magas alakjat, lassan és óvatosan közeieűteií. üyakrau megálltak. Látni lehetett, hogy benéznek minden falszög
letbe, megvizsgálják a kapualjak és a fasorok minden zugát.
Ügy látszott, — és e föltevés nem lehetett téves, — valami őrjárat volt, melylyel Javert találkozott és a me
lyet magával hitt.
Javert két társa ott haladt köztük.
A hogy lépkedtek és a milyen állomásokat tartot
tak, körülbelül negyedóra kellett nekik, hogy arra a helyre jussanak, a hol Valjean János rejtőzött. Borzal
mas pillanat volt. Valjean Jánost csak néhány perez vá
lasztotta el az iszonytató mélységtől, mely most már harmadszor nyílt meg előtte. És a bagno mos* már nem
csak a bagnot jelentette, hanem Cosette örök vesztét is:
oly életet, mely a sírban való léthez hasonlít.
Már csupán egy dolog volt lehetséges.
Valjean Jánosnak megvolt az a különössége, hogy mintegy két iszákot hordott. Az egyikben egy szentnek a gondolatait tartotta, a másik a fegyencz félelmes te
hetségeivel volt telve. Szükség szerint hol az egyikből, hol a másikból merített.
Egyéb tulajdonságai között, hála a számos kísér
letnek, melylyel a touloni bagnoból szökni próbált, em
lékezhetünk reá, mester lett abban a hihetetlen művé
szetben, hogy minden hágcsó vagy kampó nélkül, csu
pán izomerejével, nyakának, vállainak, csípőinek és tér
deinek nekifeszítésével, még a kövek rovátkáiba is csak alig-alig kapaszkodva, egy meredek falon, ha kellett, akár a hatodik emeletig is felmászszék; vagyis abban a művészetben, mely vagy húsz év előtt, az elítélt Balto- molle szökése révén oly híressé tette a párisi Concier- gerie udvarának szögletét.
Valjean János tekintetével megmérte a falat, mely felett a hársfa ágait látta. Körülbelül tizennyolez láb ma
gas lehetett. A szöglet, melyet a nagy épület homlok
falával alkotott, alsó részében háromszögű vakolattömb
bel volt kitöltve, a minek alkalmasint az volt a rendel
tetése, hogy e nagyon is kényelmes szögletet megóvja attól a bemocskolástól, mely az arrajárók szükségének
emléke. A szögletek ily elővigyázati kitöltése nagyon használatos Párisban.
E vakolattömb mintegy öt láb magas volt. A tete
jétől a fal csúcsáig már csak tizennégy láb volt a tá
volság.
A fal tetejét lapos kövek borították.
A nehézséget Cosette okozta. Cosette nem tudott felmászni a falon. Magára hagyja? Valjean János egy pillanatig se gondolt erre. De az is lehetetlen, hogy ma
gával vigye. Amúgy is minden erejét meg kellett feszí
tenie, hogy ily megmászás sikerüljön. A legkisebb túl
súly ingadozóvá tenné és lebuktatná.
Kötél kellett volna. Valjean Jánosnak nem volt.
Honnan vegyen kötelet éjfélkor, a Polonceau-utczában?
Bizonyos, hogy ha Valjean Jánosnak van királysága, e pillanatban odaadja egy kötélért.
Minden végletes helyzetnek megvan a maga vil
lámlása, mely vagy megvakítja vagy megvilágosítja az embert.
Valjean János kétségbeesett tekintete a Genrot- zsákutcza lámpaoszlopára esett.
Ez időben Páris utczáin még nem volt gázvilágítás.
Az éj beálltával lámpákat gyújtottak meg, melyek egy
mástól bizonyos távolságokban voltak elhelyezve és a melyeket az utczán keresztbevont és a lámpaoszlopokra feszített kötéllel eresztettek le vagy húztak fel. A csiga, a mely körül a kötél forgott, a lámpa alatt egy kis vas
szekrényben volt, melynek kulcsát a lámpagyujtogató hordta magánál, magát a kötelet pedig érczhüvely védte.
Valjean János a végső küzdelem erélyével egy ug
rással átszelte az utczát, befordult a zsákutczába, késé
vel fölfeszítette a kis vasszekrény zárját és egy pilla
nattal utóbb már ismét ott termett Cosette mellett. Most már volt kötele. A leleményesség e komor alakjai gyor
san végzik munkájukat a végzettel való küzdelemben.
Már mondtuk, hogy az éjjel nem égtek a lámpák.
Mint a többi, természetesen a Genrot-zsákutcza lámpája is ki volt oltva és az ember elmehetett mellette, a nélkül, hogy észrevette volna, hogy nincs a helyén.
Azonban a késő éjjeli óra, a hely, a sötétség,
Val-ľk HÜGO VICTOR
iean János íoglalatoskodása, különös mozdulatai, jövése- menése: mindez kezdte nyugtalanítani Cosette-et. Más gyermek már régóta hangosan sírt volna. Cosette csak annyit tett, hegy meghuzogálta Valjean János kabátjá
nak a szárnyát. A közeledő őrjárat léptei mind tisztáb
ban és tisztábban hallatszottak.
— Apám, — szólt halkan a kis leány, — telek. Ki jön ott?
— Pszt! — felelt a boldogtalan ember. — Thé- nardierné.
Cosette megremegett. Valjean János hozzátette:
— Maradj csöndben. Csak bízd reám magadat. Ha kiabálsz vagy sírsz, Thénardierné reád talál. Azért jön, hogy visszavigyen.
Ezután, sietés nélkül, de semmit sem ismételve, gyors és biztos szabatossággal, mely e pillanatban annál figyelemreméltóbb volt, mert Javert és az őrjárat min
den pillanatban odaérhetett, leoldotta nyakkendőjét, át
vonta Cosette hóna alatt, de vigyázva, hogy ne okozzon fájdalmat a gyermeknek, a nyakkendő végét azzal a kö
téssel, a mit a tengerészek matrózcsomónak neveznek, hozzáerősítette a kötél végéhez, a másik végét a fogai közé fogta, czipojét és harisnyáját levetette és átdobta a falon, fölment a vakolattömbre és a két fal közti szög
letben elkezdett fölfelé mászni, oly szilárdan és bizto
san, mintha hágcsó volna a talpa meg a könyöke alatt.
Egy fél perez se telt el és már a fal tetején térdelt.
Cosette ámulattal nézte és nem szólt egy hangot se. Valejean János intelme és Thénardierné említése megdermesztették.
Egyszerre hallotta, a mint Valjean János halk han
gon leszólt hozzá:
— Támaszkodjál a falhoz.
Cosette engedelmeskedett.
— Ne szólj egy szót se és ne félj, — folytatta Val
jean János.
Cosette érezte, hogy fölemelkedik a földről.
Még mielőtt eszmélhetett volna, már ő is a fal te
tején volt.
Valjean János megragadta, hátára vette, két kis
kezét a bal kezébe fogta, hasra feküdt és a fal tetején a rézsútos helyig csúszott. Mint a hogy sejtette, ott egy épület állt, melynek teteje a deszkaburkolat csúcsáról indult ki és enyhe lejtőben, a hársfát súrolva, a földhöz egész közel végződött.
Ez nagyon szerencsés környülállás volt, mert a fal erről az oldalról sokkal magasabb volt, mint az utcza felől. Valjean János csak nagy mélységben pillantotta meg maga alatt a földet.
Éppen a lejtős tetőhöz ért és még nem bocsátotta el a fal párkányát, mikor élénk kopogás jelezte az őrjárat odaérkezését. Hallani lehetett Javert mennydörgő hangját:
— Kutassátok át a zsákutczát! A Droit-Mur-utcza el van állva, a kis Picpus-utcza szintén. Biztos, hogy a zsákutczában van!
A katonák a Genrot-zsákutczába rohantak.
Valjean János, folyton erősen tartva Cosette-et, vé
gigcsúszott a tetőn, elérte a hársfát és leugrott a földre.
A rémület tette-e vagy a bátorság: Cosette meg se muk
kant. Kezei kissé fel voltak dörzsölve.
VI.
Egy talány kezdete.
Valjean János egy nagyon tágas és különös kertfélében lelte magát; egy olyan szomorú kertben, mely mintha arra való volna, hogy télen és éjszaka nézze az ember. A kert hosszúkás formájú volt, a háttérben nagy nyárfa-sor, a szögletekben magas bozót, a közé
pen pedig árnyéktalan térség, melyen egy magányosan álló nagy fát, néhány bokorhoz hasonló görcsös és bor
zas gyümölcsfát, veteményes táblákat, dinnyés-ágyat, melynek harangjai fénylettek a holdvilágtól és egy sze
métgödröt lehetett látni. Itt-ott kőpadok álltak, melyek feketéknek látszottak a mohától. A fasorokat komor és alacsony bozót szegte be. A kert felét fű verte fel, a má
sik felét zöldes penész borította el.
Valjean János az épület mellett állott, melynek te
tején leereszkedett, e mellett egy halom rozsé volt, a