Camus óta a 20. század divatszavává, – fogalmává lépett elő az abszurd. Lassacskán mintha mindenki rájött volna, milyen képtelen világban élünk, s mennyi képtelenség tölt el minket magunkat is. A modern irodalom úgyszólván ebből él. Még azt is a feje tetejére fordítja, ami látszólag két lábbal áll a földön. Nemcsak érzékeli és mutatja, még vizionálja is az abszurdot.
Camus is vizionált persze, például mikor egy valóságos városra, az algériai Oranra szabadította rá képzeletben a pestisjárványt, vala-mikor századunk derekán. De az ő víziói a valóságos abszurditások pontos leírását, szavakba foglalását szolgálták: az emberiséget fenye-gető újabbkori veszedelmek megbízható diagnózisát. Ködöket kavarni ő sohasem akart. Oszlatni annál inkább.
Már Camus apja is értelmetlenül veszett oda a Marne-nál az első világháború legvéresebb összecsapásában. Tizenegy hónapos csecse-mőként hagyta árván a fiát, aki akkor még semmit sem érthetett
persze ebből a halálból. Míg gyűjteni nem kezdte aztán – idősebb testvéreivel együtt – az apátlanság napi tapasztalatait.
Egy kicsit az anyátlanságét is. Mert anyja védelmét, oltalmát alig érezhette. Ebben a családban mindenki – az özvegy is, a három árva is – az erőszakos, komisz nagyanyának volt alávetve. Camus anyja tűrt és hallgatott. Akkor is hallgatott, mikor a saját gyerekei tagad-ták meg kínjukban. Anyósának kedvenc szórakozása volt ugyanis, hogy mások füle hallatára kérdezgette a gyerekeket, kit szeretnek a legjobban, s azok természetesen nem mondhatták, hogy a mamát, csak azt, hogy a nagymamát. Ennek az anyatagadásnak a szégyene Albert Camus-t éppúgy elkísérte aztán egész életében, mint annak a nem kevésbé fájó emléke, hogy anyja nem szólt egy szót sem.
Némán tűrte a megaláztatást.
Az ilyen élmények is hozzájárulhattak, hogy Camus-ből később, már íróként, szinte kényszeres igazmondó lett. Alkatilag volt képte-len bármiféle mellébeszélésre. „Ne mondják nekünk a halálraítéltről – írta például –, hogy »lerója adósságát a társadalomnak«. Mondjuk azt, hogy «lefejezik».Kicsiségnek tűnik. Mégis van közte különbség.”
Első sikeres regényének, a Közönynek a hősét valóban lefejezték.
Nem azért, mert embert ölt – bár maga sem értette igazán, hogyan keveredett bele ebbe a halállal végződő históriába –, hanem azért nem kegyelmeztek neki, mert nem tudott hamis bűnbánatot hazudni. Ahogy nem sokkal előbb az anyja temetésén sem tudta elsírni magát: egyszerűen nem jöttek könnyek a szemébe. Bírái ezért találták olyan megátalkodottnak, hogy nyugodt lélekkel küldték a guillotine alá. De ami még különösebb: ez őneki magának is nagyobb megnyugvást hozott, mint hogyha visszahazudta volna magát az életbe.
Camusnak másik regényében, A pestisben is az igazság pillanata jön el. Vége minden színjátszásnak, képmutatásnak, köntörfalazás-nak: a halállal naponta szembenézőknek már mit sem számít szó, eszme, emberi akarat, csak a cselekvő irgalom az, aminek még értel-me és hitele marad.
Alapélménye volt Camus-nek ez a halálközelség. Tizenhét éves diákként már súlyos tüdőbajt kapott, vért köpött, s minden esélye megvolt a korai elmúlásra. Ettől fogva sub specie mortis – a halál
jegyében – élt és gondolkodott: olyan megrendüléssel tekintett a múlandó emberi létre, hogy ez az érzés egész írói munkásságát átha-totta. Minden abszurditások legfőbbikét is ebben látta: élnie kell az embernek, holott tudván tudja, mi vár rá. A Közöny megjelenésével szinte egyidőben kiadott híres esszéjében, a Sziszüphosz mítoszában is mindvégig ezen töprengett: miért vállalja az ember ezt a véges életet? Miért görgeti folyvást fölfelé a „sziklát” – élete terhét –, mikor tudván tudja: végtére ő is a mélybe hull?
Másik – még többet vitatott – esszéje, A lázadó ember ugyaneze-ket a kérdéseugyaneze-ket már társadalmi méretekben veti fel. Van-e kiút?
Higgyünk-e benne, hogy a kommunista világtestvériség – vagy bármilyen más utópia – kivezethet a zsákutcából. Ő képtelen volt hinni ebben, mert – az akkori francia értelmiség jó részével ellentét-ben – nem tudott megalkudni a lelkiismeretével, s elfogadni „a szabadság zászlajával fellobogózott rabszolgatáborok” létezését, vagy azt: „A modern szocializmus egy világi jezsuitizmust igyekszik megho-nosítani, eszközzé kíván süllyeszteni minden embert.””
Ő valósággal borzadt attól, hogy bármilyen hatalomnak, mozga-lomnak vagy akár eszmének az eszközévé váljék. Nem volt azonban mindent tagadó nihilista sem. Még hitetlen sem – ha vallásosnak mondható hit nem élt is benne. „Nem szerethetjük az életet anélkül, hogy kétségbe ne essünk miatta” – vallotta. Mégis odáig jutott: „Bol-dognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt”. Bármilyen képtelen az emberi lét, nem értelmetlen. Végig kell küzdeni, lázadni kell, nem-csak a halállal, hanem minden más kényszerűséggel szemben is.
Akkor is, ha nincs remény. Sőt ne is legyen, mert csak lefegyverez.
„Pandora szelencéjéből, ahol csak úgy nyüzsögtek az emberiség nyava-lyái – írta –, a görögök utolsónak vették ki a reményt mint a legréme-sebbet valamennyi közül. Mert a remény, ellentétben azzal, amit hisznek róla, egyet jelent a belenyugvással. S élni épphogy nem bele-nyugvás.”
Más írástudók tollán olcsó paradoxon is lehetne ez. De aki a Közönyt, A pestist, A bukást megírta, az túllépett minden szemfény-vesztő bölcselkedésen. Akár úgy is mondhatnánk: mintát adott, hogyan kell reménytelenül is reménységben élni.
Vagy nem volt ez igazi minta? Csak egy modern mítosz kísérlete?
Hiszen maga Camus sem félt kimondani, hogy az általa teremtett hősök „olyan lények, akik nem ismerik a hazugságot, tehát nem is valóságos emberek. Nem ezen a világon élnek. Nyilván ez lehet az oka, hogy mind a mai napig nem vagyok a megszokott értelemben vett író.
Inkább művész, aki mítoszokat alkot, hű tükrözőit szenvedélyének és gyötrelmeinek.”
A „nem megszokott értelemben vett író” tragikusan korai halála után amerikai nagy pályatársa, Faulkner így foglalta össze a Camus-i képtelenség lényegét: „... azzal töltötte életét, hogy folyton önmagát kérdezte: olyan kérdéseket tett fel magának, amelyekre egyedül Isten ismeri a választ.”