Arany Jánosból – hogy, hogy nem – a későbbi magyar költők atyja lett. Balassiból, Csokonaiból, Petőfiből ilyesféle – őhozzá fogható – atyai személyiség hogyan is válhatott volna? Vörösmartyból sem – ehhez még ő is túl fiatalon halt meg –, Adyról, József Attiláról nem is szólva. Aranyt ellenben evilági életének hatvanöt esztendeje,
hét hónapja és húsz napja már valóban költőapóvá tette, talán olyan verseinek köszönhetően is, mint az Epilogus, A tamburás öregúr vagy Az agg színész (meg koros-kóros voltát szánató néhány szösszenete).
Hiszen ő csakugyan hamar vénült, s ehhez képest tisztes kort ért meg, a magunkfajta kései utódok szemében már-már pátriárkait.
Nem érezzük hát disszonánsnak, ha teszem azt, Rákos Sándor így emlegeti a mi nevünkben is: „órjás szántóvető, mindannyiunk atyja, / ha mit learatott, telt csűrébe rakja”.Nem úgy, mint a nálánál kisebb fiak, akiknek „Aratásunk bére már csak rész a részből, / kizárattunk csonkán a kulcsos egészből.” (Arany ünnepén)
Rész és egész. Csonkaság és teljesség. Miért, hogy ma sincs érvé-nyesebb, biztosabb, hitelesebb mértéke az újabbkori magyar költé-szetnek Arany élete művénél? Ő az, akitől a magyar poézis minden jó papja holtig tanulhat, s mindig valami fontosat, újat. Szavai elkoptathatatlanok, kútja kimeríthetetlen. Holott vergődő ember és esendő költő volt ő is, tele elúszott tervekkel, tele torzókkal, töredé-kekkel. „Mily temérdek munka várt még!... / Mily kevés, amit beválték / Félbe’-szerbe’, / S hány reményem hagyott cserbe’!...” Hitte volna-e, hogy a 20. század utolján így ír majd róla – épp ebben a tőle ellesett versformában – egyik magyar költőutóda: „Arany János aranypénze, / amit nem váltottam rézre, / de megőrzök, / míg a gyönyörtől lúdbőr-zök, // mert mint rokkantat a gyógyvíz, / ő is simogat és őriz / s majd ha voltam, / fölkelt és sétáltat holtan.” (Orbán Ottó: Epilógus)
Amíg Arany élt, nem sajnálta tőle a tömjénfüstöt, sem Gyulai Pál mint jó barátja és mint ügyeletes irodalmi pápa, sem annak számos püspöke, papja, ministránsa. De hogy egy ő korabeli fiatalabb költő-társból ilyen mélyről fakadó lírai vallomás szakadt volna ki? Ha netán olvas is ilyet Arany, vagy hall is, nyilván csak tömjénfüstnek hiszi.
A 23 éves Reviczky Gyulának igen, neki inkább elhitte, hogy őszintén vitatja az ő atyai intelemnek szánt versét – őszikéinek egyi-két – a Kosmopolita költészetet. Hogy még le is sajnálja őt, amiért a létükért küzdő kis népek költészetében nemzetmegtartó erőt szeret-ne látni. Keserű lélekkel olvasta a tisztelettudó hangon megszólalta-tott, de mégiscsak fájdalmas érveket: Bolond Istók mindenütt volt, / Ahol ember szenvedett, / Nagy művész, ki emberek közt / Feledi a nemzetet.” „Nép, nép után küzd a létért, / Eltűnnek a nemzetek. /
Róma megszűnt, csak Horácban / Élnek még az emberek.” „Szép az ének,, szent az ének, / Drága kincs, ha nemzeti. / De a legszebb dal örökké / Általános, emberi.”
Ezt azért nehezen nyelte le. Hát csakugyan mindegy lehet egy költőnek, hogy kihal-e a nemzet, amelyhez verseit írja, kihal-e a nyelv, amelyen műveit megszólaltatja? A maga poétai termésére gondolt, és csak még inkább megkeseredett. Van-e benne bármi, ami az utolsó magyart – úgy, ahogy Rómát Horác versei – majdan túlélheti?
Végső elhallgattatója, tudjuk, mégsem ez lett, hanem egy máig ismeretlen fűzfapoétának levélben elküldött gúnyverse, amellyel az ő költeményét, A tölgyek alattot minősítette művészete árnyfoltjá-nak, lánglisztbe keveredett korpáárnyfoltjá-nak, őt magát pedig fürge pillan-góból visszavedlett lassú, bús hernyónak, visszagyermekült öregnek, aki reszkető inakkal próbál – de hiába – hegytetőre mászni. Akinek épp elég dicsőség jutott már ki ahhoz, hogy babérjain pihenve hall-gasson. Hiszen tudhatná: „Vén költő nem csillag többé, csak déli-báb.”
Arany ezt soha nem heverte ki. Élete még hátralévő négy-öt évé-ben úgyszólván teljesen elhallgatott. A hódolat hamis hangjaitól eddig is émelygett. De most már biztosra vette: a jövő nemzedéknek ő nem kell. Ő nem Horác. Nem is Homér. Őt a fiatalok nemcsak megtagadják – el is fogják felejteni.
Folytatást sem látott sehol. Akár egyetlenegy igazi tehetséget. S nem is igen várt mást az utána jövőktől – legkevésbé épp még az őrá esküvőktől –, mint amit őneki, a mesternek rótt fel – vagy harminc év múlva – Ady: „Cigány is kellett, nótázó diák, / Dicsbe-üzője aggo-dalmas gondnak / S a velszi bárdok kézbe csaptanak / S pihentető, szép énekeket mondtak. // Egy emberöltőn folyt a dáridó / S ékes meséje Toldi hűségének, / Soha egy riasztó, becsületes, / Egy szabadító vagy keserű ének.” (Kétféle velszi bárdok.)
Csakhogy Arany János, A régi panasz papírra vetője soha nem állt be ebbe a dáridóba. Ő úgy húzódott félre a hangos és léha udvari nép elől, mint a Toldi estéjének öreg bajnoka. S amikor épp egy negyedszázaddal halála után mégiscsak jött a hozzá méltó folytatás, a Nyugat első nemzedéke, ebben már nem is csupán őt tagadó utó-dok akadtak. Sőt, épp akkoriban kezdett rászabódni az atyai szerep
Babits – akit szintén riasztott a hangos léhaság – úgy fordult hozzá gondolatban, „mint gyermek, hogyha idegenbe szidják / édesapjához panaszkodni tér meg.” Neki keseregte el: „E nemzedék szemének / gyenge e láng, bár új olajak szitják: / cintányérral mulatnak már a szittyák / s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.” (Arany Jánoshoz).
Bizonyára volt ebben némi méltatlankodás a túl hangosnak érzett Ady-kultusz miatt is, de nem is ez a lényeg, hanem hogy mintegy apai oltalomra lelt Arany Jánosban a Babitsból kisíró „gyermeki”
lélek. És nemcsak ő fordult így feléje. Tóth Árpádnak a háború
„véres mocsarában” adott reményt és erőt a száz éve született Arany élő deleje, varázsos árama. Juhász Gyulának meg 1920-ban, Trianon táján: „Messziről lobogva tenger pusztaságon / Átragyog Arany ma e borús homályon, / És jövőnkbe csillan.” ... „Hullatja levelét az idők vén fája, / De örök virágzón áll, s néz a világra / Arany fája lombja, / Magyar televényben gyökerezve mélyen, / Kevély koronája fölzendül a vészben / Égig magasodva.” (Ének Arany Jánosról.)
Vagy ez is csak afféle tömjénezése volt az időben, térben távozó öreg poétának?
Akkoriban csakugyan bajos lett volna tisztán látni: mi is az az „élő delej”, az a „varázsos áram”, amelyet Tóth Árpád is érezni vélt, de csak annyit tudott mondani róla: „Ó, mesterünk, ma nincs erőnk kimérni / Szent nagyságod minden elemeit...”
Mi – annyi évtized múltán – talán már többet sejtünk erről.
Rákos Sándort már idéztem. Néhány sor Gergely Ágnestől: „Szép szőlősgazda, nagybajszú magyar, / aki először mondtad ki, hogy
«nagyon fáj», / s aki az omló ház alatt is / az maradtál, aki voltál, / s ki tudtad, hogy a «Hazádnak / rendületlenül»-ből hogyan lett /
«Hasadnak rendületlenül» –, hiszem, hogy / tiéd az abszolút, a végleges látás...” (Az „Ágnes asszony” költőjéhez.)
Ez a vers is azt jelzi (mert mit is jelezhetne?): ma is mindnyájan őhozzá mérjük magunkat. Az ő megvesztegethetetlen tekintetét érezzük minden írásunkon, az ő szigorú szemét, mely még saját magát is képtelen volt kímélni.
Igen, ez legalább olyan fontos nekünk benne, mint verseinek a művészi hatása. Pedig hányszor remekelt az olyan nem túl gyakran emlegetett költeményeiben is, mint az Erdély, A lacikonyha, Dante,
Sir Patrick Spens, A vén gulyás, Ez az élet..., hogy többet most ne is soroljak. De az élő delej, a varázsos áram, amely ma is, minket is átjár; a gyönyör, amitől „lúdbőrzünk”, nem csupán a kész művek szépségéből fakad, hanem abból is, ami mögöttük rejtezik. „Ami Aranynak vívmány volt, az nekünk örökség” – írta a költő nagy értő-je és értetőértő-je, Keresztury Dezső. Én inkább így mondanám: „Ami neki vívódás volt, az a mi igazi örökségünk.”
Ő ugyanis nem akart, de nem is tudott szépészeti szabályok sze-rint alkotni. Nem viselt el semmi sablont. Felettébb bosszantotta az is, ahogy a nyelvészek a maguk kalodáiba-rekeszeibe igyekeztek beleszorítani a nyelvet. „Törvény kell a nyelvnek, mert különben elvész, / Törvényét ki szabja, mint az a sok nyelvész, / Az a három, négyszáz tudós képviselő, / Kik egy-egy indítványt sűrűn hoznak elő, / Sőt nem is indítványt, mert törvénnyé kenik: / Önnön bogarába szerelmes minde-nik.” (Grammatika versben). Azóta már ott tartunk a „fejlődésben”:
Arany János nyelve ezernyi helyen hibádzik a köznyelv hivatalos normáihoz mérten. Egy mindenre elszánt magyartanár piros golyós-tolla egész életművét összevissza húzkodhatná, firkálhatná.
Holott ez a költészet épp azzal éltet minket, hogy in statu nascen-di – a születés állapotában – jelenik meg benne minden, a szalontai népnyelv irodalmi nyelvvé válásától a formák és a normák kivajúdá-sáig. Sehol sem olvashatók ki belőle merev megkötések, száraz elő-írások, követelmények – úgy szívhatjuk magunkba nedveit, mint a televény földjét a növényi tenyészet. Nem költői közhelyek, szabvá-nyos szépségek elfogadására késztet, hanem magának a teremtő szellemnek a befogadására, amely őt – Aranyt – is mindig a szoros kapuk, a járatlan utak, a szűk ösvények felé vezérelte, de ezzel az örök üdvösség felé is.
Tegyük hozzá: magyarságát is így élte meg, in statu nascendi: a nemzetté válás múlt századbeli, soha többé meg nem ismételhető folyamatában. Élete műve ezáltal is lett olyan érték a számunkra, mint az ókori görögöknek Homéroszé: a közös kultúra soha el nem költhető kincsévé. Az Iliász és az Odüsszeia sem formálódott készen kialakult, megszilárdult esztétikai szabályok szerint, hanem egy esz-mélkedő közösség csodálatos fénnyel felszikrázó szelleme által Arany oevre-jéről sem mondhatunk mást. Weöres Sándor verse, a
Hódolat Arany Jánosnak fejezi ki talán a legszebben, milyen költészet az övé: „Testtelen imbolygás, tág űrben lebegve, / valóbb a valónál:
lélek tiszta kedve.”