Cosette lehajtotta a fejét és felvett egy üres vedret, mely a tűzhely mellett állott.
A veder nagyobb volt, mint ő, úgy hogy a gyer
mek kényelmesen beleülhetett volna.
Thénardierné visszament a tűzhelyhez és egy fa
kanállal megizlelte, a mi a fazékban főtt, miközben egyre dörmögött:
— Van a forrásban. Nem lesz rossz. De azt hiszem jobb lett volna, ha a foghagymát külön hagyom.
Aztán turkálni kezdett egy fiókban, melyben réz
pénz, borsó és hagyma volt.
— Ne, te béka, — mondá Cosettenek, — visszajö- vet hozz egy kenyeret a péktől. Itt van tizenöt sous.
Cosette kötényén oldalt egy kis zseb volt. Szó nél
kül elvette a pénzt és a zsebbe csúsztatta.
Azután mozdulatlanul állott, kezében a vederrel és maga előtt a nyitott ajtóval. Ügy látszott, mintha várná, hogy valaki segítségére jöjjön.
— Takarodj már! — kiáltott reá Thénardierné.
Cosette kiment. Az ajtó becsukódott utána.
IV.
Egy bábu.
A vásáros sátorok sora, mely a templomnál kezdő
dött, mint már említettük, egész Thénardierék korcsmá
jáig terjedt. Minthogy már közel volt az idő, mikor a pol
gárok az éjféli misére fognak menni, e sátorok dúsan ki voltak világítva papirgömbökben égő gyertyákkal, a mi, mint a hogy a montfermeili tanító mondta, a ki e pilla
natban ott mutatkozott Thénardieréknél „mágikus benyo
mást tett“. Cserében az égen nem látszott egy csillag se.
A legvégső sátor, mely éppen Thénardierék ajtajá
val állott szemben, játékos bolt volt és csillogott min
denféle üveg- és bádogholmitól. Az első sorban középen a kereskedő fehér kendőkön egy két láb magas óriási bábut helyezett el, mely rózsaszín crépebe volt öltöz
tetve, fején aranykalászokat hordott és a melynek igazi haja és zománczos szeme volt. E csoda egész napon át
ki volt téve a tíz évnél fiatalabb nézők bámulatának, a nélkül, hogy egyetlen anya is akadt volna Montfer- meilben, a ki elég gazdag^ vagy pazar lett volna, hogy megvegye gyermekének. Éponine és Azelma egész órá
kat töltöttek előtte és maga Cosette is, igaz, hogy csak lopva, reá mert tekinteni.
A mikor Cosette a vederrel a kezében kilépett, minden nyomorúsága és levertsége mellett is nem áll
hatta meg, hogy rá ne vesse tekintetét a csodás bábura, a hölgyre, a hogy ő nevezte. A szegény gyermek megkö- vüften maradt állva. Eleddig még nem látta közelről e bábut. Az egész bolt palotának tűnt fel előtte; e bábú nem volt bábu, hanem látomány. Az öröm, a fény, a gazdagság, a boldogság volt az, a mi ott valami mese
beli sugárzásban látszott e szerencsétlen kis teremtés előtt, a ki oly mélyen el volt merülve a gyászos és hi
deg nyomorban. Cosette a gyermekkor együgyű és szo
morú okosságával mérlegelte a tátongó űrt, mely elvá
lasztja a bábutól. Azt mondta, hogy királynőnek vagy legalább is herczegnőnek kell lenni, hogy az embernek ilyen „valami“-je lehessen. Elnézte e szép rózsaszínű ruhát, e szépen elrendezett hajat és azt gondolta magá
ban: Mily boldog lehet e bábu! Szemei nem bírtak elsza
kadni e mesés sátortól. Minél tovább nézte, szeme annál jobban káprázott. Mintha a paradicsomot látná. A nagy bábu mögött mások is voltak, melyek tündéreknek és földöntúli szellemeknek látszottak előtte. A kereskedő, a ki a sátor hátuljában járt-kelt, kissé a menn37beli atya hatását tette reá.
E bálványozásban mindent feledett, még a paran
csot is, melylyel elküldték. Egyszerre Thénardierné durva hangja eszébe juttatta a valóságot: — Mi az, te rongy, még most se mentél el? Várj csak, majd mind
járt odamegyek! Szeretném tudni, mit állsz ott! Nézze rneg az ember a kis szörnyeteget!
Thénardierné kitekintett volt az utczára és megpil
lantotta, a hogy Cosette elragadtatva bámúlt.
Cosette elszaladt a vederrel és olyan nagyokat lé
pett, a mekkorákat csak tudott.
HUGÓ VICTOR
á V.
A kis leány teljesen egyedül.
Minthogy a Thénardier-íogadó a falunak abban a részében állott, mely a templom mellett terült el, Co- settenek a Chelles felé eső erdei forrásból kellett hoznia a vizet.
Nem nézett már egy boltos kirakatára se. A meddig a Pék-utczában és a templom környékén haladt, a kivi
lágított boltok megvilágították az utat, de csakhamar el
tűnt az utolsó sátor is. A szegény gyermek sötétben lelte magát. Csakhogy abban az arányban, a hogy nőtt benne valami felindulás, mind erősebben lóbálta a vedret. Ez neszt csinált és a csörgéstől nem érezte annyira a ma
gányosságot.
Minél tovább ment, annál sűrűbb lett a sötétség.
Egy lélek se volt már az utczákon. Mindazonáltal talál
kozott egy asszonynyal, a ki, mikor elment mellette, utána nézett és mozdulatlanul maradva dörmögte ajkai között: — Vájjon hova megy ez a gyermek? Talán va
lami gonosz lélek. — Aztán az asszony ráismert Co- settere. — No, nézd, — mondá, — hiszen a Pacsirta.
Cosette végigment a kanyargós és néptelen utczák tömkelegén, melylyel Montíermeil faluja Chelles felé végződik. A meddig házak vagy akár csak falak is sze
gélyezték az utat, elég bátran lépegetett. Helylyel-köz- zel az abiakdeszka valamely végén egy-egy gyertyasugár szűrődött ki, ez világosságot és életet jelentett, ott em
berek voltak és ez megnyugtatta. Hovatovább azonban, minél messzebb jutott, lépése mintegy gépiesen lassúbbá vált. Mikor elért az utolsó ház szögletéig, Cosette meg
állt. Tovább menni, mint a hol az utolsó sátor állt, ne
héz volt; tovább menni, mint a hol az utolsó ház volt, lehetetlennek tűnt fel. Cosette letette a vedret a földre, kezét a hajába fúrta és lassan vakarni kezdte a fejét, — jellemző mozdulata a megrémült és habozó gyermekek
nek. Immár nem Montfermeilben volt, hanem a mezőn.
Előtte a fekete és puszta űr. Kétségbeesve nézett e sö
tétségbe, melyben már nincš senki, melyben állatok
kó-szálnak, sőt talán kísértetek is. Merően nézett és hal
lotta az állatokat, melyek a fűben járnak és tisztán látta a kísérteteket, melyek a fák lombjai között imbo- lyogtak. Ekkor felkapta a vedret, a félelem bátorrá tette:
— Eh! — mondá, — azt fogom mondani, hogy nem volt víz! — És elszántan visszafordult Montfermeilbe.
Alig haladt száz lépést, újra megállt és ismét va
karni kezdte a fejét. Most Thénardierné tűnt föl előtte, az utálatos Thénardierné, hyena-szájávai és lobogó ha
raggal a szemében. A gyermek síró tekintetet vetett előre és hátra. Mit csináljon? Mihez fogjon? Hova menjen? Előtte Thénardierné képe, mögötte az éj és az erdő kisértete. Thénardierné volt, a ki elől meghátrált.
Újra a forrás felé indult és szaladni kezdett. Futva for
dult ki a faluból, futva lépett be az erdőbe és nem nézett, nem hallgatott semmire. A futást csak akkor hagyta abba, mikor lélegzete kifogyott, de a menésben ekkor se állt meg. Elbódúlva haladt előre.
A mellett, hogy futott, egyre sírni szeretett volna.
Az erdő éjszakai rezgése egészen körülfogta. Már nem gondolkodott, nem látott. A végtelen éj állt szem
ben ezzel a kis lénynyel. Egyfelől a mérhetetlen árnyék, másfelől egy parány.
Az erdőszéltől a forrásig csak hét-nyolcz percznyi volt az út. Cosette ismerte az utat, minthogy nappal gyakran járt rajta. Különös dolog, nem tévedt el. Homá
lyosan valami ösztönmaradék vezette. Azonban nem né
zett se jobbra, se balra, mert félt, hogy az ágak és a bokrok között látni talál valamit. Így érkezett el a for
ráshoz.
Szűk és természetes vájulat volt, melyet a víz mo
sott magának az agyagos talajban, mintegy két láb mély és moha, magas fű, meg néhány nagy kő szegé
lyezte. Csendesen csergedező kis patak eredt belőle.
Cosette még annyi időt se engedett magának, hogy lélgzetet vegyen. Nagyon sötét volt, de ő már annyiszor járt ide, hogy el tudott igazodni. Balkezével megkeresett a homályban egy fiatal tölgyet, mely a for
rás fölé hajolt és a melybe rendszerint meg szokott ka
paszkodni, reátalált egy ágra, belefogódzott, lehajolt és