Átellenben az 50—52-ik számmal, a boulevard fái között egy háromnegyed részben kiszáradt nagy szilfa nyúlik a magasba; csaknem szemben kezdődik a Gobe- lins-vám-utcza, melyben akkor még nem voltak házak, ki sem volt kövezve, idétlen fák álltak benne, füves vagy sáros volt, a szerint, hogy milyen évszak járta és egye
nesen a várost bekerítő falnál végződött. Egy közeli gyár tetőnyílásaiból gálicz-szag terjedt szét a levegőben.
A vámsorompó egész közel volt. 1823-ban még állt a város falkerítése.
Maga a vám is gyászos képeket idézett fel az el
mében. Erre vezetett az út a Bicétrebe. A császárság és a restauratio alatt itt jöttek be a halálraítéltek, mikor kivégzésre vitték őket. 1829 tájában itt követték el azt a „fontainebleaui bűntényének nevezett rejtelmes gyil
kosságot, melynek tetteseit nem sikerült kipuhatolni, — gyászos probléma, melyre sohasem derült világosság, szörnyű rejtély, melyet sohasem tudtak megfejteni. Né
hány lépéssel odább húzódik a Croulebarbe-utcza, mely
ben Ulbach, mint valami melodrámában, mennydörgés közben szúrta le az ivry-i kecskepásztorleányt. Még néhány lépés és a Saint-Jacques-sorompó gyalázatos, lecsonkított szilfáihoz ér az ember, a philantropok e ta
lálmányához, melylyel a vérpadot akarták eltakarni, e kisszerű és szégyenletes Gréve-térhez, mely a szatócs- és nyárspolgártársadalom visszariadását mutatta a ha
lálbüntetéstől, úgy, hogy nem merte se bátran eltörölni, se határozottan fönntartani.
Harminczhét évvel ezelőtt, leszámítva a Saint- Jacques-teret, mely mintegy predesztinálva volt, hogy mindig rettenetes legyen, az egész komor boulévardnak talán a legkomorabb pontja volt az a még ma is csak kevéssé vonzó hely, hol az 50—52-ík számú ház állott.
A polgár-házak itt csak huszonöt évvel utóbb kezdtek kibújni a földből. Vajmi mogorva terület volt.
A gyászos gondolatok, melyek az enfbert elfogták, érez
tették, hogy középütt áll a Salpétriére között, melynek átlátszott a kupolája és a Bicétre között, melynek a szomszédságában volt a sorompója, vagyis a nők és a férfiak őrültsége között. A meddig a szem ért, egyebet
se lehetett látni, mint vágóhidakat, városfalat és néhány gyárhomlokzatot, melyek kaszárnyákhoz vagy kolos
torokhoz hasonlítottak; mindenütt gunyhók és törmelék, régi falak, melyek feketék, mint a gyászterítők, új falak, melyek fehérek, mint a szemfödők; párhuzamos fasorok, zsinóregyenes építménysorok, köznapi tákolmányok, hosszú, hideg vonalak és gyászosan szomorú derékszö
gek. Sehol valami talajemelkedés, egyetlen építői sze
szély, egyetlen hajlás se. Minden fagyos, szabályos, visszataszító. Semmi se szorítja úgy össze a szívet, mint a szimetria. Mert a szimetria maga az unalom és az unalom a gyász alapja. A kétségbeesés ásít. Elképzel
hető valami rettenetesebb is, mint a pokol, melyben szen
vedni kell: oly pokol, melyben unatkozni kellene. Ha volna ily pokol, a L’Hôpital-boulevard e része lenetne az odavezető út.
Az éj beálltával azonban, abban a pillanatban, mi
kor a világosság tovatűnik, különösen télen, mikor az alkonyi szél lesodorja a szilfákról utolsó, megrészegült leveleiket is, mikor a sötétség mély és csillagtalan vagy a mikor a hold és szél lyukakat üt a felhőkön, e boule- vard egyszerre borzalmassá változik. A fekete vonalak a sötétbe nyúlnak és a végtelenbe vesznek. Az arrajáró- nak önkénytelenül is a hely számtalan akasztófai törté
netére kellett gondolnia. E környék elhagyottsága, mely
ben annyi bűntényt követtek el, szörnyűségesnek tűnt fel. Az ember úgy érezte, hogy a homályban tőrök les
kelődnek reá, az árnyék határozatlan formái mindegyre gyanút keltettek és a fák közti nagy négyszögek árkok
nak látszottak. Nappal rút volt e hely, este gyászos, éj
szaka rémületes.
Nyári estéken itt-ott néhány öreg asszonyt lehetett látni, a hogy a szilfák tövében, az esőtől mohossá lett padokon üldögéltek. E derék vénasszonyok örömest fo
gadták, ha alamizsnát adtak nekik.
Egyébiránt e városrész, mely inkább idejétmúlt
nak, semmint réginek látszott, már akkor kezdett átala
kulni. Annak, a ki még látni akarta, sietnie kellett. Min
den nap megfogyott egy-egy részlettel. Ma is már húsz év óta az orléansi vasút torkollik a régi külváros mel
Hu£o Victor : A nyomorultak. II. 19
HUGÓ VICTOR
146
lett és dolgozik az átformálásán. Bárhova csináljanak valamely főváros szélén vasútbetorkolást, ez a külvá
ros halálát és egy város megszületését jelenti. Ügy tet
szik, mintha a népek mozgásának e nagy központjai kö
rül, e hatalmas gépek dübörgésére, a czivilizáczió e sze
net evő és tüzet hányó szörnyeteg lovainak horkantá- sára a csirákkal teljes föld megrendülne és megnyílnék, hogy elnyelje az emberek régi otthonait és újakat sarjaz- tasson ki magából. A régi házak összeomlanak, az újak felemelkednek.
A mióta az orléansi vasút pályaudvara elfoglalta a Salpetriere telkeit, a régi, szűk utczák, melyek a Saint- Victor-árok és a Jardin des Plantes szomszédságában húzódnak, naponta háromszor-négyszer is megrendül
nek a gyorskocsik, bérkocsik és omnibuszok gyors ro- bogásától, melylyei a nap bizonyos óráiban minteg3r szétnyomják a házsorokat; mert vannak dolgok, melyek bár furcsán hangzanak, mégis szorosan megfelelnek a valóságnak és a mily igaz, hogy a nap a nagyvárosban élteti és növeszti a házak délfelé néző homlokzatát, ugyanoly bizonyos, hogy a kocsik gyakori közlekedése kiszélesíti az utczákat. Az új élet jelei nyilván látszanak.
E régi, vidékies városnegyed legelhagyottabb zugaiban is kezd mutatkozni a kövezet, a járdák már oda is el
nyúlnak, a hol még most sincsenek járókelők. Egy reg
gel, 1845 júliusának az emlékezetes reggelén egyszerre füstölögni lehetett látni a fekete aszfaltosbográcsokat;
e napon el lehetett mondani, hogy a czivilizáczió elérke
zett az Gurcine-utczába és Páris belépett a Saint-Mar- ceau külvárosba.
II.
Bagoly és pintyőke egy fészekben.
Valjean János a Gorbeau-ház előtt állt meg. Mint a vad madarak, ezt az elhagyott helyet választotta fé
szekrakásra.
Mellényzsebébe nyúlt, valami tolvajkulcs-íélét vett elő, kinyitotta az ajtót, melyet, miután belépett, újra gon
dosan bezárt és Cosette-tel a hátán íeihaladt a lépcsőn.
A lépcső tetején egy másik kulcsot vett ki a zse
béből s egy más ajtót nyitott ki vele. A szoba, melybe belépett és a melynek ajtaját nyomban ismét bezárta, meglehetősen tágas padláskamra volt, melynek bútor
zata a földre fektetett derékaljból, egy asztalból és né
hány székből állott. Az egyik sarokban kályha állott, melyben látszott a parázs. A boulevard lámpája homá
lyos világosságot vetett e szegényes otthonba. Hátul egy fülke volt, melyben tábori ágy állott. Valjean János ez ágyhoz vitte a gyermeket és letette reá, a nélkül, hogy íölébredt volna.
Aztán gyertyát gyújtott, a mi már előre oda volt készítve az asztalra, és mint a megelőző este tette, el
kezdte nézni Cosette-et oly elragadtatással teljes tekin
tettel, melyben a jóság és a meghatottság szinte az önki- vületig fokozódott. A kis leány, azzal a nyugodt bizalom
mal, mely csak a legnagyobb erő vagy a legnagyobb gyöngeség sajátja, elaludt, a nélkül, hogy tudta volna, kivel van és folytatta az alvást, a nélkül, hogy tudná, hol van. •
Valjean János lehajolt és megcsókolta a gyermek kezét.
Kilencz hónappal azelőtt az anya kezét csókolta meg, a ki szintén elaludt.
Ugyanaz a fájdalmas, vallásos, kínos érzés töl
tötte el szívét, mint akkor.
Letérdelt Cosette ágya mellé.
Világos nappal volt már és a gyermek még min
dig aludt. A deczemberi nap egy sápadt sugara hatolt be a padlásszoba ablakán és hosszú fény- és árnyvonala
kat rajzolt a padmalyra. Egyszerre egy súlyosan meg
rakott teherhordó-szekér, mely a boulevardon haladt át, megrengette és alapjától a tetejéig megreszkettette a há
zat, mintha vihar tombolása lett volna.
— Igenis, asszonyom! — kiáltott Cosette fölriadva alvásából, — már megyek! már megyek!
És az álom súlyától még félig lezárt pillákkal ki
ugrott az ágyból és a fal szöglete felé nyújtotta karjait.
— Ah! Istenem! — mondá. — Hol a seprőm?