koldusok, a kik vezetőül ajánlkoznak a tiszteknek, tén- iergök, konczlesök: — mindezek valaha — a jelen korról nem beszélünk — annyira hozzátartoztak a hadba vo
nuló sereghez, hogy külön nevük is volt: lógósoknak hív
ták őket. Semmiféle sereget, egy nemzetet se terhelt a felelősség értük; olaszul beszéltek és a németeket kí
sérték; francziául beszéltek és az angolokat követték.
Egy ily nyomorult, valami spanyol lógós, a ki francziául beszélt, ölte meg áruló módon és rabolta ki a csata
téren a cerisolesi győzelmet követő éjjel Fervacques marquist, a ki picard tájszólása miatt a francziák közül valónak tartotta őt. A hátramaradozásból született a ra
gadozó. A kárhozatcs elv: az ellenségből — okozta
azt a bélpoklosságot, a mit csak szigorú fegyelem orvo
solhatott. Vannak csaló hírnevek; nem mindig tudjuk, hogy bizonyos hadvezérek, a kik egyébként a nagyok közé tartoztak, miért voltak oly népszerűek. Turennet bálványozták a katonák, mert megtűrte a fosztogatást;
a megengedett rosszaság részét teszi a jóságnak: Tu- renne oly jó volt, hogy megengedte a pfalzi tartomány lángba és vérbe borítását. A seregek nyomában a sze
rint lehetett több vagy kevesebb martalóczot látni, hogy a vezér engedékenyebb vagy szigorúbb volt-e? Hódié
nak és Marceaunak nem voltak lógósai; Wellington- nak, készségesen elismerjük, csak nagyon kevés volt.
Mindazonáltal június 18-áról 19-ére virradó éjjel ki
fosztották a halottakat. Wellington szigorú volt; elren
delte, hogy mindenki, a kit tetten érnek, halállal lakol- jon; de a ragadozásnak szívós a természete. Mialatt a rablókat a csatatér egyik részén agyonlődözték, a másik részen tovább folyt a rablás.
A hold komoran ragyogott a sík felett.
Ejfél tájban az ohaini mély-út felöl egy ember som- polygott, vagy inkább kúszott elő. Minden látszat sze
rint azok közé tartozott, a kiket az imént jellemeztünk, nem volt se angol, se franczia, se paraszt, se katona, nem is annyira ember, mint inkábh egy tátott száj, a kit a halottszag csalt ide, a kinek a lopás a győzelem és a ki jött, hogy megdézsmálja Waterloot. Olyanforma zub
bony volt rajta, mely katonagallérhoz hasonlított,
nyug-tálán és merész volt egyszerre, előrehaladt és folyton liátra-hátra nézett. Ki volt ez az ember? Az éjszaka bi
zonyára jobban ismerte, mint a nappal. Nem volt tarisz
nyája, de köpenye alkalmasint mély zsebekkel volt ki
bélelve. Időnkint megállt, körülnézett, hogy vájjon nem látják-e, hirtelen lehajolt, megmozgatott valamit, a mi némán és mozdulatlanul hevert a földön, aztán felegye
nesedett és tovább osont. Sompolygása, testtartása, gyors és rejtelmes mozdulatai hasonlóvá tették azokhoz az estszürkületi lárvákhoz, melyeket a régi normandiai legendák bolyongóknak neveznek.
Bizonyos éjszakai halászmadarak hasonló körvona
lakat tűntetnek fel a mocsarakban.
A figyelmesen vizsgáló tekintet a ködben kis tá
volságra egy házikó mögött, mely a nivellesi országút és a Mont-Saint-Jeanból Braine-l’Alleudbe vezető út ke
reszteződése mellett állott, mintegy elrejtve, egy fűzfa- vessző-echós kis markötányoskocsit pillanthatott volna meg, előtte egy kiéhezett gebével, mely a zablán keresz
tül csalánt rágicsált és benn a kocsiban valami asszony- félével, a ki ládákon és csomagokon ült. E kocsi talán összeköttetésben volt a sompolygóval.
A homály derült volt. Az égbolton egyetlen felhő se látszott. Legyen a föld bármilyen piros, a hold fehér marad. Ez az ég közömbössége. A mezőkön a kartács
golyóktól eltört, de le nem esett és héjuknál függve ma
radt ágak szelíden himbálództak az éji szellőben. A bok
rokat halk fuvalom, majdnem lehellet, reszketette. A fü meg-mcgremegett, mintha kilehelt lelkek suhantak volna át.
A távolból homályosan hangzott az angol tábor őrseinek és őrjáratainak jövése-menése.
Hougomont és Haie-Sainte még mindig égett, az egyik nyugatról, a másik keletről, egy-egy nagy lángot formálva, melyekhez mint a két végén egy-egy karbun- kulussal ragyogó, kioldódott rubintnyakláncz gyanánt sorakoztak az angol tábortüzek, széles félkörben te
rülve el a látóhatár dombjain.
Elmondtuk az ohaini mély-útban történt katasztró
HUGÓ VICTOR
fát. A szív eliszonyodik, ha elgondolja, milyen halál volt ez annyi derék hősnek.
Ha van valami rettenetes, ha van valóság, mely felülmúlja az álmot, úgy a következő: élni, látni a napot, teljes birtokában lenni a férfiúi erőnek, egészségesnek és vidámnak lenni, bátran nevetni, rohanni a kápráztató dicsőség felé, mely közelről int, érezni a kebelben tüdőt, mely lélegzik, szívet, mely dobog, akaratot, mely mér
legel, beszélni, gondolkodni, remélni, szeretni, bírni anyá
val, feleséggel, gyermekekkel, élvezni a világosságot és egyszerre, oly gyorsan, mint a meddig egy felkiáltás tart, egy percznél is rövidebb idő alatt alábukni a mélységbe, elesni, gurulni, tiporni, tiportatni, kalászokat, virágokat, leveleket, ágakat látni, semmibe se kapaszkodhatni, érezni, hogy a kard haszontalanná vált, maga alatt em
bereket, maga felett lovakat érezni, hiába kapkodni, ösz- szezúzott csontokkal hemperegni a sötétben, érezni a csizmasarkot, mely kitiporja a szemeket, dühösen harap- dálni a lovak patkóit, fuldokolni, üvölteni, vonaglani, el- temettetni és elgondolni: az imént még éltem!
Ott, a hol e siralmas szerencsétlenség hörgött, most minden csendes volt. A mély-út tele volt elkülöníthetet- lenül össze-visszahalmozott lovakkal és lovasokkal.
Szörnyű összekeveredés. Nem volt többé part, a holt
tetemek egy szintbe hozták az utat a sík mezővel és megtöltötték, mintha gabonával lett volna teleöntve. Fent egy sereg halott, lent folydogáló vérpatak: ilyen volt ez az út 1815 június 18-ának estéjén. A vér elfolyt egész a nivellesi útig és ott széles tócsát formált a ledöntött fák előtt, melyek eltorlaszolták az utat és a mely helyet még ma is mutogatnak. Emlékezhetünk reá, a vértesek katasztrófája a túlsó oldalon, a genappei út felé eső ré
szen történt. A holttetemrakás magassága arányos volt a mélyút mélységével. A közepe táján, azon a helyen, a hol elsekélyesedett és a hol Delord hadosztálya ment keresztül rajta, a halottak rétege elvékonyult
Az éjjeli csavargó, kit az imént az olvasónak mu
tattunk, erre felé tartott. Átmotozta ezt az óriási sírt.
Nézett. Valami undorító halotti szemlét tartott. Lábai a vérben gázoltak.
Egyszerre megállt.
Néhány lépésnyire tőle, a mély-útnak azon a helyén, hol a holttesthalmaz végződött, az emberek és lovak tö
mege alól egy nyitott kéz nyűit ki, melyet a hold meg
világított.
E kéz egyik újján valami ragyogó látszott, arany
gyűrű volt.
Az ember lehajolt, egy pillanatig lekuporodva ma
radt és a mikor megint felállt, a kézen már nem volt gyűrű.
Tulajdonképpen nem is állt fel; valami meggörnyedt és gyanakvó tartásban térdelve maradt, hátat fordítva a halottak tömegének, a látóhatárt kémlelve, egész felső testének súlyát a földre támasztott két mutatóújján nyug
tatva, fejét a mély-út széle fölé emelve. Bizonyos csele
kedetekhez a sakál négy lábának az utánzása való.
Azután, elszánva magát, felegyenesedett.
E pillanatban ijedten megremegett. Érezte, hogy hátulról valaki megragadja.
Hátrafordult. A nyitott kéz volt, mely összecsukó
dott és köpenyébe kapaszkodott.
Becsületes embert félelem fogott volna el. Ez neve
tésre fakadt.
— No lám, — mondá, — hiszen csak a halott. Jobb szeretem, ha kísértet, mint ha zsandár.
A kéz azonban elernyedt és elbocsátotta. A sírban hamar kimerül az erőlködés.
— Nos hát! — mondá a fosztogató, — még él ez a halott? Majd mindjárt meglátjuk.
Újra lehajolt, turkált a halomban, félretolta, a mi útjában volt, megragadta a kezet, elővonta a kart, ki
szabadította a fejet, kihúzta a testet és néhány pillanattal utóbb egy élettelen vagy legalább is ájult embert von
szolt magával a mély-űt árnyékába. Vértes volt, tiszt, még pedig valami magasabb rangú tiszt; vértje ától szé
les aranyvállrojt látszott ki; sisakja nem volt. Ádáz kard
csapás szelte végig az arczát, melyen a vértől semmit se lehetett látni. Eg3rébként úgy látszott, hogy egy tagja se tört el és hogy szerencsés véletlenből, ha ugyan sza
bad így mondani, a halottak úgy tornyosodtak felette,
HUGÓ VICTOR
hogy megvédték az összetiportatástól. Szemei le voltak húnyva.
Vértjén a becsületrend ezüstkeresztje függött.
A csavargó letépte a keresztet és nyomban eltün
tette köpenye mélységeinek egyikében.
Aztán a tiszt hónalja alá nyúlt, egy órát tapintott, elvette. Maid átkutatta a mellényt, ebben egy erszényt talált, ezt is zsebrevágta.
A mikor a segélynyújtásnak ennél a szakaszánál tartott, a tiszt felnyitotta szemeit.
— Köszönöm, — mondá gyönge hangon.
A hirtelen mozdulatok, melyekkel ez az ember ide- odaforgatta, az éj hűvös szellője, a szabadon szívott le
vegő felébresztették lethargiájából.
A csavargó nem felelt. Felemelte fejét. A síkon lép
tek nesze hangzott; alkalmasint valami őrjárat köze
ledett.
A tiszt, a kinek hangjában még benne volt a hal
doklás, suttogva folytatta:
— Ki nyerte meg a csatát?
— Az angolok, — felelt a csavargó.
A tiszt újra megszólalt.
— Nyúljon a zsebembe. Egy óra meg egy erszény van benne. Vegye el.
Ez már megtörtént.
A csavargó úgy tett, mintha engedelmeskednék a felszólításnak.
— Nincs itt semmi, — mondá aztán.
— Ügy ellopták, — mondá a tiszt. — Sajnálom, önnek adtam volna.
Az őrjárat lépései egyre tisztábban hallatszottak.
— Jönnek, — mondá a csavargó, olyan mozdula
tot téve, mint a ki odább akar állani.
A tiszt nagy erőlködéssel fölemelte a karját és visszatartotta.
— Ön megmentette az életemet. Ki ön?
A csavargó sebesen és halkan válaszolt:
— Én is a franczia sereghez tartoztam. Most azon
ban mennem kell. Ha itt találnak, agyonlőnek. Megmen
tettem az életét. A többi most már az ön dolga.
— Micsoda rangban szolgált?
— Őrmester vagyok.
— Mi a neve?
— Thinardier.
— Nem fogom elfeledni e nevet, — mondá a tiszt.
— És ön se feledje az enyémet. Az én nevem Pontmercy.
MÁSODIK KÖNYV.
Az Orion hajó.
I.
A 24,601-es szám 9430-cis szám lesz.
Valjean Jánost újra elfogták.
Az olvasó szívesen fogja venni, ha röviden vég
zünk a fájdalmas részletekkel. Mindössze is arra szorít
kozunk, hogy ideiktatunk két ujságközleményt, mely né
hány hónappal a Montreuil-sur-Merben történt meglepő események után az akkori hírlapokban jelent meg.
E közlemények kissé nagyon is summásak. Ne fe
ledjük, hogy abban az időben a Gazette des még nem indult meg.
Az első czikket a Drapeau ból vesszük. 1823 július 25-ről van keltezve:
„— Pas-de-Calais egyik kerülete nem mindennapi esetnek vált a színhelyévé. Egy Madeleine nevű, a ke
rületbe bevándorolt ember néhány év óta, bizonyos új eljárás segedelmével, nagy föllendülést adott egy ottani régi helyi iparnak, az üveggyöngygyártásnak. Vagyont szerzett és, ne hallgassuk el, vagyonossá tette a kerületet is. Szolgálatainak elismeréséül kinevezték polgármesternek.
A rendőrség kiderítette, hogy Madeleine úr nem más, mint egy a kijelölt tartózkodási helyről megszökött egy
kori gályarab. a kit 1796-ban ítéltek el lopásért és a ki
nek Valjean János a neve. Valjean Jánost újra beszállí
tották a bagnoba. Ügy látszik, elfogatása előtt sike
rült felvennie Laffitte úrtól azt a több, mint félmillió
Muco Victor: A nyomorultak. II. 0