galmai valósággal lázba ejtették és mindezek a gondo
latok össze-vissza ütődtek az agyában.
Odament Cosettehez. A kis leány aludt.
Vili.
A rejtély növekedik.
A gyermek egy kőre hajtotta a fejét és elaludt.
Valjean János leült melléje és elkezdte nézni. Las- san-lassan, a hogy elnézte, lecsendesedett és vissza
nyerte szabad gondolkozási képességét.
Tisztán látta az igazságot, mely ezentúl életének az alapvonása lesz, hogy a meddig a kis leány giellette marad, csak miatta lesz szüksége bármire is és csak miatta fog félni. Maga még azt se érezte, hogy nagyon fázik, merthogy levetette és a kis leányra adta a kabátját.
A merengésen át azonban, a melybe belesülyedt, egy idő óta sajátságos neszt hallott. Olyan volt, mintha csöngettyfit ráztak volna. A nesz a kertből jött. Gyön
gén bár, de tisztán hallatszott. Ahhoz a csilingelőshez hasonlított, melyet éjszaka a legelésző nyájak kolompja hallat.
Valjean János hátranézett a neszre.
Körülnézett és látta, hogy valaki van a kertben.
Egy emberformájú alak járt a dinnye-ágy harang
jai között, meg-megállva, lehajolva, majd fölemelkedve, szabályos mozdulatokkal, mintha húzna vagy tekergetne valamit a földön. Ez az alak sántítani látszott.
Valjean János megreszketett, azzal a folytonos ré
mülettel, mely a szerencsétlen emberek sajátja. Minden
ben ellenséget látnak és minden gyanús nekik. Félnek a nappaltól, mert megláthatják, — és félnek az éjszakától, mert akkor meglephetik őket. Az imént az borzongatta meg, hogy a kert puszta volt, most azért remegett, mert volt benne valaki.
A képzelődés rettenetéiből visszaesett a valóság rettenetébe. Azt mondta magában, hogy Javert és a rendőrkopók talán el se mentek, de minden bizonynyal hagytak valakit őrségül az utczán és ha ez az ember megpillantja őt a kertben, lármát csap és kiszolgáltatja.
Gyöngéden karjaiba fogta Cosette-et és egy halom, a használatból kikopott bútor mögé vitte, a félszer leg
rejtettebb zugába. Cosette meg se moczczant.
Innen figyelte a dinnyék között járkáló embert. A legkülönösebb az volt, hogy ez ember minden mozdu
latát csengetyűszó kísérte. Ha közeledett, a csengetyű is közelebbről hallatszott; ha távolodott, a csengetyűszó is távolodott; ha valami hirtelen mozdulatot tett, csilin- gelés követte e mozdulatot; ha megállt, a csengetés is megszűnt. Nyilvánvaló volt, hogy a csengetyű erre az emberre volt akasztva; de hát mit jelentett ez? Ki volt ez az ember, a kire csengőt akasztottak, mint valami kosra vagy ökörre?
Miközben e gondolatok jártak az elméjében, meg
érintette Cosette kezeit. Jéghidegek voltak.
— Édes Istenem! — mondá magában.
Halk hangon szólott:
— Cosette!
A kis leány nem nyitotta ki a szemét.
Valjean János megrázta.
Nem ébredt fel.
— Meghalt volna! — mondá magában és egész testében remegve fölegyenesedett.
A legszörnyübb gondolatok czikáztak össze-vissza az elméjében. Vannak pillanatok, mikor a rémítő felte
vések mint furia-sereg rohannak meg bennünket és át
törik agyvelönk rekeszeit. Ha azokról van szó, a kiket szeretünk, okosságunk kigondol minden őrültséget. Val
jean Jánosnak eszébe jutott, hogy az alvás hideg éjszaka a szabadban halált okozhat.
Cosette sápadtan és mozdulatlanul feküdt lábai előtt a földön.
Valjean János hallgatózott, hogy lélegzik-e? Léleg
zett, de’ oly lélegzetvétellel, mely gyöngének és kialvó- félben levőnek tűnt föl előtte.
Hogy melegítse fel? Miként ébressze fel? Minden más gondolat tovaszállt elméjéből. Magánkívül rohant ki a romok közül.
Cosettenek egy negyedórán belül okvetetlentil tűz mellett és ágyban kellett lennie.
HUGÓ VICTOR
180
IX.
A cseng etg&s ember.
Valjean János egyenesen az ember felé tartott, a kit a kertben megpillantott. A pénztekercset, melyet mellény
zsebében hordott, a kezébe vette.
Az ember lehajtott fejjel állt és nem látta közeledni.
Valjean János néhány ugrással mellette termett.
Hangos kiáltással szólította meg: *
— Száz franc!
Az ember felriadt és felnézett.
— Száz francot adok, — szólalt meg újra Valjean János, — ha ma éjszakára menhelyet ad.
A hold teljes világossággal árasztotta el Valjean Já
nos rémült arczát.
— Nini, ön az, Madeleine apó! — mondá az ember.
E név, ezen a hangon, ebben az éjjeli órában, ez ismeretlen helyen, ennek az ismeretlen embernek az ajká
ról visszatántorítotía Valjean Jánost.
Mindenre el volt készülve, csak erre nem. A ki így szólította, görnyedt és sántító aggastyán volt, körülbelül olyan gúnyában, mint valami paraszt; bal térdén bőr
szíjat hordott, melyen egy meglehetős nagy csengetyű lógott. Arczát nem lehetett kivenni az árnyékban.
Az aggastyán levette a sapkáját és remegő hangon folytatta:
— Hatalmas Isten! Hogy’ kerül ön ide, Madeleine apó? Hol jött be? Jézusom! bizonyosan az égbői poty- tyant le! Nem is lehet másként. Ha ön valaha lepoty- tyan, hát onnan pottyan. És micsoda ruhában van! Nincs se nyakkendője, se kalapja, se kabátja! Tudja, hogy ha valaki látja, a ki nem ismeri, megijed öntől? Kabát nél
kül! Istenem uram! Hát most már a szentek is megbo
londulnak? De hát hogyan jutott ide be?
Mind e kérdések gyorsan és feleletet nem várva követték egymást. Az öreg falusiasán öblös hangon be
szélt, melyben nem volt semmi nyugtalanító. Beszédéből az ámulás és a naiv jólelkűség szólt.
— Kicsoda ön? És micsoda ház ez? — kérdé Vak jean János.
— Ejnye, az áldóját, ez már mégis sok! — kiáltott fel az öreg. — Én vagyok az, a kit ön ide beszerzett és-
ez a ház az, a hová beszerzett. Nem ismer meg?
— Nem, — mondá Valjean János. — És ön honnan ismer engem?
— ön megmentette az életemet, — mondá az öreg.
Megfordult, egy holdsugár reávilágított az arczára és Valjean János megismerte az öreg Fauchelevent-t.
— Ah! ön az? — mondá Valjean János. — Igen.
Most már megismerem.
— Hála Istennek! — felelt az öreg kissé neheztelő hangon.
— És mit miivel itt? — kérdé tovább Valjean János.
— Mit! Hát betakarom a dinnyéket.
Az öreg Fauchelevent csakugyan szalmaíonatot tartott a kezében, és mikor Valjean János megszólította, éppen a dinnyeágy takargatásával foglalkozott. A mióta a kertben volt, már egész sereg ilyen köteget rakott le.
Ez a művelet okozta, hogy oly sajátságos mozdulatokat tett, a milyeneket Valjean János a félszerből megfigyelt
Fauchelevent folytatta a beszédet:
— Gondoltam magamban: holdvilág van, fagyni fog. Hát ha letakarnám a dinnyéket? És — tette hozzá, hangos nevetéssel nézve Valjean Jánosra — önnek is el
kelt* volna, hogy betakarózzék! Hanem hát hogy* ke
rült ide?
Valjean János látva, hogy ez az ember, legalább a Madeleine néven, ismeri, most már csak nagy vigyáza
tossággal haladt előre. Aprólékosan kérdezősködött. Kü
lönös dolog: a szerepek fölcserélődtek, ö , a betolakodó vallatott.
— Minek ez a csengetyű a térdén?
— Ez? — felelt Fauchelevent. — Arra való, hogy kikerüljenek.
— Micsoda? Hogy kikerüljék?
Az öreg Fauchelevent leírhatatlan kifejezéssel ka
csintott.