Ha nincs első mondat, nincs második, tizedik, sokadik sem. Nem egy író vallott már arról, hogyan küszködött önmagával a vonzó és taszító fehér kéziratpapír előtt, amíg bele nem tudott fogni végtére az írásba. Jeles költők meg azt emlegették el, hogyan fogant meg a fejükben egy vagy két verssor, s hajtott ki aztán ebből a csírából a többi. Már ha kihajtott, ha el nem vetélt a vers.
Az ilyen megfoganás, csírabomlás – vagy meddő várakozás, kény-telen elvetélés – az írói-költői lélek kikutathatatlan titkainak egyike.
A megszületett, kész mű már kutatható, elemezhető (bár aligha érthető és érthető meg teljesen). Az ihlet pillanata, a múzsa csókja viszont felette – vagy alatta – van minden rációnak.
Az első mondatról mintha mégis érdemes volna szót ejteni.
Camus remekében, A pestisben legalábbis ez az egyik hangsúlyosan visszatérő motívum.
Maga A pestis, tudjuk, a lehető legprózaibban kezdődik. „Azok a különös események, amelyekről ez a krónika szól, 194*-ben játszódtak le Oranban. Általános a vélemény, hogy nem is illettek ide, mert kissé meghaladták azt, ami mindennapos. Márpedig első pillantásra Oran mindennapos város: francia megyefőnöki székhely az algériai tenger-parton, mindössze ennyi.”
Grand, a regény írójelölt kistisztviselője (aki éppoly közönséges nevet visel, mint a magyar Nagyok és Kissek) költőibben szeretné indítani a maga művét. Mind újabb mondatváltozatokat produkál:
„Egy szép májusi reggel egy karcsú amazon káprázatos pejkancáján ülve végiglovagolt a Bois de Boulogne virággal telt fasorain” (vagy: „a Bois fasorain, melyeket virágok borítottak”).
„Egy szép május reggel egy karcsú amazon káprázatos pej kancáján ülve végiglovagolt, virágok között, a Bois fasorain.”
És így tovább. A regény vége felé derül ki, hogy Grand mintegy ötven oldalnyi kéziratának lapjain „ugyanaz az egyetlen mondat van számtalan másolatban, átdolgozva, színezve vagy szürkítve. Magyará-zatot is tartalmazott a mű, néha mérhetetlenül hosszúakat, azonkívül variánsokat.”
A többéves munkának ezt a tragikusan és komikusan sovány eredményét veti Rieux doktor a pestisben megbetegedő Grand ször-nyű hangú, fájdalmas követelésére – némi tétovázás után a kandalló tüzébe.
Vége. A mű elvetélt. Kontrasztjaként természetesen Camus regé-nyének, mely a kezdeti hűvös mondatok után mindinkább felforró-sodik, sorsok izgalmával, jellemek súrlódásával, életfilozófiák szikrá-zásával telik meg – és tölti meg az értő olvasót.
Csakhogy Camus – különös módon – az írásának első mondata körül toporgó Grand-nal is együttérez. Ki nem csúfolná. Egy vesz-tes ember alakját rajzolja meg benne, egy félszeg kis számkukacét, aki élőbeszédben sem igen találja a mondanivalójához leginkább illő szavakat. Bátortalanul botorkál a világban, rég megroggyant önbizalommal. Valaha, még fiatalon, ezért hagyta abba tanulmá-nyait és vállalt szerény kis állást az orani városházán, mert el akart venni egy lányt. De akkor még remélte – ígérték is neki –, hogy idővel feljebb kapaszkodhat. Aztán ott ragadt a szamárlétra legalján, oly reménytelenül, nyomorultul, hogy idő múltán a felesége is elhagyta. Ő maga szürke semmivé kopott, fogai is kezdtek már kihullani, s akkor fogódzott bele az utolsó szalmaszálba: írni fog. Író lesz. Nem nagy író, de mégis: senkiből valaki.
Formálgatta hát azt az első mondatot, makacsul, évekig, még a pestisjárvány dúlásának közepette is, s az, hogy ő írogat, őneki
művészi ambíciói vannak, csak hozott némi enyhülést sajgó sebeire.
A legtöbb dilettáns ott rontja el a dolgot, hogy nem akad el az első mondatnál. Leírja a másodikat, a tizediket, a sokadikat is, s nem érzi azt a kínzó kételyt, amit Grand: hátha mégsem egészen így kellene?
Bevallom, én bennük sem tudok nevetséges figurát látni. Két olyan idős emberre is emlékszem, akit akaratlanul is megríkattam.
Igazán kíméletesen próbáltam megértetni velük, miért nem jók a verseik, de egyszer csak könnybe borult a szemük, s kitört belőlük a zokogás.
Fiatalokkal könnyebb. Ők legfeljebb legyintenek: mondjad csak, öreg!
De maradjunk még Grand-nál. Oranban él évtizedek óta, ebben a „mindennapos” városban. Itt – úgy érzi – neki nincs mit meglát-nia, nincs mit megírnia. Párizsra veti hát vigyázó szemét. Megálmo-dik egy karcsú amazont, felülteti egy káprázatos pejkancára, s lova-golni küldi a Bois de Boulogne virágba borult fasorai közé.
Már a jelzők is jelzik – variálhatóságukban is –, mi baj van. A szegény jó Grand nem a benne feltámadó, megelevenedő szuggesz-tív képeket, alakokat, eseményeket igyekszik szavakkal felidézni mások számára is, hanem fordítva: szép szavakkal pótolná mindezt, mintha tudná, hogy valójában nincs mit mondania. Ez akkor válik teljesen világossá, mikor maga is rájön, milyen üres a pejkanca pom-pás jelzője, s jobbat keres helyette. Elveti a testest, aztán a ragyogót, s diadallal köt ki a fekete pejkancánál. Rieux doktornak kell figyel-meztetnie:
– A pej nem a fajtára, hanem a színre vonatkozik.
– Miféle színre?
– Hát, valamilyen színre, mely azonban semmiképpen nem a fekete.
Grand erre nagyon bánatosnak látszott.
– Köszönöm – mondta –, milyen szerencse, hogy ön itt van. De most láthatják, hogy ez milyen nehéz.”
Bizony nehéz. És az sem könnyíti meg, amikor beugrik végre a káprázatos jelző, mert ez talán még hamisabban hivalkodik – míg a kandalló tüzén nem végzi, társaival együtt.
Előtte Grand-t is sírni látjuk. „Az öreg hivatalnok arcán könnyek
peregtek szakadatlanul... Tudta Rieux, mire gondol ebben a percben a síró öreg, s vele együtt ő is azt gondolta, hogy ez a szeretet nélküli világ olyan, mint egy halott világ, s hogy mindig eljő az óra, mikor belefára-dunk a börtönökbe, a munkába és a lelkierőbe, hogy felidézzünk egy eleven arcot, egy gyöngédségtől káprázó szívet.”
Annyit még megtudunk a regényből, hogy Grand felgyógyult, * nem vitte el a pestis. De hogy le tudta-e írni végül is azt a megváltó első mondatot, miután eljött az óra, s a mély megrendülés sírásra fakasztotta – arról már nem szól a krónika.
Groteszk
Bajos volna egyetlen eredeti magyar szót találnunk erre a fogalomra.
Annyi bizonyos, hogy minden groteszkben van valami meghök-kentően szokatlan, sőt valami ijesztően és nevetségesen torz is. De hogyan tudhat a meghökkent ember egyszerre megijedni és nevet-ni?
A groteszknek itt, gondolom, inkább az árnyalatairól van szó: az alig viszonyogtatóan nevetségestől a fanyarul még épphogy megmo-solyogtató félelmetesig. Olyasféle ez, mint a lelkileg oly labilis kamaszok érzelmi hullámzásai, akiknek minden világfájdalmában van valami komikus és minden röheje mögött valami tragikus. Ők azok, akik semmiségekért szoktak kitörni zokogásba és szorongató kínjaikban kacagásba. Nincs is az emberéletnek még egy szakasza, amely ennyire a groteszkre volna hangolva. A serdülők tudnak halá-losan unni minden komolykodást és szabályoskodást, s alig várni, hogy bárkit és bármit kicsúfolhassanak, kiröhöghessenek. A felnőt-tek sokszor nem is értik: mi a csudán mulatnak ezek? Mi bajuk lehet? (Lásd Karinthy: Röhög az osztály.) De hát nekik már a szemük is sokkal fonákabb világot mutat, s benne sokkal groteszkebb embe-reket, pasasokat, pacákokat, szülőket és tanárokat, mint a mienk.
Vannak, akik felnőttként is megőrzik ezt a különös látásmódot.
Például a szatirikus költők és írók, de nem egy olyan pályatársuk is,
akiket nemigen szoktunk közéjük sorolni. Ott van mindjárt a mi Csokonaink. Érdemes felidézni, hogyan írja le egy barátjának neve-zett férfiú termetét, majd nézeti meg múzsájával a fejét: „Megállj, szép ostoba s festett fejű szamár, / Kiben csak egy szóra kong a koponya már (...) Éppen, míg még el nem száradt a törzsökje, / Illyen volt a Jónás fél érésű tökje, / Csak elől is volna egy keveset lompos, / Hordhat-ná a nyájban az első kolompos. // Nincsen hát, barátom! benned egy bukma is, / A melly meg ne volna még a baromba is. / Úgy is a termé-szet nem ugrik. S ha igaz, / Hogy ember s majom közt nexus van: te vagy az.” (Rút ábrázat s szép ész.)
Egy másik versében fordítva tartott képzeletbeli „öregbítő csővel”
nézi a költő a földgolyót, amely „mint fél érésű citrom hintálva tulaj-don / Terhe nyomásától, lógg a nagy semminek ágán. / Mennyi piciny férgek mászkálnak rajta, balénák, / Hány bogarak járják túlnan? mint bérci vadökrök, / Mind elefántok azok; kik közt a halandók / Mint a hangyafiak hitvány munkába nyüzsögnek.” (Dr. Földiről egy töre-dék.) De nem kevésbé groteszk Petőfinek – a kicsinyítésben ezzel némileg rokon – tréfás költői képe sem: „Egy gömböc legyen a / Magas ég, / És mi a gömböcben / Töltelék!” (Disznótorban.)
S hát még A helység kalapácsa! Persze versezetet igazán csak a híven megőrzött kamaszlélek diktálhatott – az első sorától az utol-sóig – az ifjú poétának. Hadd idézzek belőle legalább annyit, amennyivel sikerül tán kedvét keltenem kinek-kinek e kis remekmű újraolvasásához: „Megnyílt akközben az ajtó, / S lett széles az ő nyílá-sa, / Mint szája a helybeli kántornak, / Mikor éneket énekel / Ha sok-sípú orgona állításának / Hinni szabad: / Nem más, mint a vitéz Csepü Palkó, / A tiszteletes két pej csikajának / Jókedvű abrakolója. / Jöttek nyomban utána / A hangászkarnak tagjai hárman: / A kancsal hege-dűs, / A félszemű cimbalmos / S a bőgő sánta huzója – / Mind ivadéki / A hősi babérját / Oly nagyszerűen kanyarítá / Nem-szőke fejére / S nem-szőke fejének / Göndör hajára. // A kancsal hegedűs, / A félszemű cimbalmos / S a bőgő sánta huzója / Föltelepűlt kényelmesen / A kemen-cének tetejére; miközben / Vitéz Csepü Palkó, / A tiszteletes két pej csi-kajának / Jókedvű abrakolója, / Így adta bizonyságát / Ékesszólási tehetségének: // «Bort!»”
Ezt a bravúrt próbálta megismételni Juhász Ferenc jó száz évre rá
A jégvirág kakasában. Egy-egy meggyőzően groteszk figurát, jelene-tet, hasonlatot sikerült is elkapnia, e hosszúra nyúlt, kacskaringós költeményből mégis inkább csak szemelgetni lehet a példaképével összevethető részleteket.
Hitelesen groteszk hangot különben is kevesen ütöttek meg 20.
századi költészetünkben. A százágú sípon játszó Weöres Sándor itt sem vallott persze szégyent (hogy hirtelenében csak a Relációkat, a Marionettet, a Halpiacot, a Kispolgári családi fényképet, vagy a Huri a vágóhídont említsem). De az övénél is sajátabb hangja volt ez az erdélyi „kamasz angyalnak”, Szilágyi Domokosnak, például Zuboly- és Falstaff- vagy akár épp Weöres-változataiban. Nemkülönben az olyan, látszólagos komolytalankodásaikban is halálos komoly nagy verseiben, mint mondjuk a Boszorkány, a Takarják be nagyapát, A láz enciklopédiája vagy a Kényszerleszállás. Csak egy rövid – de annál keservesebb – részlet az utóbbiból: „Énnekem ne mondjátok, hogy
«szeresd felebarátodat, mint tenmagadat « / csak annyit mondjatok: / /« szeresd felebarátodat hasba lőni, mint tenmagadat; szeresd felebará-todat gázkamrába küldeni, mint tenmagadat; szeresd felebaráfelebará-todat arcul köpni, mint tenmagadat; szeress felebarátodra atombombát dobni, mint tenmagadra; szeress felebarátod hasán hízni, mint tenma-gadén« –; csak ennyit mondjatok, és akkor, bizony mondom, hiszek néktek, / én, az ördögöcske, aki zuhantam, kényszerleszállást végeztem itt, közöttetek, ezen a rögös, sziklás, gödrös, ismeretlen terepen, / kény-szerleszállást végeztem, és tudom, hogy bele fogok halni.”
A groteszk árnyalatainak ez bizony már a legfélelmetesebbjéhez tartozik. Ahogy a költő jó néhány más verse is.
Kit említsünk még? Orbán Ottót? Petri Györgyöt? Gyurkovics Tibort? Ők nem ennyire félelmetesek, de nekik is a leglelkükből fakad a groteszk. Szólaljon most helyettük mégis egy negyedik társuknak, Kemény Istvánnak az a költeménye, amelynek a címé-ben is (Melankolikus groteszk) ott a hívószó: „A szörny s az angyal megint erre jártak, / s egy kissé mind a kettő spiccesen. / A légtestűbe karolt a vadállat, / s reszelős hangon mondta: «édesem». // Az angyal teste enyhén foszforeszkált, / s arcizma elfojtott egy félmosolyt: / a szó, mely reccsent bundás társa torkán / – az «édesem» –, szavajárása volt.”
Ki ne gondolna ilyenkor a gótikus katedrálisok bűbájos
angyala-ira és torz szörnyetegeire, akik nem spiccesek ugyan, de ha mi egy kissé kapatosan bámuljuk őket, még egymásba is karolhatnak, össze is súghatnak-búghatnak. Hiszen már az is elég groteszk helyzet, hogy az efféle szent épületeken a szépség és a rútság, a harmónia és a diszharmónia e megtestesítői így együtt megjelenhetnek.
De hát épp az az egyik nagy áldása a groteszknek, hogy oly gyak-ran késztet tűnődésre, töprengésre. Felkavarja lelkünk állóvizeit, s nem hagy nyugton, míg csak a köznapi igazságokon túl náluknál mélyebbekre, teljesebbekre nem bukkanunk.