Kosztolányi töprengett el egyszer nyilvánosan, hány magyar szót szorít ki a használatból a meggondolatlanul, henyén odavetett fan-tasztikus. „Az idegen szó mellett – írja – több magyar szó van, amely a fogalom finomabb, közelibb árnyalatait jelzi. Aki például a fantasz-tikus magyar megfelelőjét keresi, az egész bőségszarut talál maga előtt.
Ebből kell kiválogatnia azt, amelyikre éppen szüksége van. A fantasz-tikus-t nálunk mindenre alkalmazzák. Jókai fantasztikus költészete tehát: fellegjáró, de Poe Edgar költészete, mely szintén fantasztikus, már nem fellegjáró, hanem lidérces, kíséreties. Hoffmann Amadé fantasztikus költészete: boszorkányos, kísérteties, Swift Jonatán fan-tasztikus gúnyja: elképesztő, hátborzongató, döbbenetes. Egy fan-tasztikus kínai szertartás: mesebeli. A fanfan-tasztikus kelet: délibábos, szegényes, regeszerű. Hogy mi a fantasztikus szépség? Talán: kápráza-tos, varázsos, elbűvölő, tündökletes, vagy csak csodálatos. Az a hölgy, aki barátnője izléstelen ruháját fantasztikus-nak nevezi, azt gondolja, hogy ez a ruha: képtelen, lehetetlen, otromba, silány, gyatra. Ha valaki egy váratlan, de nem kellemetlen hírre fölkiált, hogy fantaszti-kus, nyilván csak azt érzi, hogy: hihetetlen, vagy pestiesen szólva:
óriási. A fantasztikus ravaszság tetszés szerint: agyafúrt, körmönfont, vagy csavaros ravaszság. Egy fantasztikus színpadi bonyodalom esetleg:
tótágastálló, esetleg: badar. A fantasztikus néha: megrökönyítő is lehet, néha: hökkentő, néha: örvendetes is. Egy fantasztikusan buta ember: bődületesen vagy egetverően buta. A pénzhiány fantasztikus,
tehát rémítő, sőt rémisztő. Amint látjuk, állítólagos szegénységünk mögött voltaképp gazdagság van.”
Több mint hatvan éve hozta szóba Kosztolányi ezt a nyelvi nyava-lyánkat, de a fantasztikusnak és egyéb henye szavaknak ez a „fantasz-tikus” burjánzása azóta is éppúgy szegényíti élő és írott beszédünket.
Nemcsak az idegen eredetű divatszavaké. Az sem jobb, ha például a múltban, a múlt időkben, valamikor, valaha, annak idején, ennek előtte, ezelőtt, előzőleg, eddigelé és társaik rovására, és persze az ezek által kifejezhető értelmi-érzelmi-hangulati árnyalatok vesztére is.
Hát nem „fantasztikus”, hogy egy „korábban” minden ízében eleven nyelv így elsatnyulhat, elrenyhülhet? Miért nem „rendelke-zik” többé régi kifejező erejével? Miért nem képes „biztosítani”
többé egymás igazi megértését? Miért?
Rontásunkra ott van mindjárt az a szózuhatag, amely naponta zúdul ránk a különféle égi és földi „kommunikációs csatornákon”
át. Emiatt már eleve csak félig tartjuk nyitva a fülünket, hadd suhanjon el mellette a sok fölösleges szöveg. De ez sem igen ment meg tőle, hogy ami mégis behatol a fülünkön, azt ne kelljen lega-lább odabent osztályoznunk, selejteznünk. Kialakul bennünk, úgy látszik, az ösztönös önvédelem elhárító mechanizmusa, egy „belső nagyothallás”, amely közömbössé tesz a szóbeli ingerek legtöbbje iránt: nem enged csak úgy ránk szabadulni bárminő „csatornatölte-léket”. Mintha valami szűrőrétegféle működnék a fejünkben, ame-lyen elakad a semmitmondó gondolatok, az olcsó közhelyek, a hordalékszavak jó része. Tudatunk felületéig talán még eljut, de mélyebb figyelmünkön már kívül reked. Mégsem tűnik el nyomta-lanul: fokozatosan felhalmozódik, s amikor mi kezdünk el szólni vagy írni, mit ad Isten, már nekünk is ez a nyelvi selejt szalad a legkönnyebben a szánkra, tolul tollat forgató vagy billentyűt billeg-tető ujjunk hegyére. Ezt nem kell ugyanis szavanként összeszed-nünk, kínosan keresgélnünk és egybefűzögetnünk: ez ott vár készen, valahányszor úgy akarunk közölni valamit, hogy ne közöljünk vele valójában semmit.
Csakhogy akinek magvas mondanivalója van, azt nem csábítja az üres szócséplés. Azt épp az izgatja, hogyan tudná elhessegetni a magukat könnyedén kellető, olcsó szavakat, s megtalálni az igaziakat.
Akit ez nem izgat, az ne menjen költőnek, írónak. Ez a pálya csak annak való, aki kész mindig újra megkínlódni vele, hogy egy-egy mondatát vagy verssorát tökéletessé tegye, s képtelen megnyugodni, míg rá nem lel az ehhez szükséges, még hiányzó szóra, kifejezésre.
A nyelvészek passzív és aktív nyelvtudásról beszélnek. Az előbbi – amellyel másokat értünk meg – sokkalta fejlettebb, gazdagabb, mint az utóbbi, amellyel önmagunkat igyekszünk kifejezni, megér-tetni. De a határok eltolhatók! Az aktív nyelvtudás bővíthető, dúsít-ható. Karácsony Sándor egyik magyartanári módszere volt például, hogy kijegyeztette diákjaival egy-egy klasszikus magyar prózai műből mindazokat a szavakat, kifejezéseket, amelyeket ismertek ugyan, de még soha nem használtak. Az aktív és a passzív nyelvtu-dás határának ez a tudatosítása már maga is igen gyümölcsöző lehet.
De az a kitartó szókóstolgatás is, amelyben annak van része, aki ilyen feszült figyelemmel böngészi végig, mondjuk, Kosztolányi Aranysárkányát. Bár süvölvény íróként akár önmagából is meríthet ez a valaki egy kis agytornával, ha nem restell mindennap elvégezni néhány nyelvi gyakorlatot. Összeírja például, hogy mást ne mond-jak, az emberi testrészek, testtájak nevéből képezhető igéket, a meg-búboltól az orrolon, szájalon, fülelen, nyakalon-nyakazon, vállalon át a tenyerelig és a talpalig. Vagy begyűjti azokat a pejoratív értelmű mellékneveket – a butától és a csúnyától az undorítóig –, amelyek-nek az első szótagjában u hangot talál. Aztán, teszem azt, az lc, nc, rc, lcs, ncs, rcs végzetű szavakat keresi. Vagy a dupla mássalhangzós igéket, a böffenttől a röffenig, a csökkentől a zökkenig. Olyan alliterá-ciós szókapcsolatokkal is elszórakozhat néha, mint a sündörgő sün-disznó, goromba gorilla, bogaras bognár, kapatos kapitány, parádés paraszt, muzsikás muzsik, rokkant rockzenész, szívtelen színész, komor komédiás, hórihorgas horgász, harapós harangozó, tengődő tengerész, sziporkázó szipirtyó, gondatlan gondolás, szemtelen szeme-tes, szerelmes szerzetes – és így tovább a végtelenségig.
Az ilyen gyermeteg agytorna-gyakorlatoktól senki se várja persze, hogy íróvá izmosodik általuk. De renyhe agyát mindenképpen mozgékonyabbá teheti, s ezzel hozzájuthat anyanyelvének sok rej-tett kincséhez. Nem hivalkodás, nem sziporkázás végett – csupán azért, hogy mindig, mindenütt a legodavalóbb szóval élhessen.
Ahogy az öreg Arany János tanácsolta ifjú költőtársainak: „Jó költők-tül azt tanultam / S adom intésül neked: / Sohse fáradj sok cifrával / Elborítni éneked! // Szólj erővel, és nevezd meg / Ön-nevén a gyerme-ket; / Szólj gyöngéden, hol az illik, – / S ne keríts nagy feneket. //
Olykor egy-két szó is jobban / Helyre üti a szeget, / Mint az olyan, ki beléhord / Földet, poklot és eget, / S ordít, amíg elreked.” (Intés)
Tegyük hozzá: ennél a mértéktartásra intő Arany Jánosnál nin-csen kincsesebb költőnk, ha csupán azt számoljuk is össze, hány magyar szót használ, hányféle értelemben. Ahogy Jókainál sincsen kincsesebb írónk. De egyiküket sem csak ez teszi óriássá. Hiszen Mikszáth sem kisebb művésze a szónak, ha korra sallangtalan köz-nyelvén adja is elő legtöbb történetét, s Pilinszkyt is még csak meg-nőtteti puritán nyelve, konok szűkszavúsága. Az irodalmi érték, a halhatatlan szépség nem ezen múlik. De akkor is sokat számít, hogy ura-e a nyelvnek az író, hű sáfára-e kifogyhatatlan kincseinek?