Minden nyelvnek megvan a maga muzsikája, de kérdés, hogy ezt ki mikor hallja szépnek vagy csúnyának. Egy közeli barátom lengyel felesége például előbb hallotta, mint értette az undorító szót. Felfi-gyelt rá. Milyen szép hangzása van! S mégis milyen komor képpel mondják ki ezek a magyarok! Megnézte a szótárban, s elképedt. Hát ez hogy lehet?
Az ő lengyel füle nem csalt. Csak épp nem tudott vele magyar módra hallani. Nálunk ugyanis ez a szó egyrészt az unalmas, undok, ronda hangulati vonzáskörébe tartozik, másrészt – kissé távolabbról – abba az u-gató kórusba, amelyet számos melléknevünk első (vagy egyetlen) szótagjának u, ú hangja von egy bokorba. Olyanokra gon-dolok, mint a csúf, rút, utálatos; a csúnya és a rusnya; a tunya és a lusta; a sunyi és a sumák; a mulya, a surmó, a suta, a buta és a bugyu-ta; a szutykos és a szurtos; a kurva, a durva és a cudar; a zsugori és a fukar; a szuszimuszi, a tutyimutyi stb. Még egy-két tucatnyit elsorol-hatnék annak bizonyságául, hogy az e körbe tartozó melléknevek
majdnem mind pejoratív – rosszalló – értelműek. Csak kivételesen akad köztük egy-egy semlegesnek mondható kurta vagy puha, s még kivételesebben egy-egy elismerő dús, sudár vagy csudás.
Ne mondjuk, hogy a kivétel erősíti a szabályt. Szabályról ugyan-is szó sincsen. Az ilyen hangulati vonzáskörök határai sohasem zártak, sőt nagyon is lazák. Mégsem állíthatjuk, hogy nem is létez-nek. Gombocz Zoltán klasszikus művének (Jelentéstan,1926) szava-ival: „A nyelv nemcsak a megértésnek, hanem az érzelemkeltésnek is eszköze; a szónak nemcsak képzetfelidéző, hanem hangulatkeltő ereje is van.” Továbbá: „A szóhangulat mindenekelőtt a hangalakhoz kap-csolódhatik: a beszédhangok bizonyos sorának, éppen úgy, mint a zenei hangsornak, lehet bizonyos hangulata, tekintet nélkül a hozzájuk fűző-dő értelemre.”
De hadd mondjam még egyszer: füle válogatja. Maga Gombocz is utal erre: „Egy előkelő jogászunk beszélte, hogy diákkorában Prágán keresztülutazva, bevetődött a cseh nemzeti színházba egy Hamlet-előa-dásra, s a cseh szöveg, amelyből pedig egy szót sem értett (kül. egyes szavak: Kubicka Ophélia, Pocem Hamlet) ellenállhatatlanul komikus hatást tett rá.”
Hogy a magyar fülnek mi szép, mi nem, annak a titkát már sokan boncolgatták. Tudós nyelvészek is (említsük még meg közü-lük legalább Zolnay Bélát és Fónagy Ivánt), de írók is, költők is, Kosztolányi Dezsőtől Erdélyi Józsefig. Abban a legtöbben meg-egyeznek, hogy nyelvünk szavai nem tekinthetők egymástól teljesen független, különálló egységeknek, hangulatukat illetőleg sem. Bizo-nyos hangok, hangcsoportok, többé vagy kevésbé szorosan, de összefűzik őket.
Hogy az ilyen vonzáskörök hogyan jöttek létre az idők folyamán, az éppoly örök titok marad, mint hogy egy-egy szó hangalakjához miért kapcsolódott valaha ilyen vagy olyan értelem. Egynémely törvényszerűség mégis megállapítható. Például az, hogy hangulat-keltő ereje – az egyes szófajon beszédbeli szerepénél fogva – elsősor-ban a minősítő melléknevek, másodsorelsősor-ban az igék hangalakjának van. A főnevekének viszonylag ritkán: csak ha valamiért azok is minősítő jellegűek.
A nehezebben kiejthető, a beszélőtől nagyobb izomerő kifejtést
igénylő hangcsoportok Gombocz szerint könnyebben keltenek – legalábbis a mi fülünkben – diszharmonikus hatást. Tegyük hozzá:
többnyire szintén a szófajoktól függően. Az ocsmány szót például már hangalakja – főleg a csm torlódás – miatt is rosszallónak érez-zük. A becsmérel, a pacsmagol is elég erős negatív hangulatot hordoz.
A kocsma már csaknem semleges, a kucsma pedig egészen az.
Vagy ott van az enyhén lesajnáló köpcös, a rosszalló hepciás, hep-ciáskodik. Ilyen hangulatnak a repcében nyoma sincs. A kapcsában mégis ott bujkál („nem leszek senkinek a lábakapcája”), a kapcabe-tyár összetételben pedig elő is bukkan. A pökhendi és a nyikhaj nyelvdöccentő kh-ja hasonlóképpen hat, akárcsak a szutykos, hetyke, lotyka, pletyka tyk-ja, vagy tán még a bütykösé is. A butykos, fütykös, pityke, potyka viszont teljesen közömbös.
Mielőtt továbbmennénk, jó lesz még tisztáznunk valamit. Kocs-ma, kucsKocs-ma, kapca, pletyka szavaink szláv származékok. A nyikhaj meg alighanem a cigányból jött. Az ilyen kölcsönzések joggal vethe-tők-e össze magyar eredetű szavainkkal?
Azt hiszem, igen. Egy nyelvre az is jellemző lehet, milyen köl-csönszavak terjednek el benne, s ezek hogyan illeszkednek bele – hangalakjukkal is – a már meglévő vonzáskörökbe.
De érdemes még néhány olyan szót felsorolnunk, ahol mással-hangzó-torlódás erősíti a rosszalló hangulatot. A teljesség igénye nélkül: bikfic, cafka, nyafka, rüfke, mafla, zagyva, lagymatag, satnya, kotnyeles, kapzsi, habzsol, lebzsel, tobzódik...
Sajátos hangulatú szópár a tömzsi és a hemzseg. Az mzs torlódás mintha valami zsúfoltságot érzékeltetne. A kámzsában viszont ennek nyoma sincsen.
Érdekes szócsoport az is, ahol valamely egyéb mássalhangzóhoz kapcsolódó h hang teszi nehezebben kimondhatóvá a szót. A pök-hendit és a nyikhajt már említettem. Hozzájuk társítható a göthös, a petyhüdt, de a kushad, keshed, poshad, rothad is, akárcsak a lanyha, lomha, renyhe, s talán még a girhes, korhely, korhol, tarhál, turha, görhe (zsírtalan, sovány kukoricamálé), csürhe is idesorolható. Ellen-példák azonban itt is akadnak. Az enyhe, a dunyha, a konyha ellene mond az eddigi logikának.
Ez mégsem ok arra, hogy becsukjuk a szemünket, a fülünket a
nyilvánvaló analógiák előtt. S ne vegyük észre például azt, hogy a h hang mellett főleg a p és az f, a c és a cs, a gy, az ny és a ty jeleskedik szavaink rosszalló vagy lekicsinylő hangulatának az erősítésében.
Már számos eddigi példa is vallott erről, de szaporítsuk még a szá-mukat. Ilyen a pocsék, a pancser, a pacuha, a pipogya, a pongyola, a piperkőc, a pojáca, a piszlicsár, a pohos, a potya, a pereputty, akárcsak a fanyar, a finnyás, a fonnyad, a fitymál (hogy magát a fitymát és a férfi-női nemiszervek össznépi elnevezéseit már ne is említsem).
Ilyen a totyakos, a kelekótya, a szószátyár, a ramaty, vagy hogy néhány igét is mondjak: a kutyul, a zatyul, a kotyvaszt, a battyog és a sattyog;
a hetyeg és a motyog; a lefetyel és a karattyol.
Folytathatnám még sokáig, de félek, hogy lassan már unalmassá, sőt undorítóvá kezdenek válni ezek a hosszú szó-listák. Búcsúzóul talán még néhány ny-es példát: nyavalyás, nyomorék, nyomorult, nyamvadt, nyámnyila, nyimnyám, nyápic, nyafka, taknyos, csökönyös, szennyes, sanyarú, iszonyú, szörnyű – szembeállítva őket mindjárt a sorból kilógó olyan társaikkal, mint a nyalka, a nyájas, a könnyű vagy a gyönyörű. Mert sose feledjük: az értelem mindig fontosabb azért, mint a hangalak. A költő, az író viszont a puszta rációból nem él meg. Neki anyanyelvének racionálisan össze nem kapcsolható szavai között is érzékelnie kell a vonzásokat, az áthallásokat, a han-gulati összecsengéseket. Különben hogyan is tudná mindig újra kiválasztani azt az egy szót, azt az egyetlenegyet, amely kitörölhetet-lenül, megmásíthatatlanul, örök érvényűen kaphat helyet egy-egy verssorában, vagy akár prózai mondatában?