„Ha most feltámadna s eljőne közétek” – ezúttal nem a nagyerejű Toldi Miklós, hanem a nagy bajuszú, köpcös Arany tanár úr, aligha támadna kedve, hogy elszegődjék megint oktatónak valamelyik középiskolába, mint annak idején – 1851-ben – Nagykőrös refor-mátus gimnáziumába. Hogy mást ne mondjak, akkoriban őt ott minden osztályában tisztes csend és rend fogadta. Diákjai tudták, hogy az „öregúr” – így hívták már harmincegynéhány évesen – nem tűri a diáklármát, s mikor őt várták magyar vagy latin órára, jobbá-ra nyugton majobbá-radtak. Nemigen tudták, igazából mi is a baja, hogy gyakori fejfájás, fülzúgás kínozza, de volt bennük annyi tisztesség, hogy fékezzék magukat.
De megtennék-e ugyanezt mai diákjai? S nemcsak óra előtt, hanem óra közben is?
Arany tanár úr ugyanis nem kiabált túl senkit. Halkan beszélt mindig, csöndesen, tempósan. Meg sem hallották volna a hátsó padokban ülők, ha fecsegés vagy zúgás támad a teremben. Ott leg-feljebb a légy zümmöghetett, vagy egy-egy betévedt dongó dönghe-tett bele Arany tanár úr szelíd szavaiba.
E szavakból ritkán kerekedtek ki bonyolultabb, hosszabb fejtege-tések. Vigyázott rá az „öregúr”, nehogy puszta szavakkal, e korosz-tály számára még nehezen érthető fogalmakkal etesse a diákságot.
„A szókat betanulhatná, de az értelem éhen maradna” – vallotta erről igen bölcsen. A formális tudásra ő nem sokat adott, amiképpen a szépen csengő, formás, de tartalmatlan költészetre sem. Ahogy egyik tanítványa verses dolgozatára írta: „nagy szélű derelye: sok a tésztája, kevés a túrója”.
A verses dolgozat nem volt ritkaság az idő tájt, az ő tanítványai között meg különösen nem. Pedig őköztük sem igen nyüzsögtek a tehetséges poétafiókák. De Arany János irodalomóráin úgy teleszív-ták magukat szép versekkel, hogy eközben a költői mesterség sok jó eszközét, fogását, szabályát is megismerték, kitanulták.
Arany tanár úr ugyanis mindig magukból a művekből indult ki, akár versről volt szó, akár prózáról, akár drámáról. Az eredeti műve-ket olvasta és olvastatta és „könyvnélkülöztette” és szavaltatta, hogy előbb ők maguk, a költők, írók szólaljanak meg, mielőtt róluk folyna a beszéd. De az a beszéd is faggatódzás volt inkább a tartalom és a forma felől, mintsem kész igazságok ismételgetése. Mi van még itt, amit eddig nem vettünk észre? Milyen idea, milyen csín, milyen rím, milyen ritmusnak a lüktetése, milyen költői kép, milyen hasonlat, milyen „irály”, milyen „érzemény”? Az „öregúrnak” min-den más tudásnál fontosabb volt az, hogy a tanulók szeme-füle megnyíljék a szépre, lelke a művek befogadására. Minden egyéb csak ezt a célt szolgálta.
Volt még neki egy sajátos tanári módszere. Egy írott emlékezés szerint: „Kiszólított egy fiút a padok elé, azután megkérdezte a többi-eket, ki bízik magában, hogy jobban tudja a leckét, mint a kiszólított.
A jelentkezőket aztán kiállította, hogy egymást kérdezzék ki. Erre aztán olyan versengés támadt, hogy az egész osztály részt vett benne...”
Diákjainak a dolgozatait, ha nem is lelkesen, igen lelkiismerete-sen javítgatta Arany János. Mint Tompa Mihálynak panaszolta egyik levelében: „Valami 120-140 ficamodott észjárású dolgozatot minden két hétben az utolsó betűig átnézni, az utolsó akcentusig kija-vítani nem is olyan mulatságos dolog...” Kevésbé finoman azt is írhat-tuk volna: „keserves robot”. De ez nem az ő stílusa volt. Ahogy tanítványai füzetébe is ritkán rótt erősebb elmarasztaló szavakat, annál több bíztatást, dicséretet. Legsúlyosabb bírálataiból idézek:
„Tegye el három évre, akkor olvassa el újra, örömmel fogja tapasztalni, mennyit haladt e 3 év alatt a fejlődésben.” „Nem azt mondom, hogy víg modorban nem lehet dolgozni, lehet, de kissé nemesebben.” Egy Erős Dániel nevű diákjának: „Dániel ugyan erős, de a vers gyenge.”
Egy szépen hegedülő fiúnak: „Igen jó, azt hiszem azonban, hogy hegedűn még jobban elhúzta volna.”
A mai olvasónak szemet szúrhat, hogy Arany tanár úr nem tegez-te le egy diákját sem (kivéve a saját Laci fiát). Akkoriban ez nem volt szokás. De ő még tanártársainál is jobban tartotta magát ahhoz:
tiszteletet követelt és tiszteletet adott. Jellemző erre két olyan eset, amelyet meg is őrzött az írott emlékezet.
Az első közismertebb. Egy hetedikes zsidó tanítványát „pokrócol-ták” meg egyszer az osztálytársai. Magyarán: köpönyeget dobtak a fejére (pokróc nem volt kéznél), s aztán ütötték, ahol érték.
Megesett ez olykor más diákokkal is. De ez zsidóverés volt, okta-lan, kegyetlen. Semmilyen tettével nem szolgált rá a szenvedő fél.
A nagy hajcihőben észre sem vették a vétkesek, hogy Arany tanár úr közeleg. Csak akkor rebbentek szét, amikor belépett az ajtón.
A költő egy pillantással felmérte a helyzetet. A szemek, az arcok őneki szó nélkül is mindent elárultak, főként a megpokrócolt fiúé.
Sarkon fordult, s kiment a teremből.
Másnap sem jelent meg ebben az osztályban. Harmadnap sem.
Pedig híres volt arról, hogy órát soha nem mulasztott.
A fiúk küldöttséget menesztettek hozzá, díszruhásat, ünnepélye-set, hogy bocsánatot kérjen az osztály nevében. Arany válasza ennyi volt: „Olyan osztályt, mely valakit vallása miatt bánt, én nem taní-tok.” Még egy-két napba telt, amíg tanártársainak közbenjárására elfogadta: helye van a bocsánatnak, megbánták a fiúk, amit tettek.
Ünnepi ruhában várta az egész osztály. „Megható jelenet volt, midőn belépett – írta később maga a sértett fél –, és az öröm ült ki a fiatal arcokra.”
A másik esetben őt magát, Arany tanár urat érte sérelem (de nem ebben az osztályban). Besütött a nap az ablakon, s az egyik fiú azzal szórakozott, hogy a címeres gyűrűje kövével villogtatott a mennye-zetre, a falakra, aztán egy rossz pillanatában egyenesen az „öregúr”
szemébe.
A szemére különösen kényes volt Arany. Látása ekkorra már jócs-kán megromlott, nemcsak született szemhibája miatt, hanem mert ő igazán nem lehetett meg sok-sok írás és olvasás nélkül, nem szól-va arról, mennyit koptatta a szemét diákjainak a dolgozatain.
De nem szólt egy szót sem. Megfordult, kiment.
Az osztály felzúdult. Kölykök voltak még, éretlen kamaszok, de
tudták, érezték, hogy itt iszonyú gyalázat történt. Tudta, érezte maga a bűnös is, egy környékbeli földbirtokos család sarja. Sírva fakadt, még mielőtt a többiek ütni-verni kezdték volna.
De a dolgot csak helyre kellett billenteni valahogy.
Arany tanár úr ezúttal megint nagynak mutatkozott. Most azzal, hogy a maga személyes sérelmét kevesebbe vette, mint másik alka-lommal a tanítványáét. Szóba került a tettes kicsapatása. Nem engedte. Őmiatta ne törjön meg a pályája.
A fiú most sírt csak igazán – egyszerre örömében és bűnbánatá-ban. A neki járó szigorú megrovást megkapta, de semmi többet.
A költőben mégis maradhatott valami tüske. A gyűrűjével tükrö-ző gyereknek megbocsátott. De az mindvégig fájt neki, hogy az ilyen címeres gyűrűt hordó felnőttek – a környék „jobb” úri famíli-áiból – neki, az egyszerű tanárnak koszorús költő létére elnéztek a feje felett. Juliska lányának nagy szerelmi csalódása is innen eredt.
Egy nagyra hivatott kolozsvári tanár kérte meg a kezét, de az ő szíve már másé volt, egy nagykőrösi fiatalemberé, akiről tudta, hogy szin-tén szereti. Csakhogy ennek a fiúnak most színt kellett volna valla-nia. Várjon-e rá Juliska? Komolyak-e a szándékai?
A jómódú földbirtokos család – a fiú famíliája – ellene szavazott a frigynek. Arany János lánya őnekik nem kellett, noha a másik kérőjét időközben már ki is kosarazta. A fiú retirált, s elvett egy
„hozzáillőt”.
Ennek is része lehetett benne, hogy az „öregúr” még abban az évben felköltözött családostul Pestre. De már nem tanárnak. Kilenc esztendő elég volt neki mindörökre.