Ha már egyszer beszéd, jobb, ha élőben, szabadon mondjuk el. De hát ez nem mindig megy. Írásban könnyebb tömörítenünk: kevés szóval többet mondanunk. Többet – és talán szebben is, csiszoltab-ban, szellemesebben. Bár embere válogatja. Megesik – elvétve –, hogy olyan mestere akad az élőszónak, aki írásban sem képes felül-múlni önmagát. És megesik – de hányszor! –, hogy minden mon-data sántít valakinek, veti vagy nem veti papírra.
De tegyük fel, hogy nekünk érdemes megrágnunk és írásba men-tenünk mondandónkat, mert felolvasónak sem lévén csapnivalóak, szavaink eljuthatnak mások tudatáig.
Ősi szabály, hogy kezdjük szívhez szólóan a beszédet. Ez a valaha oly sokat emlegetett captatio benevolentiae: a jóindulat megnyerése.
Már a megszólítás sem mindegy, hogyan hangzik. Vannak alkal-mak, amikor kötelező a „Mélyen tisztelt ünneplő közönség”, a
„Kedves hallgatóim”, vagy más efféle sémák használata. Serdülők-nek tartott író-olvasó találkozón a számukra még szokatlan
„Höl-gyeim és uraim”-tól is felderülhetnek az arcok. Idősebbekből álló hallgatóság viszont alig veszi rossz néven, ha a vele nagyjából egyí-vású előadó netán azzal kezdi: „Kedves fiatal barátaim!” Egy finnor-szági irodalmi tanácskozás vegyes korú résztvevői is hálásan fogad-ták – húszévestől mintegy hetvenévesig –, amikor így bátorkodtam megszólítani őket: „Rakkaat tytöt ja pojat!” (Kedves lányok és fiúk!) Ehhez azonban a mukkulai tábor nagy előadósátrának a hangulata kellett, egy helsinki díszteremben aligha tapsoltak volna meg ilyen lelkesen.
Érmindszenten meg a mindenévi Ady-zarándoklat résztvevőinek az Ady-ház udvarán tartott ünnepségén kellett egyszer – igen hűvös, szeles novemberi napon – utolsóként felszólalnom. Szinte magától adódott, hogy így toldjam meg a vacogva is kitartó tisztelt ünneplő közönség megszólítását: „Kedves didergő zarándokok!”
Bohóckodni nem érdemes. De a helyzethez illő szelíd humor többnyire kifizetődik.
Jól hatnak a témába találó hasonlatok, metaforák is, hiszen magyar nyelvünkben még keletről hozott s ma is élő hagyomány kedvez a szemléletes képeknek. Nemrégiben például egy művelődé-si tanácskozásra készültem. Örvendetes módon olyanok sem maradtak ki a meghívottak közül, akik – magamat idézem – „hosszú évek óta inkább a nyelvüket öltögették egymásra, mintsem a kezüket nyújtották volna, ha nem is baráti, de legalább szövetségesi kézfogásra”.
Ennek tudatában döntöttem amellett: elsütöm a zseniálisan erede-tinek aligha mondható hasonlatot a magyar művelődés már amúgyis elég rozoga szekeréről, mondván: ne hagyjuk azt a szétesésig ide-oda ráncigálni. Érdemleges hatást persze csak a folytatástól reméltem: „S ne hagyjuk ezt a rozoga szekeret egykerekűvé silányítani se, fusson csak több keréken, testvéri kergetődzésben. Ahogy a közismert találós kérdés oly szépen kifejezi: «Négy testvér egymást kergeti, de soha el nem érhe-ti.»”
Tudtam, hogy erre már sokan felütik a fejüket, hegyezni kezdik a fülüket. Érdemes hát tovább fűznöm: „Ahogy elnézem, itt is vagyunk legalább négy kerékre valónyian, hogy egymást kergessük, de Isten ments, hogy el is érjük. Mi csak kergetőddzünk. A szekér meg fusson.”
Idáig még „működött” a kép. Nem kellett ezerszeresen elkopta-tott szavakkal védenem a pluralizmust, a kölcsönös türelmet, stb.
Indulatok nélkül – s ellenindulatok keltése nélkül – mondhattam ki: lehetnek közös céljaink, s ha nemcsak hazug frázis a szánkon a
„másság tisztelete”, nem muszáj megfojtanunk egymást egy kanál vízben.
De merre fusson az a négykerekű szekér? Némi fejtörés után így folytattam a leírt szöveget: „Bevallom, nekem semmi kedvem sincsen iránymutató és iránytartó ostoros embereket, poraikból főnixmadárként megéledő Révai Józsi és Aczél Gyuri bácsikat álmodni vissza parádésko-csisnak a bakra. Búcsúzom inkább ettől az egész szekérhasonlattól, amely itt kezd el igazán sántítani, hogy ne mondjam: zötyögni, hiszen mechanikus szerkezetet idéz, nem pedig élő szervezetet. Holott a magyar művelődés vagy elevenen él és szerveződik, vagy megette a fene az egészet.” S akkor már azt is megkérdeztem: „Van-e, lesz-e olyan művelődésünk, amely képes elegendő kohéziót adni – legyünk bármi-lyen sokfélék – ennek a minket válogatás nélkül befogadó magyar anyanyelvi, illetve kulturális közösségnek?”
Nem volt nehéz kiszámítanom: erre a kohézióra jó néhányan felszisszennek majd, főleg olyanok, akik már a győztes globalizáció s a földkerekség minden zugát meghódító internet víziójánál tarta-nak.
Kutyaharapást szőrivel. Ekkor dobtam be azt a már régebben kiválasztott Tamás Gáspár Miklós idézetet, amely a liberális eszme-rendszeren belül vélte túlzottnak a nemzeti önérzettel kapcsolatos aggodalmakat, mondván: „... az alvállalkozóknak gebinbe kiadott kormány felett a honpolgárnak nincs hatalma. Ezt a tekintélyt nagyobb önbizalmú nemzeti érzés nélkül lehetetlen visszaszerezni.” Sőt, jónak láttam mindjárt meg is védeni TGM-et. „Ő ettől a felismeréstől még nyilván nem lett Meciar- vagy Funar-szimpatizáns, hogy hazai neve-ket ne is említsek.”
Ez volt az a pillanat, amikor – az eddigiekre alapozva – újabb hasonlatot szőhettem bele a készülő beszéd szövegébe, legfőbb mondandón szellemében: „TGM – mint hallottuk – nem mondta ki a bűvös szót: kohézió. De mi másról beszélt, ha nem arról, hogy ha házat akar építeni valaki, ahhoz nem elég a tégla – az egymástól
füg-getlenül ide-oda rakosgatható sok kis szabad tégla –. Malter is kell közé? Kötőanyag nélkül nem áll meg a lábán se ház, se haza.”
Joggal gondoltam: ez hatni fog. A kohézió elvont fogalmával egymagában kevésre mennék. De a malter a beszéd elhangzásakor bizonyára olyan bárki által könnyen elfogadható metaforává lénye-gül át, amely segít majd közös gondolatkörbe vonni a tanácskozás résztvevőit.
Így is történt. A kialakuló vita – más felszólalók jóvoltából is – arrafelé tendált: kell a kötőanyag. Természetesen magam is errefelé tendáltam hozzászólásom további folyamán, hogy végtére ezzel fejezzem be szándékosan igen szelídre fogott szavaimat: „Keressük az egyetértésnek, az egyetakarásnak legalább a minimumát. Olyan magyar művelődés szolgálatát, amely összeköt. Amely sok-sok kisebb-na-gyobb közösséget teremt és éltet. Amely nemcsak egyeseket, hanem egy nemzetet gazdagít, emel feljebb. Amely mindnyájunk számára hozzá-férhetővé teszi – ha nem is azonos szinten és fokon – az emberi kultúra örök értékeit, de mindenekelőtt a magunk anyanyelvében erősít meg, a magunk lelkében, hazájában, értékeiben – múltjában és jelenében – tesz otthonossá.
Itt már szó sem volt szekérről, bakról, ostoros emberről, parádés-kocsisról, amiképpen házról, tégláról, malterről sem. De a képek – ki-ki a maga helyén – megtették a magukét. Megint csak bebizo-nyosodott, milyen jó szolgálatot tehet a szemléletes szavakkal meg-mozgatott fantázia, mennyire megkönnyítheti egymás megértését.
Szerencsére sokan rájöttek már erre. Amiképpen Jézus is élt már vele – bátran és bőségesen –a maga idejében.