ravasz szemet, müveit mosolyt, polgári kabáton két nagy, csavaros rojtozatű vállbojtot, az aranygyapjas- rend jelvényét, Szent Lajos keresztjét, a becsületrend keresztjét, a szentléiek-rend ezüstlemezét, egy nagy hasat és egy széles kék szalagot: ez volt a király. Pá- rison kívül fehértollas kalapját magas angol gomboló- harisnyákba szorított térdein tartotta; mikor visszaért a városba, kalapját újra a fejére tette és csak keveset koszöntgetett. Hidegen nézte a népet, mely ugyanily te
kintettel fizetett neki. Mikor először jelent meg a Saint- Marceau városrészben, minden sikere az volt, hogy egy külvárosi ember odaszólt a társának: — Ez a kövér a kormány.
A királynak ez az elmaradhatatlan és ugyanabban az időben való átvonulása volt a L’Hopital-boulevard mindennapi eseménye.
A sárgakabátos járkáló nyilván nem volt ebből a negyedből való, sőt alkalmasint párisi se volt, mert nem tudta ezt a dolgot. Mikor a királyi kocsi, egy szakasz ezüstsujtásos lovastestőrtől környezve, két órakor a Sal- pétriére mellől kifordult a boulevardra, meglepettnek, sőt majdnem megrémültnek látszott. Csak ő volt a fa
sorban, gyorsan egy falszöglet mögé bújt; de azért d'Havré herczeg mégis észrevette. D’Havré herczeg, mint napos testőrkapitány, a kocsiban ült, szemben a királylyal. Mondta is ö felségének: — „Lám, micsoda rosszképü egy ember.“ A rendőrök, a kik a király útján czirkáltak, szintén észrevették és egyikök parancsot ka
pott, hogy kövesse. Az idegen azonban a külváros nép- telen kis utczáiba vette magát és minthogy már alko- nyodni kezdett, a rendőr elvesztette a nyomát, a mint ez meg van írva abban a jelentésben, melyet Anglés gróf államminiszter és rendőrfőnök még az este kapott.
A sárgakabátos ember, miután nyomot tévesztetett a rendőrrel, megkettőztette lépteit, miközben gyakran hátranézett, hogy nem követik-e? Negyed öt órakor, vagyis már sötét este a Porte-Saint-Martin színház előtt haladt el, melyben e napon a Két gdlyaraí-ot játszották.
Ez a színlap, melyet a színházi lámpások
megvilágítót-102
HUGÓ VICTOR
tak, meglepte, mert noha sietett, megállt, hogy elolvassa.
Egy pillanattal utóbb már a Planchette-zsákutczában volt és belépett a Czin-tál-hoz czímzett fogadóba, hol a lagny-i gyorskocsira lehetett jegyeket váltani. E kocsi fél öt órakor indult. A lovak be voltak fogva és az uta
sok, a kiket a kocsis összecsődített, sietve másztak fel a magas vashágcsón.
Az idegen megkérdezte:
— Van még hely?
— Egyetlen egy, mellettem, a bakon, — felelt a kocsis.
— Lefoglalom.
— Üljön fel.
Mielőtt azonban elindultak volna, a kocsis egy pil
lantást vetett az utas szegényes öltözetére, kicsi cso
magjára és előre megfizettette a vitelbért.
— Lagnyig megy? — kérdé a kocsis.
— Igen, — felelt az idegen.
És egész Lagnyig megfizette az utat.
Elindultak. Mikor túlértek a vámon, a kocsis meg
kísérelte, hogy beszélgetést kezdjen az utassal, de ez csak egytagú szavakkal válaszolt. A kocsis abbahagyta a beszélgetést és fütyörészett, meg a lovait szidta.
A kocsis beburkolózott köpenyébe. Hideg volt. Az utas, úgy látszott, mitsem törődött ezzel. Így haladtak át Gournay-n és Neuilly-sur-Marne-on.
Esti hat óra felé Chellesbe értek. A kocsis a királyi apátság régi épületei között felütött csapszék előtt meg
állt, hogy kiíűjtassa lovait.
— Leszállók, — mondá az idegen.
Fogta a csomagját és a botját s leugrott a kocsiról.
Egy pillanattal utóbb már el is tűnt.
Nem ment be a csapszékbe.
Mikor pár perez múlva a kocsi folytatta útját Lagny felé, a chellesi főutezán se találkozott vele.
A kocsis hátraszólt a belülülő utasokhoz:
— Ez az ember nem idevaló, — mondá, — mert nem ismerem. Olyannak látszik, mint a kinek egy ga
rasa sincs és még sem törődik a pénzzel; egész Lagnyig fizetett és csak Chellesig jött. Éjszaka van,
az összes házak be vannak zárva. Nern ment be a korcsmába és sehol se lehet látni. Tehát bizonyosan a föld nyelte el.
Azonban nem így volt. Az idegen a sötétben sietve átment a chellesi főutczán, azután, még mielőtt a tem
plomhoz ért volna, balra fordult, a Montiermeilbe vezető mellékűtra, olyan ember gyanánt, a ki ismeri a vidéket és a ki már járt erre.
Gyorsan haladt előre. Azon a helyen, a hol az utat a Gagnyból Lagnyba vezető, fákkal szegélyezett, régi or
szágút szeli át, lépteket hallott. Hirtelen az árokba bújt és bevárta, míg az arra haladó emberek már messze jártak. Ez az elővigyázat egyébként felesleges volt, mert, mint már mondtuk, nagyon sötét deczemberi éj
szaka volt. Az égen alig látszott két-három csillag.
Ezen a helyen kezdődött a domb emelkedése. Az idegen nem a montfermeili úton haladt tovább, hanem jobbra fordult és a mezőn át nagy léptekkel az erdő felé tartott.
Mikor az erdőbe ért, meglassította lépteit és gon
dosan szemügyre véve a fákat, óvatosan haladt előre, mintha valamely titkos, csak általa ismert utat keresne és követne. Volt egy pillanat, mikor úgy látszott, hogy eltévedt és határozatlanul állva maradt. Végre sok ta- pogatódzás után egy tisztásra jutott, hol nagy halom fehérlő kő hevert. Élénken odasietett és az éjszakai kö
dön át figyelmesen vizsgálgatta e köveket, mintha szem
lét tartana felettük. A kőhalomtól néhány lépésnyire egy vastag fa állott, elborítva azokkal a kinövésekkel, me
lyek a növényvilág szemölcsei. E fához ment és kezé
vel végigsimította a kérgét, mintha meg akarta volna számlájni a szemölcsöket.
E kőrisfával szemben egy lehántott kérgű, beteg gesztenyefa állott, melynek sebét betapasztották. Az idegen lábuijhegyre ágaskodott és megtapogatta a be- tapasztást.
Aztán egy darabig a fa és a kövek közti téren tip- rődott, mint a ki meg akar győződni, hogy a föld nincs frissen felásva.