Igazságtalan a sors, mindig is az volt. Nem egyformán méri ki az emberfiaknak az örömöket és a kínokat. S a tollforgatókhoz sem igazságosabb. Még az istenadta talentum sem számít neki sokat, a kezdeti sikerek és sikertelenségek osztogatásában meg kiváltképpen nem. Holott még aranyat érő tehetségeket is tönkretehet, épp az indulás idején, a sorozatos elutasítás, a megalázó visszhangtalanság.
Olyasféle állapot ez, mint a viszonzatlan szerelemben vergődőké, akik egész lényükkel áhítják a beteljesülést, de félreérthetetlen sza-vak, gesztusok, hűvös tekintetek jelzik mindig újra: nem kellenek.
Azok az elfogadásra, megjelenésre, lelkes olvasókra váró versek, novellák és egyéb írások ugyanis, amelyek megjárják a különféle szerkesztőségeket – legyenek bár csapnivalók –, könyörgések, jel-adások is: szeretnék valaki lenni, valaki, akit szeretnek – segítsetek!
Küszködő ember persze a szegény szerkesztő is, aki csak olvas és olvas, s olykor mintha már nem is kézirat-, hanem homokhegyek emelkednének körülötte. Hogy lelje meg bennük azt a néhány aranyszemcsét? Hol itt, hol ott csillan meg előtte valami, no de hiszen az értéktelen kvarckristályok apró szemecskéi is oly csábítóan tudnak csillogni-villogni néha!
Nem, ő vigyáz, hogy könnyűszerrel el ne csábítsák. A neves írók, költők írásainak többnyire szabad utat ad (mert érdemesek is rá).
De a névtelenekéinek, akik még senkik és semmik az irodalomban?
Az övéiknek bizony jóval nehezebben (ha érdemesek is rá).
Akadnak ugyan kivételek. Az új tehetségek felfedezésében oly szenvedélyes Osvát Ernő, tudjuk, épp azért keveredett már-már véres vitába a Nyugatot pénzelő Hatvany Lajossal, mert az sokallot-ta az ismeretlen, sose hallott neveket a lapban. Vagy mai (illetve halála óta, sajnos, már tegnapi) példaként Fodor Andrást említhet-ném mint ifjú poéták elszánt felkarolóját, borzas hajuk fáradhatat-lan fésülgetőjét.
A legtöbb költőpalánta vagy írójelölt azonban sebeinek a sajgását érzi inkább, ha szerkesztőkre és szerkesztőségekre gondol. Bármi-lyen szép szavakba csomagolnak egy-egy neki szóló nemet, csak szíven ütik vele. S hát még ha a kritikusi kitanítás tüskéivel is
meg-rakják! Csoda-e, ha annyi delikvensben forr fel a düh: „Marhák ezek! Micsoda hitvány vackokat képesek közölni! Engem meg nem, és megint nem!”
Nem mintha az elutasítottaknak mindig igazuk volna. Sőt, több-nyire nincsen. Néhány emlékem mégis arra int, hogy olykor a szerkesztőknek sincsen.
Boldogult úrfikoromban – még 1956 előtt – az Irodalmi Újság-nál dolgoztam egy ideig rovatvezetőként. Az akkoriban induló Rákosy Gergely oda is elküldte írásait, de választ nem kapván, végül már táviratilag sürgette a szerkesztőséget, mondjanak bűt vagy bát.
„Se bű, se bá” – szólt a szellemesnek szánt távirati válasz, amely alá a lap első embere viccből az én nevemet íratta, épp szabadságon lévő munkatársáét. Visszatértemkor hangos hahota fogadott, s vidám beszámoló, hogyan fizették ki ezt a Zalaegerszegről, vagy honnan okvetetlenkedő fickót, aki – hahaha, hihihi – épp Rákosi néven akar író lenni. (Akkor még mintha – írói nevén – y-talan lett volna.)
Mindez jóval amaz örök emlékű másik Rákosinak a bukása előtt történt, s az akkori idők nyomasztó légkörében nyilván még jobban fájt az ismeretlenséggel viaskodó fiatal vidéki írónak. A forradalom idején, ki tudja, talán ennek a keserűsége is belejátszott viselt dolga-iba, amelyek miatt aztán még inkább kifizették, ezúttal mázsás börtönévekkel.
Sohasem volt kedvem mosakodni előtte, hogy visszaéltek a nevemmel. Most meg már késő; legfeljebb a sírjának suttoghatnám el.Meg az én rovásomon is van azért egy s más ezekből az időkből.
Az akkor még dús fekete hajú Sánta Feri például egy novelláját hozta, nem sokkal az Emberavatás megjelenése után, amellyel úgy robbant be a magyar irodalomba, mint hajdan Móricz a maga Hét krajcárjával. S én bizony fanyalogtam: „Te, ez már nem olyan.”
Másmilyen volt nyilván, de arra nem szolgált rá, hogy visszaadjam, s mást kérjek helyette. Ahogy nem szolgált rá az akkor még főisko-lás Csurka Pista Nász és pofonja sem, amelyből viszont – egy nálam-nál jobb szemű szerkesztő jóvoltából – hamarosan az ő Hét krajcár-ja lett.
Nem mindig ok nélkül száll hát az átok a kevésbé ismert szerzők
művei felől döntő kisebb-nagyobb hatalmasságok fejére. Akik egyébiránt az irodalmi nyáj minden hájjal megkent, tudós terelgetői is lehetnek, nem csupán bamba kisbojtárok (mint én voltam akko-riban): ők is tévedhetnek egy-egy jobb sorsra érdemes növendék juhocska kvalitásait illetően. Még nyakát is szeghetik, ha nem tet-szik nekik.
Mikszáth, mint tudjuk, majdnem így járt annak idején. Poklai-ról, amelyekbe alászállt vala írói indulása éveiben, egyszer már szót ejtettem. De arról még nem, milyen részük volt ebben a korabeli pesti lapszerkesztőknek. Igaz, ő maga sem igen vallott erről, de hogy mit érezhetett ifjúkorának kritikusai iránt, azt elárulja a gyilkos irónia, amellyel utóbb Gyulai Pál költeményeit készítette ki (Ami-kor a hóhért akasztják). Mi(Ami-kor pedig meghalt, özvegye meg is írta visszaemlékezéseiben hajdani kálváriájukat.
Röviden: szülőföldjén, Nógrádban Mikszáth hamar nevet szer-zett mint kisebb-nagyobb úri társaságok sziporkázó szavú móka-mestere, akinek a kajánkodásain jobbára még a kárvallottak is szívből nevettek. Nehezebben bocsátották meg neki, hogy nem akar rendes ember lenni: szolgabírói vagy egyéb biztos hivatalnoki kenyér helyett firkászi álmait kergeti.
Ezek az álmok őt csakugyan a jégre vitték. A pesti irodalmi és zsurnálélet jegére, ahol ez a palócosan beszélő – s palóc és tót parasz-tokról írogató – furcsa figura nem bírt megállni a lábán. Végighá-zalta írásaival a szerkesztőségeket – csaknem mindig hiába. Nagyo-kat bukott a jégen, aztán be is szakadt. Fuldoklott az adósságokban, s miután feleségét hazaküldte a családjához, őt úgy lakoltatta ki a Bodzafa utcai háziúr, hogy az elmaradt lakbér fejében még bútorait és egyéb holmijait is ott fogta. Mehetett – úgyszólván egy szál ruhá-ban – albérlőnek, majd ágyrajárónak, végül hajléktalan csavargó-nak. Bár ez utóbbiról már restell is írni az özvegy feleség, született Mauks Ilona.
A többit már az iskolában is tanítják, attól fogva, hogy Mikszát-hnak sikerült ismét felvergődnie legalább az albérlőségig, s épp ott feküdt a fűtetlen, fagyos szobácskában, betegen, amikor rányitotta az ajtót egy jó szimatú vidéki laptulajdonos, aki épp szerkesztőt keresett – tehetségeset, de olcsót – a Szegedi Naplónak. A
rákövet-kező évben – 1879-ben – zúdult a nagy árvíz Szegedre, s az ország-nak – sőt, a rátarti pesti redakciókország-nak – az elpusztult városra fordu-ló figyelméből a brilliáns beszámofordu-lókat író Mikszáthnak is jutott.
És így tovább, nincs miért folytatnom, hisz ebben az egészben nem a sikertörténet a lényeg, hanem az: hajszál híja volt csak, hogy – értelmetlenül, megértetlenül – el nem kallódott mindörökre a magyar irodalomnak ez a páratlan zsenije.