megjelentek. Már most négyen voltak; mind magas ter- metüek, hosszú, barna kabátban, kerek kalap a fejükön és nagy bot a kezükben. Vállas alakjuk és nagy öklük nem kevésbbé tette őket nyugtalanítókká, mint a ho
mályban való komor lépkedésilk. Azt lehetett volna mon
dani, hogy polgári ruhába bújt négy kísérteiét lát az ember.
A tér közepén megálltak és csoportot alkottak, mint a kik tanácskoznak. Határozatlanoknak látszottak. A ki vezetőjüknek látszott, jobbkezével abba az irányba mu
tatott, a melyben Valjean János rejtőzködött; egy másik mintha bizonyos makacssággal az ellenkező irány mel
lett kardoskodott volna. Abban a pillanatban, mikor az előbbi megfordult, a hold teljesen megvilágította arczát.
Valjean János világosan megismerte Javert-t.
II.
Szerencse, hogy az anslerlitzi hídon kocsik is járnak.
Valjean Jánosra nézve vége volt a bizonytalanság
nak; szerencsére amaz emberek számára még nem szűnt meg. Valjean János felhasználta habozásukat; nekik vesztett, neki nyert idő volt ez. Kijött a kapu alól, a hol meglapult és befordult a Posta-utczába, a Jardin-des- Plantes irányába. Cosette kezdett kifáradni; felvette a karjára és így vitte. Egy lélek se járt az utczákon és a holdvilág miatt a lámpák sem égtek.
Megkettőztette lépteit.
Hamarosan elért a Goblet-edénygyárhoz, melynek homlokzatán a holdvilág tisztán olvashatóvá tette a régi felírást:
De Góbiét fils c’est ici la fabrique; *) Venez choisir des cruches et des brocs, Des pots á fleurs, des tuyaux, de la brique.
A tout venant le Coeur vend des Carreaux.
Maga mögött hagyta a Clef-utczát, a Saint-Victor- kutat, a mélyen fekvő utczákon végigment a
Jardin-des-*) E kis ver* lefordíthatatlan szójátékot tartalmaz, ezért adjuk eredetiben.
Plantes mellett és kiért a folyópartra. Itt hátrafordult.
A parton nem volt senki, az utczákban senki. Senki se jött utána. Fellélegzett.
Eljutott az austerlitzi hídhoz.
Akkoriban még hídpénzt kellett fizetni.
Odalépett a vámszedő fülkéje elé és letett egy sout.
— Két sou, — mondá a vámszedő rokkant katona.
— Ez a gyerek már a maga lábán is járhat. Két személy
ért kell fizetni.
Fizetett és bosszankodott, hogy áthaladása meg
jegyzésre adott alkalmat. Minden menekülésnek észre- vevés nélkül kell mennie.
Vele egyidőben egy nagy szekér haladt át a Szaj
nán, szintén a jobb part felé tartva. Ezt hasznára fordí
totta. Az egész hídon e szekér árnyékában mehetett át.
A híd közepe körül Cosette, kinek lábai elseny- vedtek, lekívánkozott. Letette a földre és újra a kezé
nél fogva vezette.
A hídon átjutva, kissé jobbfelöl ácstelepeket pillan
tott meg; arra tartott. Hogy odajuthasson, meglehetősen nagy szabad és megvilágított térségen kellett átmerész
kednie. Nem habozott. A kik üldözték, bizonyára nyomát vesztették és Valjean János minden veszélyen túllévőnek vélte magát. Keresik, — ez igaz; de már nincsenek a sarkában.
Két, fallal bekerített ácstelep között egy kis utcza, a Chemin-Vert-Saint-Antoine-utcza nyílt. Szűk és ho
mályos utcza volt, egyenesen neki való. Mielőtt befordult beléje, hátranézett.
Arról a pontról, a hol állt, egész hosszában belát
hatta az austerlitzi hidat.
Négy árnyék lépett a hídra.
Háttal voltak a Jardin-des-Plantesnak és a jobb part felé tartottak.
Valjean János megreszketett, mint az újra csapásba került vad.
Egy reménye még maradt; az, hogy ez emberek talán még nem voltak a hídon és nem látták, mikor Co- settetel áthaladt a megvilágított nagy térségen.
Ebben az esetben, belevetve magát az előtte nyíló
164
HUGÓ VICTOR
kis utczába, ha sikerül eljutnia az ácstelepekhez, a mo
csarakhoz, az ültetvényekhez, a be nem épített telkekre, még megmenekülhet.
Ügy tűnt fel neki, hogy megbízhatik e csöndes kis utczában. Elindult benne.
ni.
Paris tervrajza 1727-ből.
Háromszáz lépéssel odébb oly helyre ért, hol az utcza kétfelé ágazott. Két utczára oszlott, melyek közül az egyik rézsutosan jobbra, a másik balra folytatódott.
Valjean János előtt úgy tárult fel, mint egy Y két szára.
Melyiket válaszsza?
Nem mérlegelt és jobbra fordult.
Miért?
Mert a baloldali utcza a külváros, vagyis lakott helyek felé vitt, a jobboldali pedig a mező, vagyis a puszta helyek felé.
Azonban már nem mentek valami sebesen. Cosette léptei lassúbbakká tették Valjean János lépteit is.
Űjra fölvette a kis leányt. Cosette az öreg vállára hajtotta a fejét és egy szót se szólt.
Valjean János időnként hátrafordult és nézett. Volt reá gondja, hogy mindig az utcza sötét oldalán haladjon.
Az utcza egyenesen nyúlt el mögötte. Az első két-há- rom ízben, a mikor visszafordult, nem látott semmit, a csend háboríttatlan volt és Valjean János kissé meg
nyugodva folytatta útját Egyszerre, egy bizonyos pilla
natban, mikor visszafordult, úgy tűnt fel neki, mintha az utczában, melyen végigjött, messze a sötétségben va
lamit mozogni látna.
Inkább rohanva, semmint lépdelve folytatta útját, remélve, hogy talál valami oldalutczát, melyen át el
menekülhet és újra nyomot vesztet üldözőivel.
Egy falhoz ért.
E fal azonban nem tette lehetetlenné a továbbhala
dást; szegélyezése volt egy kereszíutczának, melybe az.
a melyen Valjean János végigjött, beletorkollott.
Üjra határoznia kellett: jobbra menjen-e vagy balra?
jobbra nézett. Az utcza félszerek és pajták között folytatódott és vakon végződött. Egész határozottan ki lehetett venni a zsákutcza végét: nagy fehér fal állt ott.
Balra tekintett. Errefelé az utcza nyitott volt és körülbelül kétszáz lépésnyire egy másik utcza nyílt be
léje. Erre kellett menekülnie.
Abban a piiíanatban, a mikor Valjean János balra akart fordulni, hogy elérhesse az utczát, melyet a két utcza alkotott és a mely felé indulni akart, egy fekete, szoborszerüen mozdulatlanul álló alakot pillantott meg.
Egy ember volt, a kit nyilván őrnek állítottak oda és a ki az utat elzárva várakozott.
Valjean János visszahúzódott.
Az a hely, a hol Valjean János ekkor volt, a Saint- Antoine külváros és a La Rápée között, egyike Páris ama részeinek, melyeket az újabb építkezések teljesen átalakítottak, — némelyek szerint elcsúfítottak, mások szerint megszépítettek. Az ültetvényes kertek, a faraktá
rak és a régi épületek eltűntek. Most nagy, új utczák vannak ott, arénák, czirkuszok, hippodromok, vasúti pályaudvarok, továbbá egy börtön is áll ott; a Mazas.
A haladás, a mint láthatjuk, gondoskodott a fenyíté
keiről is.
Egy félszázad előtt az a népies köznyelv, mely csupa hagyományból tevődik össze és a mely mai sül Négy nemzet-nek nevezi az Inštitút-1, Feydeau-nak a Víg operát, azt a helyet, a hol Valjean János állott, a Kis-Picpus-nak hívta. A Saint-Jacques-, a párisi kapu, az őrmester-vám, a Porcherons, a Galiote, a Célestins, a Capucins, a Mail, a Bourbe, a krakói fa, a Kis-Lengyel- ország, a Kis-Picpus — megannyi a régi Párisból való név, mely ott úszik az újnak a felszínén. A nép emléke lebeg a múlt e törmelékei felett.
A Kis-Picpus, mely egyébként valójában sohasem létezett és mindig csak vázlata volt egy városrésznek, majdnem valami spanyol város kolostorias színét tűn
tette fel. Az utak csak tökéletlenül voltak kikövezve, az utczák csak töredékesen voltak kiépítve. Kivéve